Peer Krisztián versei

Részletek

Írta: Peer Krisztián

és csak menni, menni a nyelvvel / a totál szenilis Sanyi bácsi után

Bujtor István Erika írógéppel a diófa alatt

Azért lettem költő, hogy soha ne legyen főnököm,
így lettem a saját főnököm,
ez idézte elő a szakadást.
Eleve nem tudok egyértelmű utasításokat adni magamnak,
főnöknek egy picit költő vagyok,
költőnek még mindig nem a legjobb,
kéne hozzá pár halál. Hogy végre én diktálhassak.
Nincs egy kurva állami díjam,
pénztaszító életet éltem egész életemben,
máról holnapra ötvenegy évesen,
nem lettem matematikus, nem lettem biológus, nem lettem apa,
nincs ingatlanom, jogosítványom, max. húsz évem van hátra,
és még ez is jobb, mint körülnézni a világban,
de a diófa alatt azt érzem, hogy a helyemen vagyok.
És bízom benne, hogy a főbérlőm olvassa ezt a verset.
Változtasd meg életem! 

Bár abban a gulyáskommunizmusból örökölt alapaxiómában,
hogy az individuális szabadságnál nincs értékesebb,
például minél nagyobb benne a mobilitás,
annál jobb az adott társadalom,
és a szabadság gyakorlásának, azaz tágításának
az eminens terepe a művészet,
mindannyian egyetértettünk
akkori fiatalok,
de azért hosszú távon az járt jobban,
aki sem kőfaragó nem lett, sem balett-táncos,
nem kell olyan házban élnie,
amelyikről bárki leverheti a fecskefészket,
akinek valami más fontosabb. 

Azóta, hogy meg tudom különböztetni
a füstifecskét a molnárfecskétől,
tizedére zuhant mindkettő állománya,
nesze neked szabadság.
Anyámnak is megtilthatta volna valaki,
hogy szüljön.
Ugye, hogy ez se volt rossz mondat?
Kopog az írógép,
potyog a dió.
(Valójában felírom a telefonomba.)

Olvasó az olvasóhoz 

Olyan mérhetetlenül kis részét láttam a világnak,
hogy annak a három-négyszerese is mérhetetlenül kicsi,
életmódváltásban gondolkodni késő is és kár is,
kényszer-környezetvédőként miből utazgassak,
fél liter kerozinnál többet ez a vers sem ér a piacon,
őrizzen az ég minden különbözőségét kimutató kamaszt,
eszképizmusra predesztináló hendikeppet.
Bántalmazást, amitől olvasni kezd az ember. 

Viszont ahogy így visszaemlékszem,
már négyévesen is tudtam,
mi a boldogság, hogyan érhetem el,
hogy békén hagyjanak:
elmerülni egy véletlenszerű fűcsomóban,
kizárni a külvilágot,
felvenni egy képzeletbeli szemüveget,
és nem lenni jelen.
Ahhoz el kell fojtani a közlekedés zaját,
az ebédre hívó hangokat,
kikapcsolni minden kényelmetlenséget,
szomjúságot, szúrós csergét,
szúnyogcsípéseket, szivárgó dögszagot,
és csak menni, menni a nyelvvel
a totál szenilis Sanyi bácsi után,
addig nézni, hogy akár be is csukhassam,
már nézni se kelljen,
és végre egyedül lehessek kettesben.

Levél szerkesztőmnek

Én írok levelet neked, nem segít be AI, forma, hagyomány, nem is tudnának segíteni, megszűntek a közös referenciák, bár elvileg egy Anyegin-strófa elég hivalkodó lenne ahhoz, hogy észrevegyék.

Azért írok cseten, mert úgyis ki van kapcsolva a telefonod, amikor alszol. Én figyelmeztettelek, sőt kértelek erre, mivel értem ugyan, hogy hajnali négykor, feszíthet bármennyire a költészet, túlzás telefonálni, van úgy, hogy megtörök.

Pedig a jó hír várhat.

Működésem legfeszítőbb ellentmondása: alkotói magány versus társasági lét. Az egyik felől nézve a másik elpazarolt idő. Hiába kényszercselekvésekkel kitöltött meddő magány az egyedüllét kilencvenkilenc százaléka, utólag mindig kiderül, hogy az volt a töltekezés, de ahhoz, hogy kiderülhessen, hogy legyen esély lejegyezni, amikor feltör, gépközelben kell lennem, nem hagyhat el a számon át, nem téríthetnek el idegen hangok. Viszont jól érezni magam mégiscsak társaságban szoktam, ott képződnek a megszépülő emlékeim, arra akarok majd visszagondolni a végén. Mégsem kerülhet túlsúlyba, mert akkor a halálom után nem marad belőlem semmi.

Egyre inkább elvesztegetett időnek érzek minden napot, amit nem otthon, nem a gépemnél, nem a megszokott ritmusomban, amihez annyira nehéz visszatalálni egy-egy kimozdulás után, töltök. Ezt valahogy úgy fogalmazta meg a Kemény a másik irányból, hogy előbb emberkerülő leszek, azután meghalok. Van ebben a sorrendben valami megnyugtató.

Rájöttem tehát, miért igyekszem társas eseménnyé alakítani a versírást, amiben nyilván te vagy a legnagyobb segítségemre, és az éjjeli telefonok, valamennyire mindegyik versem négykezes, sőt több, hála a kollégáknak, akik felveszik.

Legértékesebb szociális pillanataim azok, amikor ki tudok valamit menteni a társalgásból, jegyzet készül, olyanokból áll a környezetem, akik hajlandóak elfogadni ezt.

Ezért is ért meglepetésként a minap, amikor egy kerti partin, népes társaságban, némiképp a többiek előtt járva, kifejezetten azért, hogy ne kelljen félbeszakítanom senkit, de azért el se vesszen, amíg más faszságát hallgatom, amire úgyis képtelen vagyok odafigyelni, ha arra kell koncentrálnom, amit nem mondhatok ki azonnal, felmondtam a sarokban a telefonomra egy mondatot, majd valószínűleg az előző napi bányászástól ihletve, amikor is egy doboz aljáról mikrokazetták kerültek elő a diktafonos időkből, tele soha vissza nem hallgatott kamaszkori filozofálással, bekapcsolva hagytam a hangrögzítést, és az asztal közepére helyeztem a telefont minden különösebb kommentár nélkül. Nem akartam, hogy befagyjon vagy szereplésbe forduljon a gazdag alapanyagnak ígérkező beszélgetés. Az én időmben, a diktafonos időkben még nem volt szokásban a másik beleegyezését kérni, eddig megtehetted volna, de így már elment a kedvem, tanított meg örökre az első lány, akitől megkérdeztem, megcsókolhatom-e, ezért is ért váratlanul az az indulat, amivel a korombeli házigazda törölte a felvételt, a sziklatömböt, amiből verset faraghattam volna, amiért csak részben kárpótolt a barbár gesztus megértése felett érzett öröm.

Rögtön igyekeztem is elmagyarázni pozíciómat, az anyagot gyűjtő költőét: én nem hangokat veszek fel, vagyis csak látszólag hangokat, de engem nem az érdekel, ki mond mást a gázai helyzetről privátban, mint nyilvánosan, engem a mondatok érdekelnek, amiket a versben úgyis én fogok majd mondani, azokat meg ellophatnám azzal is, hogy megjegyzem őket, ha képes lennék rá, plusz vannak a társaságban olyanok legalább ketten, és a költő nincsen közöttük, akiknek bármibe fogadok, hogy be van technikázva a mobiljuk.

Na de a lényeg, ami miatt hívni akartalak, lassan hívhatlak is, reggel hét lett közben, már egy órája ébren lennék, ha a rendes ritmusomban fekszem, úgyhogy teljesen feleslegesen írtam ezt a levelet, a lényeg, amire most jöttem rá, hogy a régi versek, átírva pláne, azt mutatják ma nekem, fogalmam nincs, mikor volt időm akkoriban, még ha csak félig is, megírni őket, hogy van ez az akart és üdvözölt elmagányosodás, szakmába való visszahúzódás, amit valahogy kihangsúlyozhatna a szerkezet.

Az eszközlét boldogsága. Az utolsó, ami megmaradt. Meredni a papírra, kizárni minden mást. És jónak lenni ebben, földöntúli élvezetet lelni a szórenden való szőrözésben. A fehér papír előttem természetesen továbbra is rettenetes, csakhogy réges-rég nem fehér már az a papír, soha többet nem is lesz már az.

Találtam használható félmondatokat a szilencium előttről. A koncepció: valami úgy köldöknézően szakmázós, hogy közben multimediális performanszként éli meg a költészetet, úgyhogy hívj, ha felébredsz, addigra lesz egy geci vicces Tatjana-levél is neked, ami már ezt a mondatot is tartalmazhatja, ne legyen elpocsékolva a cset. Nem is lenne rossz befejezés.

Hoppá! Pazar-pocsék, pazarol-pocsékol.

De sajnos lehet, hogy nem a szemantikai mélyszerkezetet értettem meg, csak a Kazinczyék logikáját.

Peer Krisztián (1974, Dorog) Déry- és Füst-díjas költő, drámaíró. Az ELTE Magyar-Filozófia-Esztétika szakán tíz év alatt sem szerzett diplomát. Utolsó kötete: Bizony (Jelenkor, 2022), legutóbbi bemutatója: K – mint kontroll (Stúdió K Színház). Ősszel jelenik meg új kötete az Okapi kiadónál Pazarlás címmel, és Elavult nevű zenekarának debütáló albuma (Csak visszahívtalak).