Tímea Sipos (f. Bori Ági): Öklökkel teli gyomor I.

Részletek

Írta: Tímea Sipos

Amit nem merek elmondani anyámnak az az, hogy ez nem egy egyszerű húgyúti fertőzés. Apám családjában van egy széles körben elterjedt hiedelem, miszerint a szellemek lábtól felfelé hatolnak be egy nő testébe.

Megint a vécén ülök, amikor fogadom anyám hívását, a pisi úgy csöpög belőlem, mint csípős szósz egy hosszú nyakú üvegből. Anyám azt mondja, ez csak egy húgyúti fertőzés, amit valószínűleg akkor szedtem össze, amikor tegnap a temetőben harisnyanadrágban süttettem magam a napon. Mondom neki, hogy valóban, apám temetésén a nap erősen sütött, a levegő viszont hűvös volt, amolyan becsapós, kora nyári nap, amilyet gyakran töltöttünk együtt apámmal egy puzzle fölé hajolva, amikor tinédzserként meglátogattam a nyári szünetekben.

Amit nem merek elmondani anyámnak az az, hogy ez nem egy egyszerű húgyúti fertőzés. Apám családjában van egy széles körben elterjedt hiedelem, miszerint a szellemek lábtól felfelé hatolnak be egy nő testébe. Ezért a szülőföldjén a nők soha nem sétálnak a temetőben mezítláb, vagy táncolnak mezítláb, mint ahogy én tettem tegnap este, amikor részegen belebotladoztam apám tanársegédjének az ölébe pár méterre a koporsójától. Milyen ironikus, hogy apám, aki életében nem volt különösebben fogékony a babonákra, halálában talán mégis ezt a módszert választotta, hogy megszálljon engem.

Anyám félbeszakítja a belső monológomat, és azt mondja, menjek el a klinikára. Puffogok, majd leteszem a telefont. Nem törődöm a tanácsával, egy szellemet nyugati gyógyszerekkel kiűzni hiábavaló próbálkozás lenne. Apám, akit nem kísértett semmi, csak a saját torkossága, amikor kórházban találta magát elégtelen májműködés miatt besárgulva, nyugati orvosok műhibája miatt halt meg. Ha gyanítottam volna, hogy kiolthatják az életét, nem beszéltem volna rá, hogy a műtétet válassza ahelyett a lassabb és biztosabb kezelés helyett, amit ajánlottak neki. Szóval apámnak minden oka megvan rá, hogy megszálljon engem, gondolom, miközben egy bögre frissen főtt kávét töltök magamnak. Amikor a cukorért nyúlok, a mellette lévő Tokaji aszús üveg leesik, ami szintén azt bizonyítja, hogy apám itt van, a testemben és az otthonomban is pusztít.

  *

Apám két nap múlva elér a húgyhólyagomhoz, szorítja húsos tenyerével és szurkálja körmeivel, amiket soha nem vágott le, hanem hosszúra és szálkásra hagyta őket. Tőzegáfonyalét vedelek, mígnem savanykás sebek keletkeznek a nyelvemen. A szúrások egyre erősödnek, ahogy apám hízik bennem. Apám még halálában is a figyelmemért verseng. Míg régebben a hívásait kerültem, most a szúrásairól nem veszek tudomást, több üveg ginnel és rossz tévéadásokkal próbálom elterelni a figyelmemet.

Végül annyira erősödik a fájdalom, hogy beadom a derekam, és elmegyek a klinikára. Az ápolónő antibiotikumot ír fel, ami akkora, mint a hüvelykujjam. A vizeletem kitisztul, de a fájdalom nem tágít, mintha apám rendületlenül üvöltene a hasamban.

                                                              *                                                            

Egy héttel később apám még mindig nincs kiűzve a húgyhólyagomból. Mi több, mostanra felkúszott a beleimbe. Karjaival és lábaival öleli át a bensőmet, extra végtagokat növeszt, hogy még több fájdalmat okozzon nekem, amiért korán véget vetettem az életének. Visszamegyek a klinikára, hogy megtudjam, amit már tudok: a betegségem gyógyíthatatlan. Bízzunk benne, hogy tévedek, mondja az ápolónő, aki bizonytalan a megszállottság diagnosztizálására vonatkozó képességeiben. Ehelyett felír egy háromhetes antibiotikumkúrát.

Apám, aki egész hasüregemet kísérti, álmaimban meglátogat. Annak ellenére, hogy anyám évtizedekkel apám halála előtt elvált tőle, ezekben az álmokban mindig anyámmal együtt jelenik meg. Úgy nevetnek, ahogy soha nem láttam őket nevetni, míg élt, és nincs szívem esedezni neki, hogy hagyja abba a kísértést. Nincs szívem emlékeztetni rá, hogy halott. Inkább meghagyom neki az álmaimat, mint szent helyet, ahol újra átélheti a születésem előtti napokat, mielőtt még lett volna testem, amit kísérthetett volna, mielőtt még okot adtam volna neki vagy anyámnak arra, hogy egymás torkának ugorjanak, és anyámnak, hogy végre átrepüljön az óceánon és megszabaduljon tőle.

*

Reggelente úgy ébredek, hogy a gyomrom apám ökölbe szorított kezeivel van tele, amik az elmúlt hetekben megsokszorozódtak. Irigykedik, hogy még mindig élek, szelleme a lakásomhoz láncol. Az iroda megértő, engedik, hogy otthonról dolgozzam. De napjaim nagy részében csak vergődöm az ágyban. Félóránként odamegyek a vécéhez, hogy valami mást is lássak. Amikor ellazítom a húgyhólyagomat, érzem, hogy apám az összes izmát megfeszíti bennem, mint egy kutya vagy gyerek, aki arra a verésre készül, aminek a bekövetkeztétől retteg. Apám rosszalkodik, hogy figyeljek rá, de én a gyerekes bohóckodást eleresztem a fülem mellett.

És mint egy gyerek, nem hívom vissza anyámat, nem vagyok kíváncsi egy újabb leszúrásra. Engesztelő ajándékként elpostáz nekem egy doboz citromfűteát. Húgyhólyagod és szíved nyugtatására, írja a dobozra. Minden reggel iszom egyet, jó nagy kanál mézzel és grimasszal.

Hogy átvágjon, apám a saját hangomon szól hozzám. Megmondja, mit egyek, hogy tápláljam és jó erőben tartsam őt a mindennapos támadásaihoz, amik éjszakába menők lennének, ha alkonyatra nem zuhannék görcsös álomba a belső ütései okozta kimerültségtől. A hajnali órákban mindig felriadok, a gyomrom ismét egy zacskónyi ököl, húgyhólyagom elfekélyesedett lufi, húgyvezetékem tüzes, becsípődött ideg.

Mióta apám beköltözött a gyomromba, nem egyszerűen eszem, hanem őt táplálom. Bármennyire is próbálok falatozásra szorítkozni vagy abbahagyni a zabálást, még ha csak néhány órára is, a tartós éhség felemészt. Ez nem rokona a közönséges gyomorfájdalomnak. Mélyen ülő, mérföldekkel túlhalad az éhségen. Apám arra kényszerít, hogy a jóllakottságon túl is étkezzem. A feszültség a gyomromban olyan extrém, hogy csak arra vágyom, hogy belevágjak egy kést a hasamba, és kiengedjem a leküzdhetetlen nyomást.

Miután beköltözik a hasamba, apámnak csak néhány napig tart kiürítenie a hűtőmet, a mélyhűtőmet, a spájzomat. Ha volt is valaha kétségem apám jelenlétével kapcsolatban, azt ezek az etetések eloszlatják. Arra kényszerít, hogy úgy kombináljam az ételeket, ahogy soha nem jutott volna eszembe. Képtelen vagyok pihentetni az alkaromat, kanálszámra emelem számba a szalonnával megszórt nutellát, karamell szósszal leöntött brie sajtot, baracklekvárba áztatott sós perecet, mint ahogy apámat láttam ezt csinálni oly sok éjszakán át a tévé kék fénye előtt. Soha nem szerettem főzni, de most napjaim nagy részében mégis a sütő előtt vagy a tűzhely fölé hajolva találom magam, azokat a gasztronómiai izmokat erősítve, melyeket apám mindig is szeretett volna birtokolni. A lakásom olyan, mint egy aromákkal teli leves, a csokoládé fondü nehéz illata keveredik a tejtermékek enyhén savanykás illatával, és a gyökérzöldségek földes szagával.

Mindennapos piaci kiruccanásaim során olyan konyhafelszereléseket vásárolok, amiket eddig még életemben nem láttam, kuktákat, turmixgépeket, habverőket és mindenféle és -fajta szűrőket. Ha apám akarata érvényesülne, kirúgnám a közvetítőt, és vénásan fogyasztanám a marhaszegyet és a fettuccine alfrédot, a paprikás csirkét és pogácsát, a rice krispies édességet és somlói galuskát. Akkor legalább nem fulladnék ki minden egyes fogás behabzsolása után.

Hetek óta nem beszéltem senki mással, csak bolti eladókkal. Nem veszem fel a telefont, amikor barátok hívnak, nem válaszolok az sms-ekre. Anyám már csak e-mailen keresztül kommunikál velem. Üres üzenetekkel válaszolok, hogy tudja, még élek. Többek között attól félek, hogy majd kikérdez az egészségemről, és arról, meddig szándékozom még hagyni, hogy az apám így irányítsa a napjaimat.

Nem voltam semmilyen bárban vagy koncertteremben amióta apám belém költözött, mégis úgy költekezem, mintha nyaralnék. Kint hét ágra süt a nap, mi apámmal mégis inkább utazgatunk, Thaiföldet, Olaszországot, Argentínát, és szülőföldünket, Magyarországot járjuk be anélkül, hogy a konyhát elhagynánk.

Mióta nem járok be az irodába, nem sikerült egy óránál tovább folyamatosan dolgoznom. Ahogy rohamosan fogy a pénzem, egyre fontosabbá válik, hogy kitaláljak egy munkamódszert. Az óránkénti minimálbérem nem elégíti ki apámat annyira, mint a jutalék, amit bezsebelnék, ha össze tudnék hozni egy teljes műszakot. De ez nehéz, ha a napom felében eszem, a másikban pedig főzök. Eltelik néhány nap a stratégiákkal való kísérletezéssel, amíg találok egy majdhogynem bombabiztosat.

A kacatos fiókom aljában megtalálom a konyha és a folyosóhoz vezető ajtók kulcsait. Amint bezárom őket, már csak a hálószobába és a fürdőbe juthatok be. Bekapok két mentolos rágót, néhányat pedig karnyújtásnyira hagyok, azt hitetvén el apámmal, hogy eszik. Ez lehetővé teszi, hogy legyen néhány megszakítás nélküli órám, mielőtt apám rájön, hogy mi történt, és elkezd olyan hangosan dünnyögni és morogni, hogy a hangok végül átszűrődnek a telefonkagylón. Leteszem a telefont, még mielőtt a kliens bármit kérdezhetne. A lopott időben szerzett bevételeknek a következő öt lakomáig ki kéne tartaniuk.

A novella második része ide kattintva érhető el.

Sipos Tímea magyar-amerikai író és műfordító, kreatív írás szakon szerzett MFA diplomát a Las Vegas-i Nevadai Egyetemen, valamint fordítói oklevelet a Balassi Intézettől. Írásai a Prairie Schooner, a Passages North, a Joyland, és más folyóiratokban is megjelentek. Munkásságát többek között a MacDowell, a Steinbeck Fellowship és a PEN America is támogatta. Verseskötete, a The Shapes Our Tongues Make (Bottlecap Press, 2024), Budapest, Magyarország és a Mojave-sivatag iránti szeretetéről szól.

Bori Ági 1970-ben született Dunaújvárosban. Több mint harminc éve az Egyesült Államokban él. Fordításai és írásai számos irodalmi folyóiratban megjelentek. A Los Angeles Review irodalmi folyóirat műfordítás rovatának szerkesztője.