Andrei Dósa (f. Horváth Benji): Sok erő és egy csipetnyi gyöngédség

Részletek

Írta: borcsa.imola

Igyekszem a lehető legokésabban hozzáállni a nőkhöz, még ha nagyrészt nőgyűlölő és szexista klisék sorozatába csúszik is bele az agyam. Mindenféle disznó vicceken nőttem fel, amelyeknek a főszereplői Móricka és Bulă voltak. Gyakran éreztem kísértést, hogy mint a viccben Bulă, azt mondjam a barátnőimnek, tetszik, ahogy gondolkodsz.

(regényrészlet)

Kimegyek a konyhába főzni egy teát. Dávid székén egy lapot találok Iulia két héttel ezelőtti video-elektroenkefalográfiájának eredményével. A kezembe veszem a lapot, nézem a háttérgörbe remegő vonalait. Fogalmam sincs, mit jelent, hogy FP1–F3, FP2–F4, de a lap remekül mutat a székecskében. Ha képzőművész lennék, csinálnék egy installációt gyermekszékekkel, és hologramként mindegyik fölött ott lebegne egy elektroenkefalográfia. És mindegyikhez celluxszal rögzíteném a beteglapot. Azoknak az anyáknak az elektroenkefalográfiái lennének, akik gondosan figyelnek a gyerekük egészséges és kiegyensúlyozott táplálkozására, akiknél az étkezések pontos rend szerint zajlanak. Ép ésszel rendelkező anyák, akik még nem őrültek meg, és nem alakult ki náluk agydaganat, sem epilepszia, talán csak egy kis depresszió, semmi komoly. Ez van, nem engeded el a karodból, és nem dolgozol, mondanák az ő anyáik, a gyerekek nagyanyái. Ők tudják, hogy amikor a lányaik újra dolgozni kezdenek, alkalmanként talán megugrik majd az energiaszintjük, hogy aztán egy enyhe abulia szintjén stabilizálódjék. Semmi komoly, hipochondriás rohamok például, amitől az anyák mindenféle dolgot elképzelnek. Hogy a fejfájás egy daganat, ami nyomja a frontális lebenyt, hogy az agyvíz nem fér el a daganattól és a fájdalmat ez a nyomás okozza. Röviden, hogy meg fognak halni.

Élettársaik pedig, akik modern, széles látókörű férfiak, igazi feministák, észreveszik végül feleségeik kimerültségét, amely már olyan szinteket ért el, hogy kezd megmutatkozni más területeken is. És segítenek, amennyire tudnak, de ezt látványosan teszik. A szokásosnál több időt vállalnak naponta a gyerek mellett, ez pedig enyhe diszkomfortérzetet okoz nekik.

Kint hideg van, nulla fok.

– Nem akarod felvenni a kesztyűdet?

– Nem.

– Odafagy a kezed a perechez.

– Nem.

– Ne vedd el az egészet.

A gyerek rángatja a perecet, az apa megkockáztatja, hogy csak a papírzacskó marad a kezében.

Kisebb hatalmi harc zajlik. Végül a felnőttnek, karjában a gyerekkel, sikerül letépnie egy nagyobb, szezámmaggal teli darabot, és a gyerek orra alá dugni. Könnyebb lett volna letenni és mindkét kezével törni a perecből, de a gyereket csak jobban frusztrálta volna, ha arra kényszerül, hogy a lábára álljon. A gyerek már nem akar gyalogolni. A férfi spekulálni kezd – mivel ezt teszik az okos férfiak –, hogy vajon ennek nincs-e köze ahhoz, hogy az elmúlt hetekben a felesége folyton az ájulás határán van. A gyerekek nagyrészt átveszik az általános lelkiállapotát azoknak, akikkel sok időt töltenek együtt, aztán reagálnak rá, így vagy úgy.

Tíz perccel később a gyerek sikoltozni kezd, mert lefagytak az ujjai. Az apa elveszi tőle a perecet, kagylót formál a kezéből a kis kezek köré, és meleg levegőt fúj bele. Egy idő után a gyerek visszahúzza a kezét, úgy tűnik, jobban érzi magát. Az apa az elektroenkefalográfia eredményeire gondol. Mi lenne, ha meghalna a felesége. Egy pillanatra n számú lehetőség villan fel benne. Színes sortok szárai között feltáruló azúrkék, fényes tér, fiatal nők lábszárai lendülnek mozgásba egy egzotikus parton. Aztán elszégyelli magát, és elhessegeti a gondolatot. Talán nem is annyira azért, mert megrémíti, hanem mert elképzelni se tudja, hogyan tudna egyedül boldogulni egy kétéves gyerekkel. Talán nem is annyira azért, mert megijeszti az adrenalin és más, jóféle hormonok végtelen készlete, amit ez a gondolat és az összes belőle fakadó forgatókönyv felvet, hanem mert ő nem így gondolkodik.

Szereti a feleségét. Aki éppen hívja, és közli vele, hogy végzett a neurológián. Megbeszélik, hogy az egyik kereszteződésnél találkoznak. A férfi vidám léptekkel megindul. Nyakába veszi a gyereket, és felsorolja neki a parkoló és mozgásban lévő autók márkáját.

Természetesen ha képzőművész lennék, az installációm csak egy szempontot képviselne. Nem feltétlenül szólna a három, életteli gyerekkel megáldott anyákhoz. Ritkaság, gondolom én, nem is annyira azért, mert kevés a korlátlan energiával rendelkező szuperhősnő, hanem inkább azért, mert kevés a szuperapu.

De nem vagyok képzőművész, így hát fogom a bögre kamillateámat, és visszatérek a szabadúszó melómhoz. Egy nemzetközi szállítmányozási cégnek dolgozom, a bürokratikus és kommunikációs problémákat oldom meg, amelyekbe a magyar sofőrök a kiszállítási és rakodási pontokon belebotlanak az európai utakon.

Iulia és Dávid elmentek bevásárolni. Iulia eredményei jók lettek. Semmilyen daganata nincs. Elég sokat hecceltem emiatt, de minden rosszindulat nélkül. Valahányszor fejfájásra panaszkodott és ájulás kerülgette, megkérdeztem tőle, hogy már megint AIDS-es rákod van? Megint végstádiumban vagy? De kiderült, hogy mégis van valamije, nyaki spondilózisa. Állítólag a csontkinövések is okozhatnak fejfájást és hányingert. Mindezt enyhe bosszúsággal veszem tudomásul, amit talán igavonó lovak gazdája érezhet, amikor kiderül számára, hogy az egyik lova összeszedett valami betegséget. Ettől megijedek, és próbálom gyorsan kitörölni az agyamból a hasonlatot.

Igyekszem a lehető legokésabban hozzáállni a nőkhöz, még ha nagyrészt nőgyűlölő és szexista klisék sorozatába csúszik is bele az agyam. Mindenféle disznó vicceken nőttem fel, amelyeknek a főszereplői Móricka és Bulă voltak. Gyakran éreztem kísértést, hogy mint a viccben Bulă, azt mondjam a barátnőimnek, tetszik, ahogy gondolkodsz; Bulă kérdésére, hogy mi van a zsebemben, hosszú és piros a vége, a tanárnő azt feleli, hogy szégyentelen disznó, mire ő rávágja, hogy nem az, amire gondolni tetszik, majd hozzáteszi a legendás csattanót.

De amikor egy lány megaláz vagy semmibe vesz, az egyáltalán nem esik jól. Amikor Edit azt mondta: Sajnálom, de köztünk nem az van, amit te gondolsz. Kedvellek, de nem érzek ennél többet, szörnyen éreztem magam. Még akkor is, ha számítottam egy ilyen válaszra. Jóval kevesebbre tartott engem, mint az exét. Sok időbe telt, mire megértette, hogy ez nem éppen így van. Az exe nagy ász volt a számítógépek terén, de puhány volt a teste, mindig unatkozott és arrogáns volt. Duzzadt arca egy gyümölcshöz hasonlított, amit telenyomtak mesterséges tápanyagokkal, de sose kapott fényt. Hadarva beszélt, mint egy bukaresti, és ez az első pillanattól taszított. Azt sem bírtam, ahogy Edit, ez a százötvenöt centis, vékony ujjú, egérképű lány lógott annak a masszív, százkilós, százkilencven centis tagnak a nyakán. A füge meg a seggfej fája, mondtam magamnak, amikor először láttam.

Egy újévi buliban ismertem meg őket. Jobb ötlet híján Levi meghívott minket Újfaluba, a nagyszülei házába. Akkoriban Peti összebarátkozott egy Alex nevű sráccal a víz-gázról. Egyre többet lógott vele meg a haverjaival. Levi őket is meghívta a buliba, pedig nem ismerte őket, de hallgatott Petire, aki azt mondta, hogy nagyon jó arcok. És valóban azoknak bizonyultak, elvont beszélgetéseket folytattak, miközben Toolt és más ízléses rockzenéket hallgattak. Az egyetlen dolog, ami felidegesített, az volt, hogy az a seggfej megállt a nappali és az előszoba közötti ajtóban, és onnan próbálta uralni a beszélgetést. Eltorlaszolta az egész ajtókeretet. Ha történetesen pont a nappaliban voltál, amikor megállt ott a küszöbön, pech. Végig kellett hallgatnod a nagy hangon előadott dumáit. El kellett viselned a pattogó zsargont. Körbenéztem a konyhaasztalnál ülő srácokon – középen egy-egy üveg Alexandrion és tojáslikőr, körülötte zacskók mindenféle holmival –, a cserépkályha meg a Vesta tűzhely mellé szorult lányokon, és rájöttem, hogy senki nincs velem egy trippen. Odahajoltam Peti füléhez, és megosztottam vele mérgező megfigyeléseimet, de minden élvezet nélkül nevetett. Egyik fülén be, a másikon ki. Hagyni akarta magát megigézni az új barátaitól. Nekem semmi kedvem nem volt hagyni magam megigézni, a seggfej szinte minden érdeklődésemet kiölte a társaság iránt.

Felálltam, hogy kimenjek. Annyira bele volt merülve a dumába, hogy az volt az érzésem, mintha a teste automatikusan hajtotta volna végre a félrehúzódás manőverét.

Kint, az udvaron Atti és Levi vizet mertek a kútból. A házban nem volt vezetékes víz.

– Idegesítenek ezek a kockás dumáikkal.

– Táposok – mondta Atti megvetően.

– Unatkozni fogunk.

– Minek jöttek ennyien? Meglátod, bele fognak szólni mindenbe – szólt be Atti Levinek.

– Nyugi, ember. Nem fognak semmi olyat csinálni, ami nekünk nem tetszik.

Levi azt hitte, hogy a játszóteret igazságosan fel lehet osztani. Úgy gondolta, hogy az idő felében a mi zenéinket fogjuk hallgatni, magyar mulatóst, bumci-bumci veretést a Tekknőtől és punk-rockot a Tankcsapdától, hogy megmutassuk a románoknak, hogy nekünk is van igazi rockzenénk. Na mindegy, nem kommentálom. A magyarok is nagyjából ugyanannyira bénák zenei téren. Emiatt verni a melled nagyon ciki.

Hagytuk a vízhordást, hadd kínlódjanak a románok is. Elmentünk a faluközpontig inni egy sört a kocsmában. Fémesen csillogtak az autók és biciklik nyomai a földút sarában, visszaverték az utolsó fénysugarat, aminek a forrását félig eltakarta pár lila, vizenyős felhő. A térnek nevezett placc végében – ami valójában egy szélesebb kereszteződés volt, ahol a mellékutca találkozott a főúttal – egy fiú durrantott egyet-egyet az ostorával. A távolból válaszolt neki egy másik ostor. Az alakja alig volt kivehető a kocsma – ami egyben vegyesbolt is volt – lépcsőjéről, ahol megálltunk sört inni és gyönyörködni a tér sarában. Atti odakiáltott a fiúnak, hogy jöjjön oda hozzánk. Megdicsérte az ostorát, és megkérdezte, kipróbálhatja-e. Nála inkább purcant, mint durrant, a mozdulatai nem voltak olyan természetesek, mint a fiúéi, aki a végén, közvetlenül a csattanás előtt egy lábra állt, lábujjhegyre. Atti erőből, brutális mozdulattal lendítette meg a karját, biztos akart lenni benne, hogy az ördögöket is felveri a durranás. Az erőltetett csattogás a hiányos maszkulinitásra utal.

Befejeztük a söreinket, és elindultunk vissza, a falu felső végébe. Elhaladtunk az utolsó házak mellett, majd körülbelül tíz perc gyaloglás után, amikor megálltunk és mondtuk, hogy most már visszafordulhatnánk, Atti ragaszkodott hozzá, hogy továbbmenjünk, pedig nem volt már semmi látnivaló. Pár méternyi gaz mindkét oldalon, aztán a szántó, nagy földrögökkel, amelyeket a felhők között felbukkanó és eltűnő hold világított meg. Se Levi, se én nem értettük, mi van.

Éjjel egy körül Atti már annyira részeg volt, hogy elaludt a tisztaszobában, Levi nagyszüleinek retusált esküvői képe alatt. Hajnali háromkor felkelt, arrébb lökte Rault, Alex egyik haverját, aki épp a Winampról tett be zenét, valami olyasmit mondott neki, hogy húzz innen, oláh sátánfajzat, és magyar nótákat kezdett betenni, miközben üvöltötte a dalszöveget és ivott tovább. A pár ember, aki még ébren volt, zavartan bámult rá, aztán egy részük tovább folytatta intim beszélgetését a csillogó furnérral borított, vitrines szekrény mellett, a többiek meg tovább csókolóztak elnyúlva a nagyszülők franciaágyán. Atti talált egy fehér, redős búrájú lámpaernyőt, amit a fejére tett. Szerzett egy seprűt is, abból lett az elektromos gitárja. Még ez az afro-gitáros karikatúra sem tudta feltámasztani a partit.

December 31-én reggel, vörös, kialvatlan szemekkel kilépett az öreg ház masszív fakapuján, és visszament Brassóba. Az, hogy 31-én reggel semmi terved szilveszter éjszakára, neki végtelenül jobb tervnek tűnt, mint egy szilveszteri buli kilátása Peti belgáival.[1]

Megpróbáltam megállítani, de sikertelenül.

Senki nem erőltette meg magát nagyon azért, hogy a klikkesedést feloldja. Egyszer valaki ráparázott, hogy mennyire megszédült, és részegen rohangálni kezdett a kút körül, azt gondolva, hogy így majd gyorsabban kiűzi a szervezetéből az alkohol szellemét. Raul versfolyamokat írt Jegyzettömbbe, valós idejű torzításokat a frusztrációinkról: Duke Nukem folyosók az agyakban, olcsó fényeffektek. Vöröset fogunk látni a szemünk előtt hamarosan. Nanointegrált gyártási technológiákkal épülő templomok polimer anyagokból, szaladunk feléjük. Templomok a fűszálakon, még nem láthatók. Imádni fogjuk ott a nőt teljes manifesztációjában. Raul egy protohipszter volt, a régi játékok, obskurus alkalmazások és új technológiai felfedezések megszállottja. Nem mondtam el neki, hogy én is írok. Egy igazi költő nem pazarolja az energiáját arra, hogy amatőröknek mutassa be, mire képes.

Január 1-jén reggel Peti egy szőke lánnyal a karjában ébredt. Hajnalban fészkelte be magát mellé, miközben Peti atomrészegen horkolt. Órákon át, napokon át így maradtak, egymáshoz ragadva, félénken pironkodva, alig mertek egymásra vetni egy pillantást, féltek elválni egymástól akár egy másodpercre is, nehogy megtörjön a varázslat. Örültem nekik, még akkor is, ha az a három éjszakán át tartó szilveszteri buli számomra nem jelentett mást, mint egy őrlődő háborút. A társasági életet felbuzdítani és az érzelmit bonyolítani hivatott jószándékú tömörülések nekem rendkívüli megpróbáltatást jelentettek.

Két szakaszban udvaroltam Editnek. Az első szakasz azon a napon kezdődött, amikor szakított a barátjával, és abban a pillanatban ért véget, amikor először összejöttem vele. A második három hétig tartott, ezalatt elszigetelten éltem egy hargitai hegyi üdülőhelyen, ahonnan szánalmas sms-eket küldözgettem neki abban a reményben, hogy visszafogad.

Amikor szakított a seggfejjel, összehívta az összes barátját, hogy morális támogatást és bátorítást nyújtsanak neki. Valójában műsorszámot csinált belőle, hogy mennyire tönkremenve jött ki az egész történetből. Szánalmat akart ébreszteni bennünk. Meghívott minket a legjobb barátnőjéhez, Soranához – Peti legújabb szerelméhez –, mert ott több hely volt az ilyesmihez. Az eseményre február végén került sor, szóval nem éppen az a kint maradós időszak volt, de mi, fiúk, javarészt az udvaron töltöttük az időt dohányzással, mert hisztérikus és anyás hangulat uralkodott odabent. A lányok összegyűltek a fotel körül, ahol Edit magába roskadt, és gyengéden simogatták az alkarját, időről időre megölelték egy empátián futtatott motor által diktált mozdulatokkal, ami a fiúk esetében elég rosszul működött. Edit úgy hevert ott, úgy meresztette a szemét a sötét semmibe, mint akit lobotomizáltak. Tízpercenként hisztérikus zokogásban tört ki, és szavait a párnába fojtva üvöltötte:

– Nem hiszem el!

– Nem hiszem el!

Egy ideig mi is bent időztünk, egy-egy bátorító szót szólva Editnek, vagyis inkább az amorf masszának a fotel körül. Végül arra a következtetésre jutottunk, hogy totálisan párhuzamosak vagyunk azzal a kollektív gyöngédséggel, ami a lányokat elragadta, így hát feladtuk.

Rágyújtottunk, és rosszallóan csóváltuk a fejünket. Felnéztem, egyenesen a karácsonyi fényekre, amelyek még mindig az udvaron lévő ezüstfenyőt díszítették. Legszívesebben így maradtam volna: kinyújtott nyakkal, ajkammal szorosan a cigifilter körül, előreszegezett állal, miközben kezemmel megpróbálom felhúzni a kabátom cipzárját. Hogy maximálisan kiélvezzem azt az elégedettségérzést, amit ez az egész bonyodalom ébresztett bennem. Az első slukkoknál vissza kellett fognom az izgalmamat, különben biztos vagyok benne, hogy remegett volna a cigi a kezemben.

Végül a lányoknak sikerült annyira lenyugtatniuk Editet, hogy mindannyian begyűlhessünk a lakásba, és játszhassunk egy Unót. A második játéknál engedett az idegeinek. Sikerült kiszabadulnia a lányok kezéből, és átjutott a másik szobába, onnan pedig a folyosóra, majd ki az udvarra. Ha akar, még sokáig szaladgálhatott volna oda s vissza, mint egy színpadon, de ő azt akarta, hogy szorosan tartsák.

Néhány sikertelen meccs után a lányoknak sikerült beszorítaniuk Editet a főbejárat lépcsője mellé. Megható jelenet volt. A szájukból párafelhők szálltak fel. Elfojtott zihálások, nyögések. Azt vártam, hogy Edit letépi magáról a ruháit, de nem így lett. Nyöszörgött és szipogott, aztán remegni kezdett, puhán, mint egy rongy.

A lányok bekísérték a házba. Gyengéden fogták, alig érintve mozdulatlan mártírkarjait.

Azon az estén a kárörömnek szentelt, izzó szobor voltam.

Csakis ebbe az irányba alakulhattak a dolgok. Kezdtem megkedvelni őt. Nem is nagyon célozhattam volna följebb, mert a fejemben egy kis vakarcsnak láttam magam. Még ha a valóságban nagyon magas voltam is, az agyam úgy döntött, hogy másfél méter vagyok és taszító. A magas nők megijesztettek. A magas és vonzó nők megrémisztettek. Bármilyen cinikusan hangzik, valakinek véghez kellett vinnie a szexuális nevelésemet.

Két évvel később, amikor elmondtam neki, hogy már nem akarok vele lenni, ugyanazt a mindent elsöprő, gonosz örömet éreztem, mint amikor szakított a seggfejjel. Talán a bosszú miatt, amiért ő is méltatlan módon kidobott a kapcsolatunk elején, hogy aztán három héttel később úgy döntsön, vissza akar kapni. Elfogadtam, mert szerelmes voltam.

Amikor szakítottam vele, azt hittem, rendíthetetlen vagyok a döntésemben. Nem akartam visszafogadni, de ő nem hagyta annyiban. És ezt elég csúnya módon tette: vonaglott és sikoltozott a nappaliban lévő perzsaszőnyegen, amit a nagyapám nővérétől örököltem. A kétségbeesés pörgettyűje a százéves, sötétkék szőnyegen. Teljesen vállalhatatlan jelenet volt. Fél óra balhé után hirtelen megemelkedett az adrenalinszintem, úgy éreztem, bemocskolja a szőnyegemet. Karon ragadtam, és kiraktam. Olyan hangosan üvöltött, hogy attól féltem, megrémiszti a szomszédokat, úgyhogy visszarángattam a házba. Végül sikerült rábeszélnem, hogy elmenjen.

– Tűnj innen, ne lássalak többet!

Más választás híján egy idő után visszafogadtam, és még néhány hónapig együtt maradtunk. Tőle függött a szexuális nevelésem. Ő volt az ugródeszkám, ezért adósának éreztem magam. Adok neki egy kis időt, hogy szokja a gondolatot, mondtam magamnak. Kész kabaré, pajtás, ahogy Greg szokta volt mondogatni.

Alig néhány nappal a születésnapja előtt írtam neki egy üzenetet: ennyi volt, vége. eleget tűrtelek. Mérleg: ő csak egyszer szakított velem, én kétszer. Nyertem.

Ez a tömörített változat annyira röhejes, hogy simán bekerülhetne a Ridiculousness egyik részébe. Az Edittel közös klipünk után Chanel West Coastból kitör a jellegzetes, irritáló nevetés.

[1] Atti szavajárásában a belga idegent jelentett.

Andrei Dósa (1985, Brassó) az egyik legfontosabb román nyelvű magyar író, eddig hat verseskötete és két regénye jelent meg. Műfordítóként Kosztolányit, Petrit, Kemény Istvánt és sok más kortárs magyar szerzőt ültetett át román nyelvre. Jelenleg a Poesis International című folyóirat szerkesztője. Sok erő és egy csipetnyi gyöngédség című regénye a 30. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra jelenik meg a Helikon Kiadó gondozásában, ezen a linken előrendelhető. 

Horváth Benji (1988, Marosvásárhely) Csiki László-díjas költő, író, előadó, fordító, szerkesztő. Öt verseskötet szerzője. Az Erdélyi Híradó Kiadó és a Fiatal Írók Szövetsége Hervay Könyvek sorozatának szerkesztője.