Lavinia Braniște (f. Mărcuțiu-Rácz Dóra): Belsőnulla

Részletek

Írta: Lavinia Braniște

Egy adott ponton megpróbáltam elpanaszolni a dolgot a főnöknőnek, de hiába. Az irodában mindenki, de abszolút mindenki az a típusú ember, aki az autója ajtajánál messzebbre nem hajlandó elgyalogolni. A főnöknő nevetett, és rám hagyta, hogy értsek ebből a nevetésből, amit akarok.

(regényrészlet)

Simion tiszta véletlenül jött rá, hogy szomszédok lettünk, amióta a Nicolae Licăreț utcába költöztem. Sok időt tölt építkezéseken és ritkán jár be az irodába, pedig állandóan kell neki valamilyen papír, jelentés, levél. És azóta engem unszol, hogy hozzam azokat haza magammal.

– Elhozod az irodából, és este felszaladok hozzád.

Hogy ne szelje át a várost az irodáig ennyiért, bár csak négy-öt metrómegállónyit kellene menjen, azt is autóval.

Az elején nem tiltakoztam, de nagyon hamar hozzászokott a szívességhez. És a legfontosabb projektjével kapcsolatos havi jelentések a megbízói részéről irdatlan nehezek és négy példányban kellenek.

– Ma munkából nem megyek egyenesen haza – mondom neki egyszer.

– Sebaj, úgysem délután megyek fel hozzád, hanem valamikor estefelé – mondja, anélkül, hogy a legkevésbé is aggódna a hátgerincem miatt.

– De épp az a baj, hogy végig kell sétáltassam az egész paksamétát a városon, és nem bírom már… Egyszerűen nem bírok többet cipekedni. Belerokkanok. Elcsesztem a hátam a bentlakás ágyain.

Egy adott ponton megpróbáltam elpanaszolni a dolgot a főnöknőnek, de hiába. Az irodában mindenki, de abszolút mindenki az a típusú ember, aki az autója ajtajánál messzebbre nem hajlandó elgyalogolni. A főnöknő nevetett, és rám hagyta, hogy értsek ebből a nevetésből, amit akarok.

– Megmondom neki, hogy nem hurcolok haza többé semmit. Épp az hiányzik, hogy még Simion személyi futára is legyek – mondtam, de már fél lábbal kiléptem a főnöknő irodájából.

Simion már nem erőlteti a jelentéseket, cserébe mindig el kell hozzam neki a céges pecsétet. Szüksége lenne egyre, mindenféle papírokat le kell pecsételjen otthon, de csak két céges pecsétünk van, egy fenn a főnököknél és egy lent a titkárságon. Valahányszor elkéri, először fel kell mennem, és a főnöknő mindig megfenyeget egy kicsit, nehogy ki tudja mit meghamisítsak azzal a pecséttel, aztán, mintha csak hangosan gondolkozna, megjegyzi, hogy okuljak belőle:

– Egyébként sem ér az a pecsét semmit aláírás nélkül…

Tegnap Simion azt mondta, vigyem haza a pecsétet, mert felszalad valamikor estefelé, hogy elvegye, és hétfő reggel hétkor a lépcsőházam elé jön, hogy visszaadja.

De nem jött. Felhívtam este, nem vette fel a telefont, ma pedig szombat van, programom van Dannal, de egész nap kísérteni fog a hívás, attól fogok rettegni, hogy Simionnak nem lesz előnyös az, ahol épp tartózkodom, és majd megkér, hogy menjek közelebb a lakásához.

Dan röhög, amikor találkozunk, és elmesélem neki a történetet a táskámban cipelt teherről: ez a fedő nélküli pecsét, ami összekoszol mindent, ezért kénytelen voltam két zacskóba csomagolni.

Elmegyünk egy plázába – közel a lakónegyedemhez –, hogy megnézzünk egy svéd filmet, ami egy sítelepen játszódik. Egy családról szól, szülőkről és felelősségvállalásról, én pedig azon kapom magam, hogy félek, nehogy az legyen a film tanulsága, hogy a családok kudarcra vannak ítélve. Szép film, szeretném, hogy szépen érjen véget. Hogy ne szakítsanak a végén.

A moziteremnek csak egy folyosója van oldalt, én a széksor szélén maradok, kezemben a rezgőre némított telefon, arra az esetre, ha Simion mégis felhívna és megkérne, hogy adjam oda a pecsétet. Szinte üres a terem, így a chipses és pattogatott kukoricás zacskók zörgése még zavaróbb. A vetítőterem mellett bowlingoznak, időközönként hallani a fabábukat leverő súlyos golyók tompa zaját a falon túlról.

A filmben fehér a díszlet, a hegyeket hó borítja és néha robbantások akadályozzák meg a nagy, veszélyes lavinák kialakulását. Azon gondolkozom, hogy ez a valóságban is így működik, vagy a filmrendező agymenése, aztán felállok és guggolva odamászom Dan mellé, hogy megkérdezzem.

Azt mondja, valós dolog.

– Síelsz? – kérdezem suttogva, de ő vagy nem hall, vagy úgy tesz, mintha nem hallana, és nem válaszol.

A vetítésre koncentrál. Ez az első alkalom, amikor szemüvegben látom, jól áll rajta így a mozifényben. Úgy belezúgtam, hogy nem bírok magammal. Ott maradok mellette, felteszem a karom a szék karfájára, hozzáérintem az övéhez, mire az ölébe teszi a kezét.

A film folytatódik, emelkedőkkel és lejtőkkel, amilyen a családos élet. Én egyedül csak abban reménykedem, hogy nem esik szét az egész, ne ezt üzenje nekünk a skandináv rendező.

Vajon honnan jött neki az ötlet? Biztos egy olyan kiállításról, amit egyszer síeléskor nézett meg.

A golyók leborítják a bábukat, és a filmben robban valami a sípályán, az apa szörnyű dolgot művel, de vajon hogy érzi magát ettől a nő? Rezegni kezd a telefon a tenyeremben, megjelenik Simion arca, aki egy rendkívül elfoglalt ember, és tudom, hogy évekig hallanám, ha most nem venném fel vagy lefújnám a találkát.

Felállok és összegörnyedve kiosonok a terem szélén, lemegyek a lépcsőn, és kimegyek ott, ahol bejöttünk, de az ajtóban álló öltönyös lány int, hogy a mosdó arra van – az Exit táblára mutat –, és erre nem tudok kimenni.

Követem a zöld nyilakat, és folyosók útvesztőjében találom magam. Arra megyek, amerre a folyosó visz, és visszahívom Simiont, mert időközben megszakadt a hívása. Közel van, autóval, nagyjából 10 perc alatt ér a plázához, menjek ki a bejárat elé és várjam meg a zacskó alatt.

A pláza előtt van egy óriási szobor egy bevásárlózacskóval.

Megpillantok egy ajtót, lenyomnám a kilincsét, de zárva van.

Balra fordulok, aztán megint balra, és lassan az az érzésem, hogy egyhelyben mozgok, de nincs jobb ötletem. Találok valami lépcsőket, eldöntöm, hogy felmegyek, bár igazából le is mehetnék, nem segít semmilyen jelzés a tájékozódásban. Végre – már lassan beleszédülök, és utolér a pánik, és úgy érzem, nem tíz, hanem tízszer tíz percet töltöttem itt – kinyitok még egy ajtót, és a tetőn találom magam.

Nem tudok rájönni, merre fordulhatnék vissza. Van egy lift, ami a parkolóba visz, és van egy tűzvédelmi fémlépcső az épület külső falán. Nem félnék lemenni rajta, de az elég röhejesen nézne ki, biztos le lehet jutni ennél egyszerűbben is.

Látszik a tömbházak teteje, fölöttük kirajzolódik a város valódi, leírhatatlanul csúnya arca, amitől kiráz a hideg.

Leliftezek a parkolóig, és azon gondolkozom, hogy biztos lesz ott egy biztonsági őr vagy sofőr, aki majd megmutatja, merre van a kijárat. A mennyezet nagyon alacsony, összevissza bóklászom az autók között autógumi, benzin és légszennyezés okozta világvége bűzével az orromban.

Simion újra felhív. Eltévedtem, mondom neki, és itt vagyok a parkolóházban egy oszlop mellett, amin azt írja, hogy D41-60, de nem tudom, ez mit jelent. Nem tudom, hányadik emelet, azt sem, hogy egyáltalán létezik-e több.

Elveszti a türelmét, és azt mondja, ő vészvillogóval vár, nagyon siet.

– Miért nem másoltatsz magadnak saját pecsétet? – mondta nekem egyszer Paul Dobre. – Száz lej és kész, megszabadultál Simiontól.

Azt hittem, rosszul hallok. Felcsattantam.

– Én másoltassak magamnak pecsétet? Az én érdekem, hogy legyen még egy pecsétje a cégnek? És: száz lejért, te normális vagy?

Utolér ugyanaz a stressz, mint az irodában, amikor cseng a telefon, és Simion megkérdi, mikor végzek, miután tíz percet adott, hogy végezzek.

– Sajnálom, de nem tudom, hogy jussak ki innen – mondom Simionnak. – Fogalmam sincs, hol vagyok. Vagy idejön, vagy ez van… sajnálom…

Közben Dan is felhív, és megkérdi, hol vagyok, mert lejárt a film.

– Itt vagyok a parkolóban a D41-60-as oszlop mellett.

– Hogy a fenébe kerültél oda?

– Fogalmam sincs, a csajszi az ajtóból átirányított, amikor ki akartam menni, aztán nem tudom.

– Találkoztál azzal a pasassal?

– Nem! És most ő is nyomaszt, hogy menjek ki a zacskó alá, de egyszerűen azt se tudom, hogy kell kijutni innen. Esküszöm, sikítófrászt kapok. De komolyan… érzem, hogy elkap a pánik. Gyere értem, kérlek. Kééérlek…

– Jó, megyek, csak nem fog otthagyni – duzzog Dan.

– Mi lett a végén? Szétmentek?

– Kik?

– Hát a filmben.

– Ja, hát… akarod, hogy elmeséljem? Nem nézed meg te is? Nagyon jó film.

– Mármint nézzük meg még egyszer?

– Nem, szedd le netről.

– De mondd el, mi lett a vége. Szétmentek?

– Nem – mondja. – Elment a hóviharba, hogy megmentse a nőt.

– Ahogy most te is megmentesz engem!

– Pontosan – helyesel.

– Sajnálom, olyan abszurd ez az egész… Tartod a vonalat, amíg megtalálsz? – kérdem.

– Ne már, miről beszélgessünk annyit? Maradj ott, amíg odaérek. Nem csinálsz semmi furát, ugye?

– Nem…

Simion küld egy üzenetet, hogy nem várhat többet vészvillogóval, majd felhív holnap.

Lavinia Branişte 1983-ban született Brăilán. Egyetemi tanulmányait a kolozsvári filológia angol–francia szakán kezdte, majd a bukaresti egyetemen folytatta. Interior zero (Belsőnulla) című regényét a kolozsvári Nepotu’ lui Thoreau irodalmi kör az év könyvének választotta, amely megjelent már lengyel, német és spanyol nyelven is. Mă găsești când vrei (Megtalálsz, amikor akarsz, 2021) című kötetéért 2022-ben Sofia Nădejde Irodalmi Díjjal tüntették ki próza kategóriában.

Mărcuțiu-Rácz Dóra költő, prózaíró, műfordító. 1996-ban született Nagyváradon. Az Echinox, majd a kolozsvári Helikon szerkesztője volt. A műfordítás elkészítésekor a Petőfi Irodalmi Múzeum Babits Mihály-ösztöndíjasa volt.