Margaret Atwood (f. Csonka Ági): Metempszichózis, avagy a lélek utazása
- Részletek
- Írta: Margaret Atwood
Jómagam például csigából egyenesen emberré lettem, nem voltam közben guppi, cápa, bálna, bogár, teknős, aligátor, görény, csupasz turkáló, hangyász, elefánt vagy orangután.
(részlet)
Igazuk volt a lélekkel kapcsolatban: tényleg létezik. De, mint kiderült, semmi más nem helyes abból, amit nekünk mondtak.
Valószínűleg láttak már ilyen ábrákat: egy úgynevezett primitív organizmust ábrázolnak, például egy csigát, amelyben egy fénygömb világít. Az a gömb a lelket jelképezi. Ha a csiga jól viselkedik, halála után a lélek állítólag egy magasabb rendű szervezetben, például egy halban reinkarnálódhat. Az egyik organikus lépőkőről a másikra ugrálva – vagyis inkább, mivel a lélek fejlődését nem vízszintesnek, hanem függőlegesnek tartják, egyik fokról a másikra kapaszkodva a Létezés Nagy Láncolatának létráján –, a jól viselkedő csiga lelke végül megérkezik a teremtés csúcsára, és – minő öröm! – emberi lényként születik újjá. Így szól a történet.
De én azért vagyok itt, hogy elmondjam, ebből a fantáziálásból nagyon kevés igaz.
Jómagam például csigából egyenesen emberré lettem, nem voltam közben guppi, cápa, bálna, bogár, teknős, aligátor, görény, csupasz turkáló, hangyász, elefánt vagy orangután. Még arra sem kényszerültem, hogy megfoganjak, kihordjanak, megszülessek, majd csecsemőkortól kezdve felneveljenek, a folyamattal együtt járó nyálkával, vérrel, böfögéssel, hányással, vizelettel, kiütésekkel, fogzással, hisztivel, fájdalommal és sírással.
Épp egy salátalevelet faltam, ovális, reszelős fogú szám úgy nyílt és záródott, mint egy hússzelep, miközben a saját magam által termelt csillogó nyálkaúton siklottam tova. A gyönyörű, elmosódott zöld körülöttem, a csipkés mintázat, amit létrehoztam, a klorofill illata, a harsogó nedvesség – színtiszta boldogság volt. Élj a pillanatnak, mondják gyakran az embereknek, de a csigáknak nem kell ezt mondani. Mi mindig a pillanatban élünk, és a pillanat bennünk él.
Hogy mi történt ezután? Valami pasas, aki ki akart irtani engem, nekem esett a környezetbarát rovarirtó szerrel, ami – és ezt nem kellene elmondanom önöknek – hideg kávé volt fél csésze sóval, egy szórófejes flakonban. Várjon! Ezt kellett volna ordítanom, amikor az első perzselő cseppek zsenge nyakamba spricceltek. Kíméljen meg! Egy ökoszisztéma része vagyok! Hozzájárulok a madarak tojáshéjának felépítéséhez!
Tudtam én ezt akkor? Nem. A csigák nem a világegyetemben elfoglalt helyükre koncentrálnak. Azóta utánanéztem a tojáshéj-kapcsolatnak; a bevitt kalciummal van összefüggésben. (Amúgy sem tudtam volna ordítani: a csigák köztudottan némák.)
Még arra sem volt időm, hogy behúzzam kocsányon ülő szememet, és visszahúzódjak a védőpáncélomba. Miniatűr csigalelkem, ez a lágyan foszforeszkáló fényből álló, áttetsző spirál, felszállt a légbe – értsd: a léleklégbe, ahol a szabályok némiképp mások –, és utat tört magának az irizáló szivárványfelhőkön, a csengettyűk csilingelésén és a teremin búgó hangján át, egyenesen bele az egyik nagyobb bank középszintű női ügyfélszolgálatosának testébe.
Nem árulom el, melyik bankról van szó. Gondolom, a felsővezetés nem lenne túlságosan boldog, ha kiderülne, hogy az egyik ügyfélszolgálatosuk, au coeur, egy csiga. Még csak nem is egy egzotikus csiga. Egy közönséges éticsiga.
– Miben segíthetek? – Azon kaptam magam, hogy épp ezt mondom. A szájamat merevnek éreztem: ez a női száj nem volt olyan rugalmas, mint az én csigaszájam, a fogak pedig esetlenül szögletesen sorakoztak benne. Mondanom sem kell, testetlennek éreztem magam, valamint radikálisan alkalmatlannak arra a munkára, amelyre emberi burkomat láthatóan kiképezték. Ez a munka abból állt, hogy zaklatott banki ügyfelektől érkező hívásokra kellett válaszolnom, akik azt állították, hogy udvariatlan bánásmódban volt részük. A bank elvesztette a pénzüket, vagy annak egy részét, vagy rosszul számolta ki a kamatot. A bank rosszul számolt el. A bank nem bocsátotta ki időben a csekkeket, ami kifizetetlen számlákat eredményezett, és nem, a digitális csekkek nem fogadhatók el. A bank kéretlen banki terméket vagy szolgáltatást adott el nekik. A bank hackerek elleni védekezése szart sem ért.
Az én emberemet alaposan kiképezték a megnyugtatásra, lecsillapításra, lecsendesítésre. Magától működött, mint egy húsrobot. Sokszor használta az orvoslat szót.
Az embernő koponyájának burkában kuporogva, ahol a két lelkünk közös téren osztozott, azon kaptam magam, hogy azt dünnyögöm: „Mit nyafogsz? Téged legalább senki sem permetezett le csigairtóval.” Ami azt illeti, ezek a szavak az emberi szájamon keresztül jöttek ki, miközben egy ügyfél épp vonalban volt.
– Csigairtó? Már elnézést…
Az emberek nem azt akarják, hogy elnézz valamit nekik, amikor azt mondják: „Már elnézést.” Ezt megtanultam. Azt akarják, hogy tudd: megbántottad őket.
– Nagyon sajnálom – felelte az emberi szám. – Úgy tűnik, hogy egy rádióállomás zavarja a vonalat. A mi frekvenciánkat. Már korábban is előfordult. – A nő alakú csigamenedéknek, amelyben meghúzódtam, úgy tűnt, nincs lelkiismeret-furdalása a hazugságot illetően. Én magam azonban zavarba jöttem: a csigák sosem hazudnak, tehát nem ismerik a hazugságot mint kategóriát.
Rövidesen az ügyfél egy másik alfajával is találkoztam, ez panaszosabb volt, reménytelenebb. Ők válaszoltak az állítólag a banktól érkező szöveges üzenetre, amely azt állította, hogy valami nem stimmel a számlájukkal, és arra kérte őket, hogy adják meg újra az adataikat. Ők ezt kötelességtudóan megtették, de aztán rájöttek, hogy az üzenet nem is a banktól jött, hanem egy csalótól, aki eltüntette az összes megtakarításukat.
– Milyen dühítő – mormolta a nő arca. – Átkapcsolom önt a csalási csoportunkhoz.
– De mi lesz a pénzemmel? Az összes elveszett? Vissza fogom kapni?
– Máris kapcsolom.
A csigáknak nincs pénzük. Nincs szükségük pénzre. Mégis kénytelen voltam tanúja lenni ezeknek az irritáló beszélgetéseknek egy olyan témáról, amely számomra semmit sem jelentett.
Csigaakaratom komoly kinyilvánításával átvettem az irányítást közös szájunk felett, és önmagamként szólaltam meg rajta keresztül.
– Válaszolt az üzenetre? – kérdeztem meg a hetedik óvatlan áldozattól. – Megadta nekik a jelszavát? Ez nagy hülyeség volt, basszuskulcs!
– Elnézést?
Mit keresek én ebben a kéretlen testben? Milyen erő láncolt engem ide, ebbe a helyiségbe, ehhez az íróasztalhoz, ehhez a telefonhoz? Az átmenet a csigatestemből olyan gyors volt, hogy azt sem tudtam, hogy néz ki ez az új héj! Persze, azt sem tudtam, hogy néztem ki, amikor még csiga voltam. A csigákat nem érdeklik a tükrök.
Az óra végre ötöt mutatott. Az emberi agyam – ennek az idegen testnek a gondolkodóhús-része, és hadd tájékoztassam önöket, hogy a lélek valóban különbözik az agytól –, ez az emberi agy tudott az órákról. Tehát én, vagy talán ő, kijelentkezhettem, és elindulhattam a mosdó felé. Ott újabb kínok vártak rám.
Egy olyan helyről dolgoztunk a Covid nevű valami miatt, ami elvileg az „otthon”. (Ez egy vírus volt. A csigáknak is vannak saját vírusaik, és számos parazitájuk is – a patkánytüdőférget ne is említsük –, de a Covid nem tartozik közéjük.) A fürdőszoba tehát az „enyém” volt, ha szabad ilyen birtokos névmást használnom egy olyan helyiségre, amely bár homályos módon ismerős volt, mégis teljesen idegennek éreztem. Túláradó illatok töltötték be. Egyszerre éreztem, mint később megtudtam, mandulaszappan, citromos légfrissítő és egy illatgyertya szagát: rózsaszirom és narancsvirág. Ez utóbbi volt a legcsábítóbb. Legyűrtem a késztetést, hogy megegyem.
A következő aktusunk az volt, hogy belenéztünk a tükörbe. Ott volt egy arc, egy hajjal keretezett arc, egy arc, közepén egy csúnyán kiálló orral, egy szimmetrikus emberi arc, amelyet bizonyára láttam már korábban, vagy fogalmazzunk úgy, hogy a tükörképem egy délibáb volt, amely hasonló délibábot generált az apró, tekervényes csigalelkemet magába záró agyszövetben. Azt hiszem, a többi archoz képest egész jó arc volt. Az emberek vonzónak találnák. Nem éktelenkedtek rajta nagy bibircsókok. Rájöttem, hogy mosolyra húzni és ráncolni is tudom. Végigjátszottam az arc mozdulatait, hogy lássam, mi áll rendelkezésemre. Kinyújtottam a nyelvét. Végre, gondoltam, egy testrész, amivel azonosulni tudok: nedves, hajlékony, behúzható, kémiai receptorokkal. Nagyon hasonlít a csigára, a rózsaszínű árnyalat ellenére.
A nyelvmanipulálás iránti érdeklődésem hamarosan alábbhagyott, és más dolgok felé fordultam. Bár a csigáknak van szemük, a látásunk korlátozott: tapintással és szaglással vizsgáljuk a környezetünket. De annak ellenére, hogy erős késztetést éreztem arra, hogy négykézlábra ereszkedjek, és megnyaljam a padlót, uralkodtam magamon. Nem igazán tudtam volna a kölcsönkapott nyelvemmel megvizsgálni mindent ebben a fürdőszobában. Koncentrálnom kellett. A figyelmemet a berendezési tárgyak felé fordítottam.
Ebben a fürdőszobában volt egy mosdókagyló. Ezenkívül volt egy vécé is. E pillanatban nem ismertem a terminológiát, bár a rendeltetését kikövetkeztettem. Mondanom sem kell, mennyire megdöbbentőnek találtam ezt a kemény, fényes, vízzel teli készüléket, nem beszélve a testi funkciókról, melyek végtermékének a befogadására tervezték. A csigák nem sokat törődnek az ürülékükkel, amely ártalmatlan és kellemes zöld árnyalatú. Szívesebben hagytam volna figyelmen kívül az egész lövöldözést, de nem volt más választásom. Vagy a padló, vagy a vécé, vagy a szétrobbanás. A testünk visszatartotta a lélegzetét, és tette a dolgát.
Ebben a fürdőszobában volt egy kád és egy zuhanyzó is. Az emberi test kívülről nagyon száraz, hiányzik róla az a pompás nyálkabevonat, amely a csigák testét – a házukat leszámítva – olyan hajlékonnyá és mozgékonnyá teszi. A vízbe merülés gondolata nagyon vonzott. Levetettük a melegítőnadrágot és a hosszú ujjú pólót, amire az volt írva, hogy „Beszólt, elástam” és egy vakond képe, egy vicc, amit akkoriban nem értettem, és belecsusszantunk a meleg vízbe, ami a csap elforgatásával bukkant elő.
Épp a kádban áztam, próbáltam nem figyelni a nyakamtól lefelé húzódó, ijesztő kiterjedésű nedves emlőshúsra, miközben éreztem, hogy a szöveteim percről percre haslábúbbá válnak, amikor kinyílt a fürdőszobaajtó.
– Szia, szépségem! – szólalt meg egy hang.
Margaret Atwood 1939-ben született Ottawában. A hatvanas évek óta jelennek meg művei, számos regény, verseskötet, gyermekkönyv, esszé- és tanulmánykötet szerzője. Jelenleg a Nemzetközi PEN Club egyik alelnöke. Munkásságát számtalan díjjal jutalmazták, melyek között megtalálhatóak a science fiction legrangosabb elismerései csakúgy, mint kitüntetés humanitárius tevékenységéért vagy a Booker-díj, melyet kétszer is elnyert: 2000-ben A vak bérgyilkos, 2019-ben a Testamentumok című regényéért. Elveszve a rengetegben című, legújabb novelláskötete, melyből a fentebbi részlet is származik, májusban jelenik meg a Jelenkor Kiadó gondozásában. A kötet előrendelhető a következő linken:
https://bookline.hu/product/
Csonka Ági műfordító, szerkesztő, újságíró. Angol-francia szakos bölcsészdiplomája után angol nyelvű gazdasági és kulturális újságíróként, szerkesztőként kezdett dolgozni hazai és a nemzetközi kiadványoknak, és mellette egyre többet fordított – mára több mint hetven könyv és számtalan film magyar szövege fűződik a nevéhez. Elsősorban szépirodalmat fordít, többek között Margaret Atwood regényeinek, novellásköteteinek, esszéinek magyar hangja. Budapesten él a családjával.
