Paolo Cognetti (f. Lukácsi Margit): Lent a völgyben

Részletek

Írta: Paolo Cognetti

A farkas pofája a bicepszén volt, a szeme a deltaizmán, a két füle hegyét a trikó ujja eltakarta. Nem olyan megtépázott farkas volt, mint amilyenek az Alpokban kóborolnak, nyúzottak és óvatosak, akár a tolvajok. Ez a Nagy Észak farkasa volt, tömött bunda, szilaj tekintet nézett rá az öccse karjáról.

(regényrészlet)

Aznap este volt találkozója az öccsével egy borgosesiai kocsmában, a buszpályaudvar mellett. Hét éve nem látták egymást: Luigi számára most még szikárabbnak tűnt, a haja még hosszabb volt, kétoldalt hosszú, lecsüngő bajsza alatt még mindig szép arc, mindig is az volt. Ugyanaz a metsző mosoly, melyet kissé beszennyezett a füst. Luigi el is felejtette, hogy egyenruha van rajta.

Odanézzenek!, szólalt meg Alfredo.

Mi van?

Rendőr bátyám van!

Szia, Fredo.

Gyere már ide, most mit keménykedsz.

Öccse átölelte, de ő merev maradt, mint aki karót nyelt. Legutóbb Alfredo épp csak letöltötte tizennyolc hónapos büntetését, és a levegőváltozás kedvéért Kanadába ment, ahol erdőmunkára kerestek favágókat. Igen, most tényleg úgy néz ki, mint egy kanadai favágó. Ő az utolsó élő családtagja.

Ajaj, a Balma testvérek akcióban, szólalt meg a pultos. Hívjam a karhatalmat?

Itt a karhatalom, felelte Alfredo.

Mit kértek?

Na, megkóstolsz egy helyi specialitást?

Hát persze, válaszolta Luigi.

Két szőke és két Canadian Club, ha van.Van. Kérsz hozzá jeget?

Nem, nem. Épp elég jeget láttam.

Tehát most whiskyt iszik sörrel – volt, hogy egy este megivott egy üveg keserűt. Máris túl sokat dumált, így Luigi gyanította, hogy a délután folyamán már alapozott. Neki, mivel nem evett, az első korty whisky egyenesen a fejébe szállt. A torka égett, hát erre volt jó a sör, megöntözni vele az égést, és aztán folytatni megint a Canadian Clubbal.

Alfredo elkezdett mesélni a világ másik végén folytatott munkájáról. Egy ideje már nem favágóként dolgozott, hanem elkezdte szállítani a kivágott fatörzseket kamionnal, vagyis ez előrelépés a karrierjében. Egészen le, Vancouverig, az aztán város, mondta. Beszélt „a partvidékről”, ezen a Csendes-óceán partját értette. A Sziklás-hegység erdeiből az ipari kikötőkbe szállított, ahol a fákat hajóra pakolták, és a legtöbbjét Kínába szállították.

Kínába?, csodálkozott Luigi.

Mindent ők vesznek meg.

Kínában nincs elég fájuk?

Mit tudom én. Látnod kéne a hajókat.

Luigi azok közé tartozott, akik úgy gondolták, hogy élete során senki sem változik meg igazán, de hét év mégiscsak sok idő. Vajon megváltozhat az ember hét év alatt, akár csak valamennyire is, ha ezt az időt ilyen messze töltötte az otthonától? Ivott egy korty whiskyt, rá egy korty sört, kezdte felvenni a ritmust, miközben Alfredo a gépekről mesélt, amelyekkel egész hegyoldalakról vágták ki a fákat. Motorfűrész, ugyan már, úgy vágták tarra az erdőket, mintha búzát aratnának. És azok az utak British Columbiában, száz kilométerenként egy benzinkút, és közben semmi, csak tavak és folyók. Odanézzenek, gondolta magában Luigi: tizenkét évesen kecskéket legeltetett Fontana Freddában, huszonhét évesen súlyos testi sértésért börtönben ült, harmincöt évesen meg kamionnal furikázik a kanadai óceánparton. Jókedve úgy hatott ebben a kocsmában a novemberi völgy mélyén, mint egy hawaii mintás ing. Luigi azon kapta magát, hogy szeretetet érez iránta, bár nem bízik abban, hogy öccse megváltozott volna.

Hát veled mi van?, kérdezte Alfredo. Nem kezdtél el fával dolgozni?

Megpróbáltam.

És aztán?

Aztán a kölcsöntörlesztés meg az adók miatt olyan volt, mintha kiraboltak volna.

Így aztán összeálltál a tolvajokkal.

Ugyan, eredj már…

Csak vicceltem.

Nem mintha nagyon szeretném. De a fizetés nem rossz.

Na hát akkor. Milyen fegyvered van?

Egy Beretta 92-es.

Nálam is szokott lenni egy a kamionban, tudod? Egy Glock. A medvék miatt.

Ne mondd.

A feleségeddel jól megvagytok?

Igen, jól vagyunk.

Akkor jó.

Emberek jöttek be a bárba, Luigi észrevette, hogy nézik őket. Látta, amit ők láttak: egy erdőőr egyenruhában és egy hosszú hajú fazon, előttük négy üres pohár a pulton. Miközben a pultos a második kört töltötte, azt mondta Alfredónak, hogy kimegy a kocsihoz cigarettáért.

Az utca túloldalán volt egy telefonfülke. Bement, aprópénzt kotort elő, és tárcsázta az otthoni számot. Elisabetta nem vette fel. Luigi egy percig hallgatta az üres búgást. Tudta, hogy felesége miért nem válaszol. Neki most szállást kell találnia az öccse számára. De korán van még, kilenc óra sincs. A kocsihoz ment, nem a Defenderhez, hanem saját öreg Suzukijához, levette a zubbonyt és az övet, majd felvette a vadászzubbonyát, amelyet a hátsó ülésen tartott. A kesztyűtartóba dugta a pisztolyt. Mielőtt kiszállt volna az autóból, belenézett a kis tükörbe, a nyers belső világításban megdörzsölte a szemét. Megígéred, hogy nem iszol sokat?, kérdezte Elisabetta. Megfogta férje kezét, és a melléhez emelte. Luigi elképzelte, hogy Elisabetta a konyhában ül, és hallgatja a telefon csengését.

Visszament a bárba, ahol Alfredo két frissen érkezett alakkal vitatkozott. Luigiban megszólalt a vészcsengő: öccse egyedül támasztja a pultot, amazok ketten meg az egyik asztalnál ülnek. Aztán észrevette, hogy nem vele vitatkoznak, Fredo csak nézi őket. Ismerős volt neki a két arc, de nem tudott hozzájuk neveket kapcsolni.

Az egyik megszólalt: Kérdezd meg tőle, ha nem hiszed!

Mire a másik: Ugyan, hagyd már.

Luigi elindult a hideg söre felé, a hab majdnem kicsordult a pohárból. Alfredót láthatólag szórakoztatta a beszélgetés, feloldotta a zavarukat. Fredo megszólalt: Mi ez a történet a farkasról, amelyik errefelé ólálkodik és kutyákat nyír ki?

Ki mondta, hogy egy farkas?, kérdezte Luigi.

Félig farkas, félig kutya, válaszolt az egyik fazon.

Afféle kocsmai történetek.

Szóval akkor mi?

Egy puma.

Alfredo felnevetett. Luigi odébb húzta a bárszéket, és leült öccse és a két férfi közé. Régi reflex.

Jól van, főnök, ha viccelődni akarsz…

Inkább egy kutya lehet, amit erre idomítottak, nem?

Egy harci kutya?, kérdezte a másik fazon.

Te mondtad.

Itt, Valsesiában?

Micsoda újság.

Luigi most jó nagyot kortyolt a whiskyből. Már nem égett a torka. A cigarettája után kutatott, közben hátat fordított a két fazonnak, akik egy kis idő múlva békén hagyták őket.

Hogy nyírja ki őket?, kérdezte suttogva Alfredo.

Luigi végighúzta a hüvelykujját a torka előtt.

Kóbor kutyákat nyír ki?

Nem, nem. A mai áldozat például egy őrkutya volt.

Azta.

Szép állat. Szóval pásztorkutyákat, őrkutyákat.

Gazdájuk van.

Mondjuk úgy.

Ő mondta.

Kicsoda?

Alfredo kajánul elvigyorodott. Farmermellény volt rajta, és egy vastag ing, kigombolva. Úgy hajolt oda öccséhez, mintha valami titkot akarna megmutatni neki, és kiszabadította az ingből a bal vállát: a felkarjára egy farkasfej volt tetoválva. Kidolgozott izmok, jegyezte meg magában Luigi. Lehet, hogy súlyzózik, vagy a favágás közben izmosodott így meg. A farkas pofája a bicepszén volt, a szeme a deltaizmán, a két füle hegyét a trikó ujja eltakarta. Nem olyan megtépázott farkas volt, mint amilyenek az Alpokban kóborolnak, nyúzottak és óvatosak, akár a tolvajok. Ez a Nagy Észak farkasa volt, tömött bunda, szilaj tekintet nézett rá az öccse karjáról.

Azta, ámult el Luigi. Szép munka.

Tudod, ki csinálta?

Ki?

Egy indián nő.

Indiánok is vannak arrafelé Kanadában?

Vannak még néhányan.

Vagyis ő az, aki haragszik azokra a kutyákra, amelyeknek gazdájuk van?

Alfredo visszavette karjára az inget. De nem gombolta be. Elöl nyitva hagyta, fészkelődött egyet a bárszéken, és ravasz képpel megsimogatta a söröskorsót.

Megszólalt: Fogadjunk?

Mire?

Én azt mondom, farkas.

Luigi arra gondolt: ez hosszú lesz. Az orrában érezte a kutyatetem szagát, amely egész délután áthatotta a Defender belsejét. A whisky után nyúlt, de üresen találta a poharát.

Paolo Cognetti 1978-ban született Milánóban. Az egyetemen matematikát tanult, majd dokumentumfilmeket forgatott. 2003 óta jelennek meg ifjúsági művei és novelláskötetei. Első regénye, a Nyolc hegy 2017-ben elnyerte a legrangosabb olasz irodalmi díjat, a Premio Stregát, valamint a Prix Médicis étranger-t. Közel negyven nyelvre fordították le, 2022- ben pedig a belőle készített filmet a Cannes-i Nemzetközi Filmfesztivál Zsűrijének díjával tüntették ki. Lent a völgyben című regénye 2025 áprilisában jelenik meg a Jelenkor Kiadó gondozásában. A könyv előjegyezhető a következő linken: 

https://booklove.hu/lent-a-volgyben

Lukácsi Margit italianista, műfordító, egyetemi oktató, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Olasz Tanszékének vezetője. Művészet- és kultúrtörténeti kurzusokat vezet, kortárs olasz irodalmat fordít és tanít, eddig nagyjából negyven kötetnyi fordítása jelent meg, köztük Pirandello, Pasolini, Tabucchi, Landolfi, Emanuele Trevi, Nicola Lagioia, Giorgio Vasta, Andrea Camilleri, Roberto Calasso, Giorgio Pressburger, Edit Bruck, Silvia Avallone, Giulia Caminito, Anna Banti művei. Külünösen érdekli az irodalom és a képzőművészet kapcsolata, a képi narráció lehetőségei. 2018-ban az Olasz Köztársaság Csillagrendjének lovagi fokozatával tüntették ki műfordítói és kultúraközvetítői tevékenységéért.