Hírlevél feliratkozás

Keresés

„Tíz, legfeljebb száz, vagy ezer”

Kollár Árpád: A Völgy, írta Tárkony, Csimota Kiadó, Budapest, 2016
A szerző-főszereplő Tárkony azáltal válik nem mindennapi hőssé, hogy mindvégig meglehetősen mindennapi figura marad, olyan értelemben, hogy nem hasonlítható egyetlen klasszikus mesehőshöz sem. A nemköltő költő oximoron afféle állandó eposzi jelzőként kíséri Tárkony nevét minden történet elején, ezzel is kiemelve azt a tulajdonságát, amely mind közül – hogy félős, nyafogós és meglehetősen sértődékeny – a legfontosabb. Ám a kötet végére Tárkony elnyeri a költő címet az Öltözködős vers című alkotással.

 

 

A Milyen madár sikerének is köszönhetően nagy várakozás előzte meg Kollár Árpád új könyvének, A Völgy, írta Tárkonynak a megjelenését. Kollár A Völggyel ezúttal prózaíróként mutatkozott be – pontosabban nem is ő, hanem Tárkony nevű alteregója. Hiszen a cím egy metafikciós játék része: azonosítja a valóságos szerzőt és Tárkonyt, sőt ez utóbbit lépteti Kollár helyébe. Nagy Norbert illusztrációja még inkább megerősíti és kétirányúvá teszi ezt a kapcsolatot, ugyanis az első képen (2.) alapos szemlélődés után kibetűzhető a „Kollár mesék” felirat a vonat asztalán heverő könyvön, később pedig egy könyvespolcon két vastag „Kollár összes” vehető észre (18.). A szellemes játék az olvasó világában is folytatódik, hiszen ez az alakmás „Kollár Árpád Tárkony” név alatt saját profilt kapott a legnagyobb közösségi oldalon.

 

A szerző-főszereplő Tárkony azáltal válik nem mindennapi hőssé, hogy mindvégig meglehetősen mindennapi figura marad, olyan értelemben, hogy nem hasonlítható egyetlen klasszikus mesehőshöz sem. A nemköltő költő oximoron afféle állandó eposzi jelzőként kíséri Tárkony nevét minden történet elején, ezzel is kiemelve azt a tulajdonságát, amely mind közül – hogy félős, nyafogós és meglehetősen sértődékeny – a legfontosabb. Ám a kötet végére Tárkony elnyeri a költő címet az Öltözködős vers című alkotással, erről tanúskodik legalábbis az aláírás: „Írta Tárkony, a költő”. Ezen a ponton viszont hiányérzete támad az olvasónak, mivel arra nem derül fény, hogy ez a vers milyen körülmények között látott napvilágot, holott a nemköltő költő jelző hangsúlyozása éppen hogy felcsigázta a befogadó kíváncsiságát. Ráadásul már sokkal korábban, a Tárkony és a megvilágosodásban megszületik egy vers, bár ennek sikeressége kétséges marad. Irodalmárok számára megmosolyogtató disputa kerekedik Tárkony és Oregán között arról, hogy vers-e egyáltalán („A púpom púpjából csöpög a világ. / Ó.” 14.) – olyan vitapontok mentén, mint a rím, vagy az ó funkciója. Tárkony – velős, de jól értesült – válaszában, miszerint „[a]z Ó meg olyan költői dolog[…] Ettől vers a vers.” (15.) Culler aposztrophéról írott tételeit sejthetjük meg. Hősünk egy harmadik verssel is rácáfol nevére a Tárkony és a világhír című mese végén. De mivel az olvasó csak tudósítást kap e költemény megírásáról – amely elvileg a remete barlangjának meghódítását zengi el –, várakozása itt szintén kielégítetlen marad.

 

A kötet mind a kilenc meséje hasonló ívet jár be: Tárkony nem kifejezetten akar belekeveredni bármibe is, majd – általában barátai közreműködésével – mégis az események sűrűjében találja magát. Pedig A Völgyben az unalom az alapállapot: Tárkony, bár nem szeret, Csücsökkel tud a legjobban unatkozni (9.), délutánonként a semmittevés köti le (20.), a Tündér is naphosszat csak heverészik (27.), sőt még jobb is semmittevésben, mint Tárkony. (74.) A Tárkony és az unalom című történet ellenben csak részben szól az unalomról (nagyobbrészt inkább a kalandba keveredésről), az unom szó refrénszerű ismételgetése, és azoknak a dolgoknak a felsorolása által, amelyek Tárkonyt untatják: „Unom a pöfeteget, unom a lócitromot, unom a gondolatot, unom az unalmat!” (33.) Ebben a kissé álmatag falucskában az idő folyama is különössé válik. Ugyanis az idő képes úgy előrehaladni akár éveket, hogy Tárkony és barátai mindvégig ugyanazt csinálják: „Így nézték egykedvűen napokon, heteken, éveken át a változó felhők rohanását.”(39.) S hogy mindez nem csupán költői túlzás, és az idő előrehaladtával mégis beáll némi változás, azt a narrátor megerősíti a Tárkony és a cserjében: „Napokig és hetekig és hónapokig és évekig nem írt egyetlen verset sem. Már teljesen elfelejtette Cserjét, ahogy elfelejtette az aranyhalat vagy a kóbor kutyát is. Borostás volt az arca, csatakos a haja, hagymaszagú a lehelete.” (23.)

 

A prózaritmus a könyv vége felé haladva egyre dinamikusabbá válik, s az utolsó három történet (Tárkony és a vonal, Tárkony és a vadcsízek, Tárkony és a színnyalók) dramaturgiai és nyelvi teljesítményüket tekintve ki is emelkednek a mesék közül. Ahogy az olvasó egyre inkább elmélyed Tárkonynak és barátainak a kalandjaiban, úgy válik a szöveg is egyre szórakoztatóbbá, egyre mívesebbé; a szerző érezhetően a végére jött igazán bele a prózaírásba. A Tárkony és a vonal mikro meséje kifejezetten izgalmas mind narratív, mind tipográfiai szempontból: a vonal, amely a fő történet bonyodalmait okozza, illusztráció formájában megjelenik a szövegben is, mintegy kettéhasítja azt, és e vonal mentén artikulálódik verzállal szedve a beágyazott mese. Ez az alig pár soros történet – amely a vonal eredetéről ad számot, a világ hatalmas uráról, aki megtiltotta alattvalóinak, hogy nevükön szólíttassanak, és akiket lázadásukért a vonalon túlra rekesztett – stílusában eltér a Tárkony-meséktől, sőt, hangvétele már-már misztikus színezetű lesz.

 

A Tárkony és a vadcsízek költői fantáziájával és nyelvi szépségével lopja be magát az olvasói szívekbe: „A kosárban vadcsízek voltak, karcsú kis énekesmadarak, akik minden télen dalolva röppennek át a Völgy fölött, amikor nyakig ér a hó. Mindig a gát felől érkeznek, akár a nyílvessző, és a présházak felé tűnnek el a semmi égben.”(66.) Ez a történet kissé túl is mutat a gyerekmesék világán – törött hangú madarai, a présházak és a Tündér alakja (amely itt bontakozik ki a leginkább) Bodor Ádám Sinistra körzetére emlékeztetnek. A Tárkony és a színnyalók története a műfajilag hozzá némileg közelebb álló Lencsilány és a fekete csönd című képregényt idézi meg Lakatos Istvántól. De amíg Lencsilányt és világát a fekete csönd valóban bekebelezi, Tárkony és barátai a szerencsének is köszönhetően megmenekülnek az elszíntelenedéstől. S ha már a meglehetősen sötét tónusú Lencsilány került ide párhuzamként, érdemes kiemelni, hogy a Völgy kissé depresszív főszereplőjét, és a „tragikusságokkal” fenyegető lehetőségeket a (nyelvi) humor mindvégig kiegyensúlyozza, például: „A kertek alján szerettek a legeslegjobban focizni[…] Ide nézett a Vörös kerti budija, meg az egész kertje, tarackostul, barackfástul.” (33.)

 

Végezetül Nagy Norbert illusztrációit is érdemes tüzetesen szemügyre venni. Ezek a roppant részletgazdag képek nem csekély szuggesztív erővel vonzzák a tekintetet, és külön kalandra csábítják az olvasót/szemlélőt, aki a rajzokban elmerülve sok apró felfedezést tehet. A Tárkony és a megvilágosodás végén a kétoldalas kép (17–18.) szobabelsőt ábrázoló felén – noha a félhomály jótékonyan megnehezíti a böngészést – egy egész irodalmi arcképcsarnokra lehetünk figyelmesek. A könyvet forgatva külön öröm ilyen félig-meddig rejtett meglepetésekre bukkanni, így aztán az illusztráció nemcsak a szöveg szerves kiegészítőjévé válik, de önmagában is szórakozást nyújt. Mind közül a leglátványosabb a Tárkony és a cserje végén a feketerigók által megszállt ostorfa képe (25.), amely annyira szemet gyönyörködtető, hogy leginkább bekeretezve a falra kívánkozna.

 

Pogány Eszter