
Izsó Zita a Litmusz Műhelyben
- Részletek
- Írta: Kerber Balázs ‒ Körtesi Márton
Vendégünk volt Izsó Zita költő, műfordító, drámaíró, szerkesztő, aki szerint az irodalom olyan saját tér, amely élményeket és ingereket ad, és amely szabadabb, mint a hétköznapi élet kötöttségekkel teli világa.
Vendégünk számára az irodalom elsősorban olyan tér, ahol önmaga lehet, ahol nem kell folyton elvárásoknak, követelményeknek megfelelnie. Ezt szerzőként és olvasóként is fontosnak érzi. Mindig úgy látta, az irodalom élményeket adhat akár egy élményszegény világban is; a könyv más terekbe, egyfajta flow-ba ránthatja a befogadót. Vendégünk az irodalmat szabadabb térnek érzi, mint az őt körülvevő világot. És bár felvethető, hogy az irodalom végtére is mindig bír valamiféle közösségi szereppel (akár alkotó és szöveg, szöveg és olvasó relációiban), számára nem az olvasó ítélete fontos írás közben, hanem saját alkotói kötetlenségének megélése. Ám közben – természetesen – az olvasónak is megvan a lehetősége arra, hogy a szöveget saját privát térként élje meg, azaz saját szabadságát, flow-élményét keresse benne.
Ugyanakkor ahhoz, hogy ez a szabadságélmény megszülethessen, a hétköznapi életünkben is szükséges megtalálni az időt és a teret, hogy alkothassunk és olvashassunk. Kellenek azok az órák, napok, amikor ezzel foglalkozunk. Vendégünknek az íráshoz fontos a nyugalom; az, hogy ilyenkor ne zavarják, és lehetőleg más hang (pl. zene) se szóljon a háttérben. Persze, nehéz az egyensúlytmegteremteni, mert impulzusok nélkül viszont az élményanyag, az energia tűnne el, vagyis az írás alapja, így nyilván a túlzott magány sem jó, azonban az alkotáshoz mindenképp kellenek a nyugodt körülmények is.
Vendégünk kezdetben kívülállónak érezte magát az irodalmi térben, mivel nem a bölcsészet felől érkezett, hanem jogásznak tanult. Azonban úgy érzi, hogy ez a kívülállás szabadságot is adott neki, mert így nem hozott magával elvárásokat vagy erős példaképeket, követendő szerzői mintákat, hanem valóban önmaga lehetett. Tájékozódása kezdetben elsősorban világirodalmi volt, de ezt az alkotás szempontjából nem tartja feltétlenül lényegesnek, mert sosem igazán a minták, azaz az elsajátítható és követhető (esetleg folytatható) poétikák érdekelték. Irodalmi szocializációjában fontos volt a Hitel folyóirat irodalmi tábora, de a FISZ is, melynél első kötete megjelent Tengerlakó címmel 2011-ben.
Míg sokan panaszkodnak negatív élményekre, konfliktusokra is, amikor szóba kerül az irodalmi közeg, vendégünk itt tapasztalta meg először a szabadság, az elfogadás élményét; azt, hogy nem támasztanak vele szemben elvárásokat, és azt, hogy végre a saját értékei, a kreativitása kerülhet előtérbe, nem az általánosan fontosnak tartott társadalmi követelmények. Itt tapasztalta meg, hogy másoknak is fontos a játék, az alkotás szabadsága. A kortárs közeg az alkotáshoz fűződő viszonyát is megváltoztatta, mert megismerte a kortárs irodalmi technikákat, melyek eltérnek a hagyományos, iskolai ízlésvilágtól. Verseit nem annyira a traumák, hanem inkább a kibeszélés jelensége felől közelítené meg, azaz nem annyira a koncepciózus tematika a fontos, hanem a beszéd, a kimondás lehetősége, mely mindig felszabadulással jár.
Vendégünk műfordító is, az 1749.hu Online Világirodalmi Magazin szerkesztője. Beszéltünk a műfordítás intézményi problémáiról; sajnos egy mai fordító, ha speciális, csak egy kisebb réteg érdeklődésére számot tartó művet (pl. lírai szövegeket) akar lefordítani, nehéz rá támogatást és kiadót találnia, mivel a kiadók inkább a népszerűbb, ismert bestseller-szerzőket adják ki. Így a versfordítók talán jobban teszik, ha inkább egy-egy, számukra fontos verset fordítanak le, majd publikálják azt folyóiratokban, mivel teljes köteteket nagyon nehéz megjelentetni. Vendégünk a versfordításban is a szabadságot éli meg; azt a lehetőséget, hogy valamit visszaadhat az eredeti szöveg világából, miközben ez az élmény, ez az alkotói öröm visszahat a saját költészetére. Vendégünk gyerekkönyveket is fordít németből és franciából. Említette a Gaston-sorozatot, melyet fordítóként azért talált izgalmasnak, mert segít a gyerekeknek feldolgozni az érzelmi problémáikat. A történet főhőse ugyanis egy unikornis, akinek sörényszíne mindig a hangulatai, érzelmei szerint változik.
Szóba került még Karádi Márton, Izsó Zita fiktív költői alakmása, akiben vendégünk nemcsak a szerepjátszás örömét élte meg, de sokáig úgy érezte, hogy a férfi alteregó egy fiatal költőnőnek nagyobb elfogadást, szabadságot jelent az irodalmi térben. Vendégünk azt is elmesélte, milyen cselekkel próbálta titokban tartani, ki valójában Karádi Márton.
Izsó Zita beszélt arról, hogyan írt közösen drámákat testvérével, Izsó Nórával, és arról, hogy drámaírói tevékenysége tulajdonképpen régebbi, mint első verspublikációi. Húgával közösen jutottak be a Magyar Rádió és a XXI. Század Magyar Drámájáért Alapítvány IV. Ifjúsági Színjátékíró Versenyének döntőjébe 2005-ben, és Alu(dj)gy Gyula! című drámájukkal nyerték meg a versenyt. A műből készült egy felolvasószínházi előadás is. Izsó Nórával később is írtak darabot közösen; Napfogyatkozás című drámájukat 2022-ben adták elő a Szentendrei Teátrum, illetve a Színházi Dramaturgok Céhe közös szervezésében. Izsó Zita Záróra című darabját 2006-ban mutatták be a Szkéné R-Klubban, majd játszották a Tűzraktérben, illetve a Szív Kamara Stúdiószínházban is.
Vendégünk ajánlja az irodalmi folyóiratok olvasását, mert jó tájékozódási pontot jelenthetnek, ha valaki épp ismerkedik a kortárs irodalmi szcénával, illetve vásárlásukkal támogatjuk őket. De ajánlja az olyan irodalmi szövegek olvasását is, amelyek nem tökéletesek, mégis izgalmasak valamilyen szempontból, mivel ezekből sokat lehet szerzőként tanulni. Ennek kapcsán beszélt Orhan Pamuk Az ártatlanság múzeuma című regényéről.
Olvasóként nem szereti az igénytelenséget és a sematikus gondolkodást; azt, ha valami nagyon kiszámítható. Nem annyira a történet fordulatai, hanem inkább a szövegszintű meglepetések, a szöveg öröme érdekli. Mindenképpen legyen valami a szövegben, ami beszippantja az olvasót, és ami flow-ba hozza.
Izsó Zita felolvasta Kulcsok című versét, amelyet már a legutóbbi kötete, a 2022-es Bekerített erdő után írt és publikált. Ezután a szokásos játék következett, melyben a kockákkal kidobtuk a hozam, a vezekel, a korhű és a finánc szavakat, és megírtuk az Éhes kutya hangosan ugat című verset. Végül a rituális Kassák-felolvasással zártuk az adást.
A Litmusz Műhely egy podcast arról, hogy az irodalom ki-kicsodának a micsodája. Kerber Balázs és Körtesi Márton 2016 óta adásról adásra felteszik ugyanazokat a kérdéseket: hogy mi is az irodalom, mit érdemes olvasni, és mit nem, majd pedig felolvasásra, aztán egy ihletgenerátor segítségével közös versírásra invitálják a vendégüket.