Nyerges Gábor Ádám ismét a Litmusz Műhelyben

Részletek

Írta: Kerber Balázs ‒ Körtesi Márton

Visszatérő vendégünk volt az adásban Nyerges Gábor Ádám költő, író, szerkesztő, akinek ezúttal nem a szokásos Litmusz-kérdéseket tettük fel, hanem egy részletet hallgathattunk meg Vasgyúrók című, megjelenés előtt álló novelláskötetéből, valamint verseket írtunk közösen a dobókockákkal.

A beszélgetés elején vendégünk elmondta, hogy első novelláskötete, a Vasgyúrók csak olvasói előrendelések segítségével jelenhet meg a Prae Kiadónál, várhatóan az Ünnepi Könyvhétre, mivel idénre a kiadó sajnos nem kapott állami támogatást. Akik előrendelik a kötetet, választhatnak több támogatói csomagból is, amelyekkel különböző extrákat kaphatnak a könyvhöz, pl. a szerző által felmondott hangoskönyvet vagy akár újra, kézzel leírt verskéziratot; itt a támogató maga döntheti el, vendégünk melyik versét szeretné olvasni kézzel írt változatban. Ekkor szó esett arról, vajon mennyire „aktuális”, illetve milyen hatással bír ma egy kézzel írott szöveg, hiszen sok költő már a telefonján jegyzetel, ír verseket. Mit jelent majd a jövőben egy kézirat? Nem létezik majd más, mint a szövegek különböző, nyomtatott kiadásai? És ha csak a végleges fájlok maradnak meg, lesz-e vajon értelme a kritikai kiadásoknak? Megváltoztathatja-e a telefon, a számítógép magát az alkotási folyamatot? Vendégük megjegyezte, hogy az egész írásélmény szempontjából is nagyon más lehet, ha a kéziratlapon nyilakkal jelezzük, hogy egy versszak helyét meg akarjuk változtatni, mint az, ha a Wordben egyszerűen átmásoljuk oda, ahová be szeretnénk illeszteni. Nagy különbség lehet a próza és a vers között; vendégünk például új novelláskötetét számítógépen írta, de a verseket – az első változatban – mindig kézzel szokta. A digitális alkotás hátrányainak és előnyeinek megbeszélése után meghallgathattunk egy hosszabb részletet Nyerges Gábor Ádám új novelláskötetéből.

Majd rátértünk a játékra, melynek legelején közösen alkottuk meg a dobókockákat és találtuk ki a szavakat (fogalmakat, tárgyakat, jelzőket, igéket). Már itt láttuk, hogy izgalmas este elé nézünk. Előkerült a hacacáré, a gyepál, a keccsöl és a klimpíroz, de a melankólia, a krokett, a vagabund és a heveder is. A kockadobások eredményéből néha szinte már önmagában összeállt volna egy vers, így gyorsan figyelmeztetnünk kellett magunkat, hogy a szabályok szerint egy sorban mindig csak egyetlen szót használhatunk fel. Elsőnek a Ha nem tudunk jobbat című szöveget írtuk meg a következő dobásokból: promóció, trófea, szemérmes, kókad. A vers mintha elegyítette volna a posztmodernt a tizenkilencedik század gondterheltségével; a hirtelen megképződött beszélő némi aggodalommal jelenti ki, hogy úgy hiszi, lehallgatja őt a saját telefonja, s ebből aztán nem várt következtetésekig és felkiáltásokig jut, hogy végül egy kis meghitt líraisággal zárja mondandóját. A tizenkilencedik századi hangnem a következő szövegben is kísértett minket, melyhez a tehetetlenség, a ragasztó, az elementáris és a klimpíroz szavakat dobtuk ki. A vers „hőse” egy hatalmas falfelületen ülő rovar, aki egzisztenciális kérdéseken töpreng, azonban a szöveg végül inkább a burjánzó, egyre vadabb képiségre helyezi a hangsúlyt. A rovar „[cs]ápjai a félelem morzéját klimpírozták”. Ehhez járul a meglepő zárlat („Jó napot kívánok./ Ez elementáris.”) és a borongós-melankolikus verscím: Sértegetésbe fajult mán a szessön. Aztán az elégikus hangvétel a harmadik szöveg felütésében is folytatódott: „Miért gyepál az élet, te kacér emlékezet?”

Ehhez a szavak: hacacáré – heveder – vagabund – gyepál. A „hacacáré” szó aztán – a dühödten szálló vagabund lélek megjelenését követően – érdekes rímjátékot eredményezett: „DE A LAZAC A CÁRÉ!/….kacarász-é” (Innen a vers címe is: Kié a lazac?).

Bár még három versnyi kidobatlan szó állt előttünk, itt sajnos abba kellett hagynunk a játékot, mert későre járt. Talán érthető, hogy miután vendégük zárásképpen végül felolvasta a közösen írt szövegeket, már kellően megalapozódott a hangulat ahhoz, hogy kudarcba fulladjon a szokásos, rituális Kassák-olvasás. Nem baj; egy ilyen adás is kellett.           

A Litmusz Műhely egy podcast arról, hogy az irodalom ki-kicsodának a micsodája. Kerber Balázs és Körtesi Márton 2016 óta adásról adásra felteszik ugyanazokat a kérdéseket: hogy mi is az irodalom, mit érdemes olvasni, és mit nem, majd pedig felolvasásra, aztán egy ihletgenerátor segítségével közös versírásra invitálják a vendégüket.