Elisa Shua Dusapin (f. Kállay Eszter): A szemhéj nélküli szem

Részletek

Írta: Elisa Shua Dusapin

Egy hirtelen csobbanással feltűnt valami a felszínen, egy pillanatra megremegett, majd újra alábukott. Aurore felült. Közben a forma visszatért, és mozdulatlanul lebegett. Aurore agyán az villant át, hogy az apja az, és ez az ő hibája – hallgatnia kellett volna rá, távol kellett volna maradnia a parttól, megérezték a vért, az apját pedig, aki a víz alatt volt, széttépték.

A csónakhangár ajtaja nyitva maradt. Aurore a parton feküdt, és nézte, ahogyan csuklójából vékony vércsík csordogál, cseppenként hullva a tóba. Hamarosan felkel a nap. Néhány méterre tőle a motorcsónak nyugodtan ringatózó sziluettje rajzolódott ki, a horgászbotok úgy meredtek előre, mint egy lesben álló imádkozó sáska lábai. Aurore a könyökére támaszkodva végigpillantott a Jura-hegységen, a távolban sejtett Biennén, Nidau strandjain. Még hat óra sem volt, de a hőségben már szagok szálltak fel – benzin és bomló élőlények nyúlós keveréke. Minden csendes volt.

Az apja nem bukkant fel a víz alól.

Ahogy Aurore egy mozdulattal igazított a testhelyzetén, megcsikordult a kavics. „Amikor vérzünk, nem merülünk – mondogatta az apja. – A vér odavonzza a halakat. Főleg a gyerekek vére. Élve felfalják őket.” Már kinőtt abból, hogy ezt elhiggye, de mikor az apja a Saint-Pierre-szigeten hagyta őt azzal a feladattal, hogy figyelje a környéket, nem ellenkezett. A horog éles volt. Éppen ez volt a lényeg. Vajon nem szándékosan dörzsölte-e hozzá a bőrét? Mintha ellenőrizni akarná, hogy van-e még benne vér, folyadék, amely képes oxigénnel ellátni a testét. Most, ahogy mereven várt, és karját a vízbe merítette, hogy enyhítse a lüktető fájdalmat, ezen tűnődött.

Ép kezével megnézte az időt a telefonján. Nem hagyta nyugodni a nyitva maradt ajtó. A reggel egyre világosabb lett. Hamarosan vissza kell térnie a hangárba, hogy bezárja. A Bienne-tó kevésbé volt forgalmas, mint más tavak, de a szigorú horgászati tilalom miatt minden csónak gyanúsnak tűnt. Mit csinálhat az apja? Csak egy maszk és egy légzőcső van nála. A rákcsapda, amit előző nap helyezett el, nem volt mélyen, pontosan megjelölte a helyét, furcsa volt, hogy ennyit késlekedik. Aurore összehúzta a szemét. A víz meg se rezdült a csónak környékén. Mintha a baljós, rovarszerű csónak-alak aludt volna.

Egy hirtelen csobbanással feltűnt valami a felszínen, egy pillanatra megremegett, majd újra alábukott. Aurore felült. Közben a forma visszatért, és mozdulatlanul lebegett. Aurore agyán az villant át, hogy az apja az, és ez az ő hibája – hallgatnia kellett volna rá, távol kellett volna maradnia a parttól, megérezték a vért, az apját pedig, aki a víz alatt volt, széttépték. Próbálta megőrizni a józan eszét, mozdulatlanul várt, tekintetét egy pillanatra sem vette le a valamiről, ami lassan sodródott felé, mígnem a parthoz ért, és nekiütközött a köveknek.

Egy nagy hal volt. Egyfajta csuka, bár Aurore ilyet még sosem látott. Fehér foltok borították. A hullámoktól a kövek közé vetve küszködött. Farka rojtos volt, fakófehér, mintha egy lósörényből szakadt volna ki. Aurore egy száraz ággal megfordította. Visszafojtott egy kiáltást. A halnak csak egy szeme volt. Egy kidülledt szem, amely félig kicsúszott a szemgödréből, az idegek belegabalyodtak a hínárba. Ajka cafatokban lógott, ahol a horog beleakadt.

Aurore térdre ereszkedett. A hal mintha feléje akarta volna fordítani sérült szemét:

– Kislány…

– Beszélsz?! – kiáltott fel Aurore.

A hal mély levegőt vett:

– Nincs szám, hogy kiáltsak, nincs kezem, hogy kiszabaduljak…

– Tudom – mondta Aurore zavartan. – Nem akartunk bántani… Csak olyan éhesek vagyunk… És olyan meleg van idekint…

A hal félbeszakította:

– Kérlek, csak hagyj… hagyd, hogy beássam a szemem a homokba, mielőtt meghalok, mint minden testvérem a tavak, tengerek és óceánok mélyén.

– De miért csonkítjátok meg magatokat?

A hal, miközben beszélt, a kövek közt vergődött. Aurore közelebb hajolt, mígnem a pikkelyeken meglátta a saját tükörképét – eltorzulva a nyálkától, amely sűrű, ragadós cseppekben szivárgott a sebekből. A hal elgyengülve folytatta:

– A hegyek kiszikkadnak, a vizek elpárolognak. Mi eltűnünk, az emberek pedig vakok. De nekünk vannak szemeink. Szemhéj nélküli szemek, amelyek sosem csukódnak be. Látunk minden éjben. Ez olyan értékes, mint az élet maga. Amikor minden véget ér, a szemek ott maradnak majd a sötétben, a Föld emlékét őrzik.

A hal utoljára rándult egyet, és levált a szeme. Egy apró hullám Aurore lába elé sodorta.

– Mit tehetek? – suttogta ő, megérintve a halat.

Védeni akarta az áramlatoktól. De az már nem mozdult. Tenyerébe fogta, majd tanácstalanul elengedte. A kis tetem lassan süllyedt el az iszapban.

– Aurore!

Felnézett, hirtelen szédülés fogta el. Az ujjai elfehéredtek. Nem érezte őket. Az apja ismét szólította. Aurore félig felemelte a szemhéját. Az apja a motorcsónakkal közeledett, és egy karmozdulattal a hangár felé mutatott. Aurore bólintott. A nap áttört a hegyek felett, ragyogó fényt robbantva szét a tájon. Aurore felállt. Kezét homlokához emelve tett néhány lépést a vízbe. Ahogy haladt előre, egyre finomabb lett a kavics, egyre lágyabb. Hamarosan már csak homok volt. Por.

Elisa Shua Dusapin Franciaországban született, Párizsban, Szöulban és Svájcban nevelkedett. Tél Szokcsóban című első regénye elnyerte a Robert Walser-díjat, a Régine Deforges-díjat és a legjobb idegen nyelvből fordított könyvnek járó National Book Awardot. Könyveit harmincöt nyelvre fordították le. Jordániában él.

Kállay Eszter (1994) író, műfordító, képzőművész. A bécsi Képzőművészeti Akadémián végzett, jelenleg a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem PhD-hallgatója. Munkáiban az interdiszciplinaritás, a gondoskodás elmélete és gyakorlata, a feminizmus és a társadalmi felelősségvállalás összefonódása foglalkoztatja. Két verseskötete jelent meg a Magvetőnél (Kéz a levegőben, 2020; Vérehulló fecskefű, 2023), műfordítóként többek között Bernardine Evaristo A lány, a nő, a többiek című regényét ültette át magyarra (Európa, 2021).