Katona Ágota versei

Részletek

Írta: Katona Ágota

A halovány Európában / fogynak a színek

Hajam, hajam, hajam szála

                                            „Nem érdemelt a fájdalom, /
                                            hogy valahonnan származom.”
                                            Nemes Nagy Ágnes: Család

Beállok a sorba. Könnyű alvást kínálnak kormos
kabátú kofák. Engem megvesz az Isten hidege.
A kezem üres. Babrálják a szótlan várakozók
sima hajukat, ujjaikkal túrják a férfiak, fésülik
a nők. Simogatást keresnek a vibráló ujjak?
Mire várunk a piaci sorban, kenyérre, tejre?
Az idegesek haja gyenge cérna, kezemben
marad néhány szál. A kihullott haj szemét.
A földre dobom, ló nincs, ember tapos rajta.
Benne a felmenők násza, forgolódás az ágyban
öntudatan. Hajnalra nem mutatják magukat
a hollószőke álmok, de az agy sötétkamra,
ez a titokzat őrzi őket. Őriz a haj vérvonalat,
vándorutat, fehér falú, régvolt falu viharát.
Szlávszőke hajamba a fekete tincseket kitől
kaptam? A szálakra bontott éjszaka milyen
erős, mégis egyenként marad a kezemben,
duj, duj, deshuduj. Megvett az Isten hidege,
gyászt hordozok. Honnan a szénszínű szálak?
Hollótollak talán? Láthatatlan arcot nézek.
A fél arcom kitakarva, kitéve a szélnek,
ki vagyok? Várom a sorom, üres kézzel,
simogatást keresve. Hús a kezemben,
nyers hús, másom nincsen. Éjfélig várok,
mire a kirakatok tükrében egy arc engedi
látni magát végre. Teliholdas arccal emelem
bogárszemem, kale jakha, az égre.

Búvópatak – Zhal o palyi

Hét generáció kell, mire feloldódik az erek
sötétségében zubogó vér, vele az átok,
mondják a rokonok. A halovány Európában
fogynak a színek. Tisztára mos valaha az eső?
Az okosak nem beszélnek, mert az átok
örökletes betegség, melyre gyógyír nincsen.
Szégyenfoltot szégyenpír vált a papírfehér
arcon. A hét generációt és az azelőttieket,
akár könyvekben maradt, kimondhatatlan
nevű, holt népeket, elfelejtheted. Végre!
Érjünk a végére, szénfeketéből gyémántfehérbe,
szent Európába. Az átok látszólag megtört.
Végre hasonlítasz a veled egy országban
élőkhöz. De nem tudod, ki vagy, ezért hamis
mítoszok veszik át a kőzetekben morajló
örökség helyét. Zubog a vér, a víz, nem válik.
Fényképeken sem találkozol nehéz léptű
őseiddel, de néznek rád és feltűznek tekintetük
tűjére téged, mint árva lepkét. Mit mondanának,
hová tedd a hímport, mely belőlük származik?
Ugyanaz, más színű, felemás. Nincs ráolvasás.
Az átkozottság tudata maga az átok.

Uzhipe, avagy a tiszta forrás

Az asszimiláció utolsó fokán már elveszítetted
megkülönböztető jegyeid többségét, nyelved
és kultúrád. Ha tudsz még magadról,
visszafordulhatsz. Vagy elfelejtheted
az identitás folyton alakuló útvesztőit,
lehetsz, mint bárki más: könyvelő, családanya,
mellékesen magyar, mellékesen cigány.
Az irracionalitás csatornarendszeréből
azonban nehezebb menekülni: az érzelmek
okát nem találod, hirtelen találkozol
(egyébként tiszta) forrásukkal.
Beleléphetsz, hiszen a sodrás mindig
erősebb, bármennyi gátat húztál
fel a megvetendő érzéseknek.
Vagy továbbmehetsz. Élheted célszerűségek
és szükségletek hálózatában kicsi életed.
Lehet, hogy munkád és szerencséd
árán leszel is valaki. Valaki más.

Katona Ágota 1989-ben született Balassagyarmaton, 2008 óta Budapesten él. Az ELTE esztétika-magyar-szerkesztői ismeretek szakán végzett, verset és prózát ír, kollázsokat készít. Első kötete: Kezdetben, mégis vihar címmel jelent meg a Fiatal Írók Szövetségénél, 2021-ben.