Tímea Sipos (f. Bori Ági): Öklökkel teli gyomor II.

Részletek

Írta: Tímea Sipos

Ha apám tudta, hogyan kell enni, akkor anyám azt tudja, hogyan kell koplalni. Egész gyerekkoromban vagy koplalt, vagy folyékony diétán volt, miközben apám zabált és dohányzott és énekelt és ivott.

A novella előző része ezen a linken érhető el.

Aznap este evés után a hátamon fekszem az ágyon, apámtól felpuffadva, és hallom, ahogy egyre többet követelve visítozik a hasamban. De ha nagyon figyelek, valahol a jajveszékelése mögött zokogást észlelek. Amikor néhányszor tanúja voltam a sírásának, míg élt, mindig kellemetlenül éreztem magam, ezért most úgy teszek, mintha nem hallanám.

Álmomban büszke apa, melegen mosolyog rám. Tízéves vagyok, elvisz balettozni, amit sosem tudott megtenni egy óceánnyi távolságból. Óvatosan felhúzza a balettcipőt a lábamra. Látom ott a padon a stúdióban, a századik pliémtől megbabonázva, és látom magamat, ahogy minden fordulatnál észreveszem őt a vállaim felett. Távol maradok a táncparkettől, hagyom, hogy nézzen engem, hagyom magam, hogy őt nézzem, mert a karmoló fájdalom ellenére, amit még alvás közben is érzek a gyomromban, nincs szívem ahhoz, hogy idő előtt elvegyem ettől az álombeli kislánytól az apját.

Másnap reggel a szokásos tüzekre ébredek, melyeket apám gyújt éjszaka a hasamban. Most csak az a különbség, hogy amikor a vécén ülök, hogy kiengedjek legalább egy adagot abból, amit ő összegyűjtött előző éjszaka, nem hajlandó elengedni. Megragadja bennem a sűrű, tüzes tömböt. Minél jobban erőlködöm, annál szorosabb a fogása.

Elég volt, gondolom. Visszaéltél a szíves vendéglátással.

Nagyobb lendülettel nyitom ki a konyhaajtót, mint szeretném, és a kilincs hozzácsapódik a falhoz. Előveszek egy tekercs szemetes zacskót, és lekotrom az ennivalót a konyhapultról. A tegnap esti biscotti, sajt és hagymás keksz maradványai, még a kávéfőző melletti cukros tányér tartalma is belekerül a zacskóba. Utána kiürítem a hűtőt, több fontnyi vörös húst, disznóhúst, kolbászt, tálcányi tortákat, sajtokat és krémeket, trópusi gyümölcsöket és kerti zöldségeket dobok el. Fagyasztott pizzás dobozok és műanyag fagyis tégelyek bökik át a második zacskó oldalát. A spájzomat is kiürítem, eldobom az összes konzerv babot és kovászos uborkát, dobozos makarónit és lisztes zacskót.

Az ennivalókat két fordulóval viszem le, majd felcipelem az üveges vizet és a zacskónyi citromot, amit a sarki boltban veszek. Annyira kimerülök az erőfeszítéstől, mert hetek óta nem edzettem ennyit, hogy egyhúzásra felhajtom az első üveg vizet. A hasam felpuffad a folyadéktól. Apám úszkál benne, szelíden, mint egy méhben lévő gyermek, aki még nem vette észre, hogy ki fogom éheztetni. Majd a munkahelyi emailekre és baráti üzenetekre rá se nézve felemelem a telefont, és felhívom anyámat.

 *

Ha apám tudta, hogyan kell enni, akkor anyám azt tudja, hogyan kell koplalni. Egész gyerekkoromban vagy koplalt, vagy folyékony diétán volt, miközben apám zabált és dohányzott és énekelt és ivott. Míg apám konyhája tele volt elviteles zacskókkal és műanyag tányérokkal, az anyámé a fogyókúrás könyvek, víztisztítók, illóolajok, és az alkalmankénti citrusfélék makulátlan szentélye volt. Amióta ismerem, anyám deszkasoványságú nő volt, míg a fiatal felnőttként is testes apám élete folyamán egyre csak hízott.

Anyám a második csengés után veszi fel a telefont. Hallom a szünetet a torkában, ahogy az eltűnésem miatti leszidás kényszerét átfordítja hálába, amiért felhívtam. Azt mondja, mindig legyen nálam másodosztályú juharszirup arra az esetre, ha az elvonási tünetek túlságosan elviselhetetlenné válnának. De nem tudja, hogy apám milyen éhes parazitává nőtt utolsó beszélgetésünk óta, hogy nem bízhatok benne, hogy beéri egyetlen evőkanál sziruppal a citromos vizes elixírben, mely mától állandó táplálékunk lesz.

A nap első hat órájában megiszom a két liter vizet, amit anyám napi minimum adagként javasol, de apám nem reagál. Sem ő, sem a súlya nem reagál, nem kezd csökkenni, annak ellenére hogy már megszakítottam az ellátását. A citromos víz zubog körülötte. Üvölt és visít az élelemért, de nem engedek neki. Minden jajgatásnál iszom egy másik kortyot. Ahogy telik a nap, egyre hangosabb lesz, de minél többet iszom, fájdalmas visítása annál távolabbinak tűnik, mintha a víz gátat építene közénk.

Aznap este beadom az első beöntést, amit anyám ajánlott, hogy, ahogy ő mondja, segítsen a szervezetemben felhalmozódott méreganyagokat eltávolítani. Remeg a kezem, ahogy a kampót felakasztom a zuhanyrózsa csövére. Egyszerre csak egy pohárral borítok a másfél literes meleg sós vízből a fejem feletti műanyag konténerbe, miközben a másik kezemben összecsípem az olajos gumicső végét.

Egy könnyed mozdulattal bedugom a végét, lassan ellazítom a hüvelyk- és mutatóujjamat a csövön, és észrevétlenül beengedem a vizet. Amennyire elnyomta apámat a hideg citromos víz, annyira feldühíti most a meleg sós. Forgolódik és csavarodik, és azonnal elkezdi karmolni a beleimet. Összecsípem a slagot, és várom, hogy lehiggadjon, mielőtt beengedek egy másik adagot. Így körülbelül tizenöt percig tart kiüríteni a konténert.

Amikor kihúzom a csövet, a víz ráfröccsen a vádlimra. Tele hassal vánszorgok el az ágyig, óvatosan a hátamra ereszkedem, majd felhúzott lábaimat magamhoz ölelve ringatózom. Apám erőszakosan csavarodik bennem, ahogy balról jobbra majd jobbról balra fordulok. Nem tudjuk nyolc percnél tovább bent tartani a vizet.

Másodpercekkel leülés után bűz szökik ki a vécécsészéből. A szín sötét, majdnem zöld árnyalatú iszap, mintha kútból húzták volna ki. Hasam merev fala beesik és beomlik. Megdöbbent az ottani bőr hirtelen meglazulása. Hetek óta most először veszek lélegzetet megerőltetés nélkül.

Gyengébben és lassabban hagyom el a fürdőszobát, mint ahogy bementem, ennek ellenére ragyogok, a hasam annyira könnyű, mintha párnák ringatnák. Olyan gyorsan űztem el apámat, hogy szinte bánom, hogy nem búcsúztam el tőle, és ahogy erre gondolok, érzem, hogy a lábam hátulján befeszül egy izomcsomó. Ismét ágyban vagyok, a combomon egy másik izomcsomót érzek gyors ütemben görcsölni. Egy élénk, szinte szédítő dob kopogása. Egyből rájövök, hogy ez apám, aki boldogságát fejezi ki, amiért talált egy búvóhelyet, miközben mindent kiűztem a testemből, csak őt nem.

Aznap este azzal az elhatározással alszom el, hogy beszélni fogok apámmal. Álmaimban követem abba a faluba, ahol főiskola után dolgozott volna, ha nem találkozott volna anyámmal. Felismerem a történeteiben említett helyet a poros utakról és leszakadt telefonzsinórokról. Utána elmegyek vele a meg nem született kisöcsém születésére. Végül utolérem a fogadóban, ahol egy vágódeszkáról felvágottat lakmározik egy pohár vörösborral társítva, miközben a zenekar körbeveszi vonós hangszereivel. Az énekesnek göndör, fekete haja van, mint nagyapámnak, akit csak képekről ismertem, és szögletes szemöldökíve, akárcsak a helyi kisbolt hétvégi eladójának. Apám kedvenc nótáját húzzák, ami így szól: Nem tudom, az életemet hol rontottam én el. Gyógyítgatom a szívemet a cigányzenével. Elhúzatom halkan csendben, hogy ebbe a szerelembe bele lehet halni. Apám bekap egy darab kenyeret kolbásszal, sajttal, és újhagymával, megpihenteti a falatot a jobb pofazacskójában, aztán elkezd énekelni: Ne hagyjál a legszebb nyárban engem elhervadni.

Átsétálok az üres éttermen, és odamegyek hozzá.

Amikor közeledem, szemei még mindig csukva vannak: Nyári este panaszkodom a csillagos égnek. Hogyha engem nem szeretsz már, én minek is éljek. Mert te vagy az én legszebb álmom. Te vagy minden boldogságom.

A hegedű nyikorgása visszhangzik a fülemben. Szeretlek a sírig. A hegedűs rám kacsint a vonója mögül. Az énekes odakeringőzik hozzám az asztal másik feléről, egyik keze a mellkasán, másik előre nyújtva, maga felé hív: Síromon a legszebb virág csak tenéked nyílik.

Elhúzom a kezem mielőtt elkaphatná, és leülök apámmal szemben, aki nem figyel rám, hanem énekel: Csak egy valaki jár utánam, talpig fekete ruhában. Az gyászol meg engem.

Apa.

Felnéz rám, de szemei nem fókuszálnak: Az elrontott életemet tőle számon kérem.

Apa, mondom megint a zenén át. Az asztal túloldalán lévő tér, ahol a cigányzenekar játszik, álmomban ugyanolyan, mint a valóságban, amilyennek a nála tett látogatásokkor láttam.

Apa, menned kell.

Csak egy valaki jár utánam. Apám tovább nyújtja a hangot, mint amennyire a dal megengedné, de az együttes igazodik hozzá, ők is nyújtják vele együtt.

Hagyd abba, hagyd abba az éneklést.

Kiveszem a pénzt apám kezéből, és becsúsztatom a prímás hangszerének húrjai alá, ahogy apám tanított rá gyerekként.

Várj, hé, hó! mondja apám, ahogy hirtelen észrevesz a csendben.

Mit csinálsz itt? kérdezem.

Énekelek, mondja.

Mit csinálsz még mindig itt?

Miért nem hordasz feketét?

Lenézek a fehér blúzomra. A hasam jóval a temetése előtt nézett ki utoljára ilyen laposnak.

Tehát erről van szó? Nem gyászollak eléggé?

Neked elég ennyi gyász? Pörög a székében, honfitársait keresi. Prímás! Játszd el megint!

A zenekar megfordul és visszaslattyog.

Várj, várj, emelem fel a kezemet. Egy másodpercet sem adtál, hogy hiányoljalak.

Apám megrázza a fejét. A gyertyafény megvilágítja ősz hajszálait. Tokája inge gallérját súrolja. Kislányom, ezek a nóták nem tanítottak neked semmit? Ha egy ember gyászolja a saját életét, míg életben van, az mit mond neked?

Ezek az nóták csak egy szomorú alkoholista siralmai.

Nevet, teli torokból. A bálterem levegője együtt bugyborékol vele.

Anyja lánya, túl rideg ahhoz, hogy múzsák romantikázzanak vele.

Nem fogok megint a múzsákról beszélni! Menned kell, sóhajtom Azt akarom, hogy elmenj. Nem bírom tovább. A büntetés rosszabb, mint a halálod.

Ahogy ez elhagyja a számat, végre nem érzem a súlyát többé. Csak keserű utóízt érzek.

Hmm, süti le apám a szemét, zsíros kezeit nézi.

A zenekar körbeveszi. Felveszik hangszereiket, de apám azt mondja, pihenjenek.

Hátradőlök a székben, forró az arcom.

Tudod, mondja, amikor anyád elhagyott, el voltam keseredve.

Emlékszem, ott voltam. Voltak reggelek, amikor én segítettelek ki az ágyból.

Úgy kuncog, mintha ez kedves emlék lenne, kettőnk vicce.

Amit nem láttál, azok az azt megelőző évek. Túl fiatal voltál, nem emlékezhetsz, de én úgy vánszorogtam át azokon a napokon, mint egy kivert kutya. Anyád sem volt valami jó bőrben. Soványabb volt, mint amilyennek valaha láttad, hullott a haja. Mielőtt elváltunk, meggyászoltuk azt, akik közösen voltunk. Nem mondhatnám, hogy a legegészségesebb módon csináltuk, de együtt csináltuk. Együtt temettük el azt, akik voltunk. Anyád igenis megölt engem. A szerelmünk véget vetett az életemnek, mint ahogy a nótában van. De az az ember, akit két hónapja eltemettél, és az, aki voltam, mikor anyád elhagyott, két különböző ember.

Beleszúrja kését az ezüst tálcán lévő sült krumpliba. Belsejéből tejfehér gőz száll ki. Átnyúlok, hogy apám kerek arcát megérintsem, de csak a tálcából áramló hőt érzem, ami egyre forrósodik, mintha tűz égne alatta.

 *

A hálószobám világossága elkábít. Beáramlik a napfény, a két fehér, áttetsző függöny közötti résen át épp a kezemre süt. Elkapom a kezem.

Fáj a hasam és a húgyhólyagom széle. A felület kicsi, de a fájdalom mély. Ellazítom a hasizmaimat, hogy enyhítsem a feszültséget, de a fájdalom továbbra sem múlik. Megfordulok, a telefonomért nyúlok, előkeresem anyám számát, hogy megmondjam neki, haza akarok jönni. Azt akarom, hogy segítsen eltemetni ezt a fájdalmat.

Sipos Tímea magyar-amerikai író és műfordító, kreatív írás szakon szerzett MFA diplomát a Las Vegas-i Nevadai Egyetemen, valamint fordítói oklevelet a Balassi Intézettől. Írásai a Prairie Schooner, a Passages North, a Joyland, és más folyóiratokban is megjelentek. Munkásságát többek között a MacDowell, a Steinbeck Fellowship és a PEN America is támogatta. Verseskötete, a The Shapes Our Tongues Make (Bottlecap Press, 2024), Budapest, Magyarország és a Mojave-sivatag iránti szeretetéről szól.

Bori Ági 1970-ben született Dunaújvárosban. Több mint harminc éve az Egyesült Államokban él. Fordításai és írásai számos irodalmi folyóiratban megjelentek. A Los Angeles Review irodalmi folyóirat műfordítás rovatának szerkesztője.