Esther Kinsky (Blaschtik Éva): Messzebb látni

Részletek

Írta: Esther Kinsky

A délnyugati láthatár előtt emelkedő fal, úgy láttam, megnőtt, sokféle kékben, a földgörbület fölött közvetlen sötétlilában, a legfelső párarétegekben galambkékben játszó duzzanatként domborodott a tekintetem felé, a levegő mozdulatlan volt, és nyúlós.

Az Alföldet pásztázó tekintetet keresve egy forró májusi napon útnak indultam Budapestről Dél-Magyarországra. A síkság érdekelt, amelyet valahogy olyannak képzeltem, amilyen a Pó-síkság: a nyári hőségben vibrálónak, nemegyszer fehérlőn párás égbolt alatt elterülőnek, árnyéktalannak a tejszerű fényben. Budapesten senki nem beszélt kedvesen a sík vidékről, az Alföldről, némi leereszkedéssel értésemre adták, hogy a budapesti Városliget szelíd kis dombjától, ami havazáskor az iskolásgyerekek negyedórás szánkózása után már nem több sötét, fölszántott földkupacnál, egészen a magyar, szerb és román határ összetalálkozásáig egyetlen kiemelkedés sincsen, az emberkéz alkotta gátakat nem tekintve, amelyeknek az a feladatuk, hogy megakadályozzák, vagy legalábbis megszelídítsék az áradásokat. Délkeletre tervezett utazásomkor nem volt semmilyen célom, csak a sík vidék, a végtelenség homályos elképzelése, a mindig egyazon fény, az idő megszűnése a térpontok, az égbolt előtt tornyosuló hegyek, a dombok, a nagy erdők hiánya miatt. Mesterséges elképzelés volt, amely a Tiszántúlon nyomban szertefoszlott a sarjadzó, óriási napraforgó- és kukoricaföldek hőségtől vibráló messzesége, a ritkás akácosok és az érlelődő görögdinnyét óvó, hosszú, fehér műanyag alagutak láttán, és már minden várakozás nélkül adtam át magam a látásnak. A települések közötti távolságok megnövekedtek, az utak rázósabbak lettek, minden mozdulatra porfelhő szállt föl, s a láthatáron szürkéskék párafal emelkedett. Az Alföld nem volt más, mint az üresség, az ismétlődés, a zavarba ejtően hasonló neveket viselő településtáblák, valamint a nagy lassúság vidéke. A kóbor kutyák, a tanyakapuk és házfalak rövid déli árnyékában osonó macskák, a bicikliző munkások a háromemeletes ételhordóikkal, az asszonyok a tarka mintás otthonkáikban a kertkapu előtt söprögetve: minden mozgás olyan volt, mint a lassított felvétel.

Abban a reményben indultam útnak, hogy fényképeket készíthetek, ám a homályosan vakító nappali fény ellenére is alig akadt valami, amiből kép lehetett volna. Nem volt olyan darab, amelyet ki lehetett volna vágni ebből a messziségből, laposságból, ürességből anélkül, hogy valami nagyon lényeges el ne veszne.

Mi volt ez a lényeges valami, ami egyetlen keretbe sem akart illeszkedni, ami azt mondta: nem ér, ha bezárul a négyszögletes kereső egy kivágás körül? Nem jöttem rá, és minél többet láttam, annál lehetetlenebbnek tűnt, hogy a hatalmas égbolt alatt mindössze egy keskeny sávot kitevő vidékből kivágjak egy részt fotóként, és egésznek nyilvánítsam.

Lassan vezettem tovább, terv és cél nélkül, legfeljebb olyan pontot keresve, amelybe bele tud kapaszkodni a tekintetem. Az egyik faluban megálltam a kocsmánál, amelynek sötét belsejében slágerzene szólt, avas zsírszag terjengett, és a széles karzaton, ami nyitott emeletként vette körül három oldalról a helyiséget, férfiak lőgyakorlatot tartottak. Arcukhoz szorították a puskát, és hunyorítva célba vették a képernyőn lassan vándorló fénylő pontot. Időnként tompa puffanás hallatszott, amit érthetetlen kiáltás követett, s néha éles síphang, ami talán azt akarta jelezni, hogy a céltábla melyik részét érte a találat. Otthagytam a kocsmát, rendelés nélkül, és a bent töltött rövid idő alatt a fény megváltozott, vagy a látásom lett más, miután megmártózott a sötét kocsmabelsőben: magához tért a vakítástól, és újra képes lett igazodni a diffúz fényhez, homályokat konstatálni, az árnyék széleinek feloldódását. A délnyugati láthatár előtt emelkedő fal, úgy láttam, megnőtt, sokféle kékben, a földgörbület fölött közvetlen sötétlilában, a legfelső párarétegekben galambkékben játszó duzzanatként domborodott a tekintetem felé, a levegő mozdulatlan volt, és nyúlós. Kis idő múlva lekanyarodtam a főútról egy keskeny bekötőútra, amely mintha egy enyhe kiemelkedésen álló liget felé vitt volna. A repedezett beton hamarosan megszakadt, kátyúkból fölszálló porfelhőt vontam magam után. Majd véget ért az út, és a kiemelkedés, bármily csekélynek tűnt is, káprázatnak bizonyult. Méteres magasságú nádszárak zizegtek, a szárak között ferde tábla nyúlt föl, az államhatárt jelezte. Az úttól balra körülkerített telek, a sárga rácskapu mögött magasan állt a fű, és nagy akácfák alatt egyemeletes ház bújt meg. A fák, a fű zöldje, a kapu éles sárgája elütött a portól és a szárazságtól, bekerített idegenség, mesesziget volt bizonytalan állománnyal a zárt ablakok mögött, amelyet letettek ide, az államhatár mellé, talán a határőrök csalogatási manővereként, akik esetleg megbújva fekszenek a nád között, és szemmel tartanak engem. Két sárgarigó felelgetett egymásnak egyik facsúcsról a másikra, csak a hangjuk hallatszott.

A magas nádszárak és akácok között mindössze egy keskeny kis utca nyílt a tekintet számára a messzeség felé, ahol az égbolt, valahol a sötétedő kéktorlódás mögött, összeért a földdel.

Visszataláltam a főútra, olyan falvakon hajtottam keresztül, amelyekben alig moccant valami, csak itt-ott állt egy lakos magas kerítésű kertjének résnyire nyitott kapuja előtt, kezét homloka elé téve nézett lefelé vagy fölfelé a nyílegyenes utcán, pedig a fény már rég nem volt annyira erős, hogy a szemet védeni kellett volna tőle.

Aztán lett egy kép. Kiszálltam, hogy megnézzem a fehér mákvirágok hullámzó tengerét. Még sosem láttam fehér mákvirágot. Könnyű fuvallat támadt, a szirmok megremegtek és leváltak, levitorláztak a földre, mint a tollak, majd odalent fölfedték a fehérségükben húzódó, vékony lila ereiket. A szirmok hamar hervadtak, és lehullás után nemsokára már úgy festettek, mint a levedlett bőr. A képnek azonban nem a mákföld volt a témája, hanem egy hely közvetlenül mellette, ahol keskeny földút futott, amelyen a poros szárazság közepette egy pocsolya maradéka tartotta magát. Hosszúkás csíkban futott a nedvesség a keréknyom mellett, és a még épphogy nedves, helyenként már kérgesedő földön számtalan fehér lepke gyűlt össze, amelyek a nedvesség maradékán föl-le mászkáltak, lebegtek és álltak a levegőben, kifürkészhetetlen ritmust követve igazodtak együttesen valami törvényhez, amelyet nem lehetett szavakba önteni – ám a fényképen, amelyen semmi sem szerepelt a környező messziségből vagy akár a közben szinte egyöntetűen sötétkékké vált csíkból a láthatáron, ez a törvény valamely érthetetlen, de megnyugtató renddel kecsegtetett, a lepkehalhatatlanságnak csupán e kis földcsíkhoz kötődő tanulságával.

Amikor a következő településre értem, már morajlott a menny, és sűrű, zavaros, sötét kékség terítette be az eget, félig derengés, félig viharsötét, csak nyugaton tartotta magát még a fény, előtte barnáslila felhő sodródott. Hársillat töltötte be a fülledt estét, egészen sűrű illat, ami filmként vont be minden felületet. Szombat este volt, részegek botorkáltak énekelve és szitkozódva az úton, amin szerencsére alig volt forgalom, mások hétvégi szórakozásukat űzték, fiatal férfiak a főtéren a sárga városháza előtt világoskék és sárga Trabantjaik motorját bőgették, hogy aztán az autók mellett terpeszkedjenek, mint akik dicsekszenek, hogy képesek voltak megszelídíteni a színes jószágot. Akinek nem volt autója, az biciklin vitte sétálni a szórakozáshoz kicsinosított imádottját, aminek a kivitelezését eladdig még nem volt szerencsém látni. A lányok illedelmesen ültek a kormányon, alsó karjukat a csinos retiküllel elegánsan előre tartva. A bringázó lovagok céltalan köröket és nyolcasokat írtak le, guruló szerelmespárok szombat esti táncaként egy délkelet-magyarországi faluban, egyfajta keréken tartott táncbemutatóként, később aztán biztos elmentek a kocsmába vagy táncolni – talán használták itt még azt a szót, hogy táncpajta. Most azonban a bemutatónak volt az ideje, miközben a leszálló sötétség egyre súlyosabb lett, a mennydörgés pedig egyre hangosabb. A nyitott kocsmaajtókon fény négyszögek vetültek a poros útszélre, és ha fölkerekedett a szél, édes hársillat sűrű felhőit hozta magával, s apró kis papírcafatok táncoltak a földön fölkavart portölcsérekben. Minden a nyári szombat esti koreográfiát követte, amitől alig bírtam elszakadni, hogy egy szobát keressek magamnak.

Mire a morajlásból csattanások lettek, és a hársillat belesimult a mély sötétségbe, egy tábori ágyon ültem a kis folyó melletti panzióban. A falak legalább egy tél hidegét őrizték, és a megterhelő hőségben eltöltött nap után most fáztam. A közelben lecsapó villámmal kísért mennydörgést követően kimaradt az áram. Kinyitottam az ablakot, hogy hallgassam a békákat, amelyek azonban elhallgattak hirtelen, amikor lezúdult az eső. Semmit nem láttam azon az éjszakán, dideregve feküdtem a durva gyapjútakaró alatt, és hallgattam az esőt, a kis folyót, meg a lassan újra brekegni kezdő békákat – amelyek legalább megnyugodtak, és eltűnt a feszült izgalom a hangjukból –, s a szombat esti pároknak a nappal utolsó fényében előadott biciklis tánca olyannak tűnt már, mint valami álom. Vagy mint egy film, amelyet ki tudja, hol láttam, egy másik országban, amelynek nevét nem tudtam fölidézni.

Esther Kinsky író, költő, műfordító 1956-ban született Engelskirchenben. Művészetére nagy hatással volt többévnyi magyarországi tartózkodása és a kultúránk iránti vonzalma, ami korábbi regényeiben, az Üdülőben (2010) és a Banatskóban (2013) is tetten érhető. Sokrétű munkásságáért jelentős elismerésekben, többek között Kleist-díjban részesült. Messzebb látni című regénye augusztusban jelenik meg a Jelenkor kiadó gondozásában, ezen a linken előrendelhető.  

Blaschtik Éva (1956) szerkesztő, műfordító. Magyar-német szakon végzett az ELTE-én, majd ugyanott fordító- és tolmácsképesítést szerzett. 1980 óta a Corvina Kiadó szerkesztője.