Kollár Árpád versei

Részletek

Írta: Kollár Árpád

az almahéjon azt a pici, barna a foltot

Senkiföldje

Meguntam, hogy megcibál az élet,
iderángat, odarúg a banda –
senkiföldje lesz az új albérlet,
nem érdekel megváltók haragja.

Itt nádifarkas vonít, nem kórus
üvölti azt, hogy kit és mit lehet,
nem ugraszt meg megpattant rugójuk,
a nyugalom itt sosem végleges.

Senkiföldje nem bunker, nem otthon,
nem zöld a füve, nem is fekete,
megtalálnak úgyis a bolondok,
hogy homokra ejtem a fejemet.

Két kerítés közt süppedős a föld,
megágyazok, nem rejt el a rejtek,
a semmi szúrós pokróca fölött
hallgatok és magamat felejtem.

Hazafias vers a purhabról

A vágányzárak országlását,
az üvegfalnak csapódó fenyőrigót,
a purhabbal töltött tereket,
a keskeny nyomtáv szédületét,
az ideiglenes megoldások örökkévalóságát,
a terasszá fedett erkélyeket,
azt a vidratetemet a csatorna partján,
a leejtett vállat, a szűk árteret,
a tujafák sortüzét,
a nyomot a sólyomsziluett fölött,
a billegést a palló peremén,
a szigetelésben kaparászó állatot,
a síkságot, a távlatot, az ezüstvesszőt,
a szüntelen frontátvonulást,
a hazaadott labdák rémületét,
az átmenetek folytonosságát,
a levert fecskefészkeket,
a homoki erdők falankszterét,
az almahéjon azt a pici, barna a foltot,
a nejlonzsákot, a hosszú kánikulát,
megint az állatot, ami rágja a gipszkartont,
a ki nem kényszerített hibák sorát,
a köztesség otthonosságát,
a csuklós buszon a kapaszkodót,
és megint, megint a purhabot,
ami nélkül meztelen vagyok.

Búvár

Mert a holtág lecsapolt medrébe költöztünk,
cserepes lett az ajkunk, mint az agyag.
Ropog a vékony kéreg, ha repedéstől
repedésig ugrálnak a gyerekek.
Beszakadnak a lágy iszapba.
Apró koponyákat hoz föl nekünk a búvár,
éretlen almákat, találgatjuk,
kié lehet, hogyan neveztük,
amikor még nevet adtunk egymásnak.
Iszapból van a ruhája.

Három gyerek, két ló, egy migráns
süppedt el itt,
mióta belaktuk a száradó medret.
Jó föld ez, jó föld, tele van nehézfémmel,
jó a paprikának, jó a paradicsomnak, jó a batátának,
jó föld a fóliának, mantrázzák a parasztok,
csak kár, hogy a migráns elrágja a palánták gyenge
gyökerét, elrágja, mint a lóbogarak.
Dobkályhával, nejlonnal, palackkal etetik,
hátha megbékül.

A lovat hozd föl nekünk inkább a sárból,
könyörögnek a gyerekek ugróiskola közben,
a lovacskával szeretnénk játszani, kedves migráns.
De a búvár nem érti, nem akarja, mindhiába.
Őszre úgyis megnőnek itt a fák,
tudod, jó föld ez,
alig hullik a mag a repedésbe,
máris kisarjad a nyár, a fűz, a barka –
most hozd föl őt nekünk, kérlelik, föl a napra,
ősszel a nagy fák gyökerén úgyse rágja át magát,
hiába köröz az idegenrendészet.

Kollár Árpád (1980), költő, műfordító. Zentán született, Szabadkán nőtt föl, Szeged-Szentmihályon él egy holtág mellett. Nád című verseskötete hamarosan megjelenik a Kalligram Kiadónál.