Karl Ove Knausgård (f. Kúnos László): A harmadik birodalom

Részletek

Írta: Karl Ove Knausgård

Trollok, a három ajtó, az erdő. Beszélő állatok, állattá változott emberek. Boszorkányok, földművesek, királyok, barlangok és föld alatti paloták, farönkök, cserfes királykisasszonyok, mostohák, öreg szülék, hegyi pásztortanyák, kéklő hegycsúcsok. Már gyerekkoromban sejtettem, hogy a mesék rejtegetnek valamit. És hogy a titkuk fontos.

(regényrészlet)

TOVE

Azt mondják, a depresszió megalvadt indulat. Én úgy gondolok rá, mintha kővé vált troll volna. Sötét és formátlan erők dühöngő, veszedelmes szülötte, akit mozdulatlanná és élettelenné dermeszt a nappal fénye.

A mánia olyan, mint amikor az ember elfeledkezik magáról, mint amikor a bekapcsolt tűzhelyen felejti a lábost.

Pszichózis akkor lép fel, amikor a mánia kiüresedik, amikor már nem marad más választása, mint szembenézni a valósággal (és a mánia semmitől nem retteg jobban, mint a valóságtól). A pszichózis tehát lehetőség. Olyan, mint a mesebeli három ajtó közül az, amelyiket semmilyen körülmények között nem szabad kinyitni. Tilos. Mindenki tudja. Mégis mindig akad valaki, aki végül kinyitja. Ha az ember már csak a semmi és a valami közül választhat, előbb a valamit választja.

A mesék világa.

Trollok, a három ajtó, az erdő. Beszélő állatok, állattá változott emberek. Boszorkányok, földművesek, királyok, barlangok és föld alatti paloták, farönkök, cserfes királykisasszonyok, mostohák, öreg szülék, hegyi pásztortanyák, kéklő hegycsúcsok.

Már gyerekkoromban sejtettem, hogy a mesék rejtegetnek valamit. És hogy a titkuk fontos. Később elolvastam Jung műveit, megismerkedtem az archetípusok és a kollektív tudattalan elméletével, de nem ez volt az, amit a mesék rejtegettek előttem, hanem valami más. Jung archetípusaiból megtartottam magamnak a varázslót, Arnénak pedig az árvát (noha Arne mindig jóban volt az apjával, amíg csak az apja élt, az anyjával pedig még most is jóban van), és Jung értette meg velem a szimbólumok univerzalitását és erejét, de mást nem tanultam tőle.

Aki változtat a dolgokon, az varázsló. A varázsló forradalmár. Aki mások segítségére szorul, az árva. Az árva manipulátor.

A pszichózis nem pokol. Kijönni belőle, az igen, az pokol. A földi pokol. Semmi nem hasonlítható hozzá, ilyet még nem láttál, nem éreztél, nem gondoltál soha. Pedig mást sem csinálsz, csak nézel, gondolkodsz, érzel teljes testeddel, lelkeddel. És ez még nem minden. Egyszer csak ott állnak körülötted, és bámulnak rád, a férjed, a gyerekeid. Könyörgő vagy dühös tekintettel, nem tudom, melyik a rosszabb.

A sírás ideje. A határtalan bánaté. Mit siratok?

Magamat. Az elégtelenségemet.

Senkinek nem kell egy bolond anya. Senki nem is akar bolond anya lenni.

„Most már normális vagy?”, kérdezte egyszer Heming, amikor meglátogattak.

Bólintottam, sírtam, ellenem feszülő kis testét magamhoz szorítottam, mi mást tehettem volna?

Az egész napos autózás után késő este érkeztünk meg a nyaralóba. A három gyerek, Heming, Asle és Ingvild, szinte teljesen eltompult a monotóniától. Arnét viszont az utolsó néhány órában feldobta az otthonosság érzése, a gyerekkorából ismerős táj, és amikor megálltunk, és leállította a motort, mosolyogva fordult hátra a gyerekekhez.

– Nyolc óra és két perc – mondta. – Tizenhárom perccel kevesebb, mint tavaly!

– Nagyon jó – mondta Ingvild, és visszamosolygott rá. Az ikreknek arcizmuk sem rezdült.

– A saját holmiját mindenki maga vigye be – mondta Arne. – Most rögtön, és akkor később már nincs vele gond. Ingvild, a macskát te hozod, ugye?

– Gyerekzár! – mondta Heming.

– Jól van, jól van, nyitom már – mondta Arne.

Elkaptam Ingvild tekintetét. Ugyanúgy mosolygott rám, ahogy Arnéra. A macska bokszát, amit az ölében tartott, áttette maga mellé az ülésre, kikapcsolta a biztonsági övét, a két fiú közben kiszállt a másik oldalon.

Ingvild túl kedves.

– Nem kell mindig jó kislánynak lenni – mondtam.

– Tudom – felelte, és újra elmosolyodott. A tekintete azonban egy pillanatra elsötétült. Benne is van sötétség, nem is kevés.

Tudja magáról?

Kivettem a cigarettát és az öngyújtót a kesztyűtartóból, kiszálltam, és az autó mellett állva rágyújtottam. A többiek fogták a hátizsákokat és a bőröndöket, és eltűntek a ház sarka mögött. Tengerszag szállt a levegőben. Az öbölből felhallatszott a hullámverés moraja. Halk, egyenletes zúgás, mintha aludt volna valaki odalent.

Sshhh-shh. Sshhh-shh.

Az ég szürkésfehér. A gyep szürkésfekete. A fák, a bokrok feketék.

Aztán kigyulladt a ház falán a lámpa, és rikító zöldre festette a gyepszőnyeget.

– Jóleshet ilyenkor egy cigi – mondta Arne, amikor visszajött a többi holmiért.

– Igen – feleltem. – Kérsz egyet?

– Haha – mondta, és a hátára vett egy dugig megpakolt hátizsákot, felemelt néhány szatyrot, amelyek tele voltak a hídnál lévő szupermarketben vásárolt élelmiszerekkel, és újra eltűnt a ház sarka mögött.

A rottweilereket tartó szomszédok már itt voltak, égett a házukban a villany.

Nyilván mindenki itt van már, megkezdődött a nyári szabadságolások időszaka.

Ledobtam a csikket a földre, és bevittem egy bőröndöt. Arne épp szembejött velem, úgy bólogatott, mintha valamelyik kedvenc számát hallgatta volna.

– Nekem táncolsz? – kérdeztem. Előrehajolt, és megcsókolt.

– Szeretek itt lenni – mondta. – Te is?

– Igen.

– Kinyitok egy bort.

– Van borunk?

– Van, van. Tavaly hagytunk itt néhány üveggel. Hacsak Egil nem itta meg mindet. Bár nem hiszem. Amit mi iszunk, az neki nem elég jó!

Benn a házban Heming és Asle végigjárta a szobákat, régen jártak itt utoljára, izgalmas volt újra felfedezni mindent. Ingvildet nem láttam sehol, valószínűleg bement a szobájába, és vitte magával a macskát. Felcipeltem a bőröndöt az emeleti hálószobába, aztán kimentem a kertbe, egészen a széléig, ahol a talaj meredeken lejteni kezdett az öböl felé. Rágyújtottam, megpróbáltam belehelyezni magam a tájba, érezni a jelenlétemet. Itt lenni. Nyári este. Szürke fény, parányi kék árnyalattal. Itt-ott a nyaralók fénypettyei.

– Kiülünk? – szólt ki az ajtóból jó hangosan Arne. – Legjobb, ha mindjárt ki is rakom a kerti bútorokat.

Válaszra se várva átvágott az udvaron, kinyitotta a vendégház ajtaját, és nemsokára már jött is ki két székkel a kezében, amit letett az almafa alá.

– Segítsek kihozni az asztalt?

– Nem, megoldom. De ki tudnád hozni a bort és két poharat? A két térdem közé szorítottam az üveget, és megpróbáltam kihúzni belőle a beszáradt dugót, amikor Asle bejött a konyhába.

– Éhesek vagyunk – jelentette ki. – Nem eszünk valamit?

– Mit kérsz?

– Tacót.

– Jól hangzik – mondtam. – Könnyű elkészíteni, és nem tart sokáig.

– Csinálhatná a papa?

– Persze, miért ne – feleltem, és figyelmemet újra a borosüvegre fordítottam, amelynek nyakában végre megmozdult a dugó.

– Egyébként miért jobb, ha a papa csinálja? – kiáltottam Asle után, aki már elindult vissza a nappaliba.

Asle megfordult, rám nézett, és megvonta a vállát.

– Szaftosabb a töltelék.

– Értem. – Egyik kezemben az üveggel, a másikban a két pohárral kimentem a kertbe. Arne nem volt ott. Leültem, rágyújtottam, láttam, hogy már csak három szál cigim maradt.

Korán kell lefeküdnöm, akkor nem probléma.

A hátam mögött becsukódott a melléképület ajtaja, és kezében viharlámpával Arne közeledett felém az udvaron.

– Ideadod az öngyújtódat? – kérdezte.

A sárga fény kiáradt a szürkeségbe, és amikor Arne letette a lámpát, a láng fénygyűrűt vetett az asztal lapjára. Arne kitöltötte a bort, és felém emelte poharát.

– Ürítsük poharunkat, Tove.

– Mire?

– Magunkra. A nyárra. Arra, hogy itt vagyunk.

– Rendben.

– Ennyi? – kérdezte Arne. – Valami kis lelkesedést nem tudnál mozgósítani?

– Fáradt vagyok. Hosszú volt az út.

– De hát én vezettem.

– Ez igaz.

Sóhajtott, elhallgatott. Csak a tenger halk morajlását lehetett hallani.

– Szeretem ezt a fényt – mondtam egy idő után.

– Érthető. Hiszen festő vagy.

– Olyankor szeretem legjobban a lámpafényt, amikor nincs teljesen sötét. Nappal is, vagy alkonyatkor.

– Ahogy mondom. Festő vagy.

– Már akkor is szerettem, mielőtt festeni kezdtem. Emlékszem, gyerekkoromban is ezt gondoltam.

– Ezt nevezik romantikának. Pontosabban újromantikának. Az újromantikusok szeretnek nyári éjszakákat és alkonyatokat festeni. Az olyan misztikus. Oda Krohg legismertebb képén is égő lámpás látható egy nyári éjszakán. Vagy ott van Richard Berg festménye, a Nyáréjszaka északon. Ugyanaz a vonzalom.

– Lehetséges.

– Nem mintha te romantikus lennél.

– Nem? Hát akkor mi vagyok?

– Te? Esetleg újszimbolista? Vagy posztmisztikus?

– Ez a nagy különbség kettőnk között. Te kategorizálsz. Én meg lebontom a kategóriákat.

– Ezt gyakran mondod.

– Nem mintha bármi bajom lenne a kategorizálással.

Arne halványan elmosolyodott, és elnézett a tenger felé.

– A számláinkat mindenesetre ebből fizetjük – mondta.

– Papa! – kiáltotta ez egyik fiú valahonnan hátulról. Asle.

– Tessék – mondta Arne.

– Csinálsz tacót?

– Két perc.

– Nagyon éhesek vagyunk.

– Mindjárt megy a papa – mondtam. – Menj vissza szépen.

Megtette, amit kértem. Arne újra megtöltötte a poharát.

– Megpróbálunk idén összehozni egy jó nyarat?

– Igen.

– Csak rajtunk múlik, kettőnkön.

– Igen.

Az éjszaka közepén arra ébredtem, hogy álmodom valamit. Nem mozdultam, igyekeztem koncentrálni, de nem bírtam felidézni, mit álmodtam. Csak a hangulata maradt meg. A kedvetlenség, a csömör. És a mama jelenléte, aki nem tudom, hogyan, de ott volt.

Arne hanyatt feküdt, és horkolt, ahogy mindig, ha iszik. Kint már egészen kivilágosodott.

Próbáltam visszaaludni, bár tudtam, hogy nem fog sikerülni. Talán éppen ezért nem sikerül? Mert tudom?

Könnyen lehet.

Felkeltem, kimentem az előszobába, felhúztam a csizmámat és a dzsekimet, gondoltam, elszívok egy cigit a kertben. Már ültem az asztalnál, amikor rájöttem, hogy nincs több cigim.

Cigi nélkül nem tudok üldögélni, mert nem tudok másra gondolni. Újra felálltam, átvágtam az udvaron, és elindultam a hosszú, lejtős úton az öböl felé. A magasra nőtt fű harmatosan csillogott az út mindkét oldalán, a tenger sima tükrében szürkéskéken fénylett az ég.

Mennyi lehet az idő?

Tulajdonképpen mindegy. Az álom teljesen kiment a szememből, és enyém volt az egész világ.

Az ösvény mellett az elsárgult fűben feltűnt három meztelencsiga. Leguggoltam előttük. Olyan feketék, mint az autógumi. A testükön hosszában végigfutó barázdák miatt látszanak olyannak, mintha gumigyárban készültek volna.

Apró, himbálózó antennák. Szívós, konok akaraterő.

A mutatóujjam hegyével megsimogattam a hozzám legközelebbi csiga fejét. Összehúzta magát, nem szereti. Nem olyan, mint a fasz, ami mindjárt ágaskodni kezd, ha megsimogatják.

A csigák kedvelik a puhaságot. A nyálkás felületeket. Az erdő puha altalaja az otthonuk.

Felálltam. Alig néhány hónaposak lehetnek. Ha közelebbről nézem őket, mégis ősöregnek látszanak. Mintha az idő mélyéből másznának elő.

Mindennel ez van. Minden, amit látunk, nagyjából egyidős velünk. De a formájuk, igen, a formájuk ősöreg.

Phhh.

Leértem a parti sziklapadokhoz, néztem a tükörsima tengert. Szerettem volna, ha a gondolataim megnyílnának, mint a tenger és az ég, és nem puhák, nyálkásak, feketék és lassúak volnának. Gyerekkoromban mindennél jobban szerettem az állatokat, egyformán mindegyiket, csigákat gyűjtöttem, a dzsekim zsebeiben tartottam őket, de összeszedtem a bogarakat, a gilisztákat, a pókokat is, házat építettem nekik földdel, fűvel, falevelekkel megtöltött cipősdobozokban, amiket az ágyam alá dugtam, mert mama irtózott tőlük, és hisztérikus rohamot kapott, ha megtalálta őket. Mama a legdühösebb azonban akkor volt, ha felmosás után sáros cipővel mentem végig a padlón. Valószínűleg azt hitte, hogy szándékosan csinálom, csak azért, hogy bosszantsam. Jól fel is húzta magát. Szarházi, mocskos kölyök, kiabálta ilyenkor. Néha meg is pofozott. Aztán rémesen megbánta, teljesen összeomlott. Se vége, se hossza nem volt a csókolgatásnak, ölelgetésnek, becézett, simogatott, mellette kellett aludnom, elárasztott a gondoskodás minden formájával. Ami nem volt kevés. Kár, hogy nem egyenletesebben oszlott el.

Miért jutott most eszembe?

Az álom. Alvás közben mama feljött bennem a felszínre, mint a vízihulla a tó fenekéről.

Nem mintha kértem volna. Hiszen él. Csak nem nekem. Számomra hulla, akit időnként feldob a víz.

Kimentem az egyik parti sziklanyelv végébe, és leguggoltam. A víz finoman süllyedt és emelkedett, mintha a tenger medre hatalmas edény volna, amit valaki óvatosan visz valahova, a sárgásbarna moszat pedig lustán lengedezve követte hideg és sötét közege mozgását.

Az erdő némán állt a hátam mögött. Semmi sem mozgott, csak a víz ringott kicsit a lábam előtt.

Alighanem ezek a létező legszebb pillanatok. A napfelkelte előtti pillanatok.

Egyszerűen csak annyi volna a különbség köztem és mama között, hogy én a sárhoz, a szennyhez, a dagonyához, a mocsárhoz, a csúszómászó állatokhoz vonzódom, ő pedig, épp ellenkezőleg, a makulátlan, steril tisztasághoz?

Természetesen nem.

Mit nem adnék most egy cigiért!

Átvágtam a földnyelven és a rövid, kavicsos partszakaszon, a túloldalon felkapaszkodtam a sziklahátra, és ott mentem tovább, míg keleten pirkadni kezdett, az ég halványpiros alja lassan élénkvörössé, majd néhány pillanat múlva arannyá változott, az eddig láthatatlanul emelkedő nap pedig átbukott a látóhatár peremén, és fénybe borította a világot.

Aurora.

Nem nagy ügy: ez történik minden reggel, négymilliárd éve. Felnevettem.

Talán mégiscsak jó lesz ez a nyár, gondoltam, miközben mentem tovább. Jó itt lenni, ha jó az idő. Különösen a gyerekeknek.

Lehet itt boldognak lenni, ha nem is nagyon boldognak.

A sziklahát után újabb kavicsos partszakasz következett, és miközben mentem tovább, eszembe jutott, hogy Egil háza innen már nincs is messze. A mi házunktól légvonalban két kilométer. És Egil dohányzik. Egilnek van cigarettája!

Nem biztos, hogy örülni fog, ha ilyen korán felébresztem. De hát azért jöttem a világra, hogy neki örömet okozzak?

Nem. Nem azért.

Happiness is easy, énekeltem.

Joy be written on the earth!

And the sky above.

Jesus, star that shines so brigh

Gather us in love!

Fura, milyen gyakran kommentálják a dalok azt, amit épp gondolok vagy érzek.

Ez ugyan ironikus szöveg. A tudatalattim, úgy látszik, nem érti az iróniát.

A friss tengeri levegőbe valamilyen rothadó anyag szaga keveredett. Valószínűleg a viharos időben partra sodródott hínár vagy moszat szaga.

Azon a télen, amikor összejöttem Arnéval, ha kijött a vécéből, igyekeztem gyorsan bemenni utána, mert érezni akartam a szagát. Ha elmondtam volna neki, biztosan elborzad. Talán le is lépett volna.

Nem, azt azért nem. De nagyon fintorgott volna. Pedig csak ismerni akartam.

Az ég már szépen bekékült, a napsugarak szétfutottak a világban. Halászbárka himbálózott a vízen az egyik sziget közelében, bizonyára most húzzák be a hálót. A világ tele van olyan emberekkel, akik értenek ahhoz, amit csinálnak. És képesek is rá. És nem szeretik azokat, akik nem képesek. Minek ember az ember, ha nem ért semmihez, gondolják a rövid eszükkel. Pedig az alkalmatlanság is jól jöhet az embernek. Aki nem tudja, milyennek kell lennie valaminek, csak az képes alkotni.

Szárnyra kaptak a sirályok. A hátam mögött az erdőből csak a fákat láttam, mégis úgy éreztem, ott is mozgolódni kezd az élet. Amikor újra kiértem a vízbe nyúló parti sziklákhoz, lehúztam a csizmámat, és a két kezemben egy-egy gumicsizmát lóbálva mezítláb mentem tovább. Egil nyaralója a következő öböl mögött található, már csak öt percre van innen.

Júliusban mikor kel fel a nap? Négykor? Ötkor? Úgy éreztem, inkább öt óra lehet, mint négy.

Messziről már láttam is a part közelében álló, vörösre festett csónakházat. Örültem, hogy viszontláthatom Egilt. Elképzeltem, hogy belopódzom a hálószobájába, és megborzolom a haját. Halálra rémülne, az biztos!

De amikor ott álltam a nyaralója teraszán, beértem annyival, hogy megzörgettem a széles, üvegezett tolóajtót, ami egyébként be volt húzva.

Nem történt semmi. A vakító napfényben kezemmel árnyékolva a szemem belestem a szobába.

Jó nagy rendetlenséget láttam. Könyvek, újságok hevertek mindenfelé. Itt-ott ruhadarabok is.

Újra bezörgettem.

Karl Ove Knausgård 1968-ban született Oslóban. Első regényét harmincéves korában publikálta, és elnyerte vele a Norvég Kritikusok Díját. A világhírt hatkötetes életrajzi regényfolyama, a Harcom hozta el számára. Londonban él, öt gyermek apja. A harmadik birodalom című regénye, mely a Hajnalcsillag-sorozat legújabb darabja, március végén jelenik meg a Magvető Kiadó gondozásában.

Kúnos László (1947) műfordító, szerkesztő, egyetemi tanár. Többek között Henrik Ibsen, August Strindberg, Ingmar Bergman, Per Olov Enquist és Jonas Jonasson fordítója. A Magyar Műfordítók Egyesületének tagja.