Andrev Walden (f. Kertész Judit): Szemét pasik

Részletek

Írta: Andrev Walden

Nem hasonlítok rá, és nem hasonlítok a kisebb testvéreimre sem. Nekem nem szürkéskék a szemem. Nem vörösesszőke a hajam. Nem vagyok szeplős sem. Nekik viszont ritkábban vannak kék-zöld foltjaik. Hát persze hogy igaz. A Kertmágus sohasem volt az apám.

(regényrészlet)

Hull a hó, akár a mesében. A hópelyhek akkorák, mint egy-egy lódarázs, csendesen gomolyognak a Vrinnevi-erdő és a tó felett, de amint elérik a kertek csupasz talaját, azonnal eltűnnek. Furcsa látvány, mintha megelevenedett volna előttem egy téli mese égboltja. Már csak egy hét van hátra 1983 karácsonyáig, és mindjárt véget ér az utolsó napom a Kertmágus fiaként. Már sötétedik, amikor kinyitom a fürdőszoba ablakát, és egyik lábam kidugom a hidegbe.

A Kertmágus dörömböl a fürdőszoba ajtaján, hőzöng, hogy kihűl az étel. Még csak másodjára mondja, de a hangja már sistereg. Eltakarom a szám, hogy ne hallja a nevetésem. De mégis meghallja.

– Mit röhögsz? – kiabálja az ajtón keresztül, olyan a hangja, mint a nyílt tűz, de már nem tudok visszafordulni. Mindkét lábam elérte a földet, és túl kicsi vagyok ahhoz, hogy visszamásszak. Ha sietek, kialszik a tűz. Nevetni fog, amikor megérti.

Mikulás-sapka van a fejemen. Senki sem látta, amikor behoztam a fürdőszobába. A pulcsim alá rejtettem, aztán a fejemre húztam, és kimásztam az ablakon. A kezemben egy kis vászontáska. Teletömtem kövekkel, hogy úgy nézzen ki, mint egy Mikulás-zsák.

Azt tervezem, hogy futva megkerülöm a házat, és becsöngetek. – Vannak itt jó gyerekek? – kérdezem majd, amikor kinyílik az ajtó, és apa felnevet. Amikor ő nevet, anya is vele nevet. A kishúgom meg sem várja a nevetését, azonnal felharsan a kacaja, mert még nem ismeri a szabályokat, mindenen nevet, amit én csinálok. A kisöcsi csak akkor nevet, ha csiklandozzák, de a Mikulás majd gondoskodik erről is.

Elérem a ház sarkát. Óvatosan haladok a rövidebbik oldal mentén, nehogy leszánkázzak a melléképület felé vezető lejtőn. A melléképületben kapott helyet a Kertmágus műhelye. Néha bezárkózik oda, gombát fogyaszt és beléndeket rak a füstölőbe, hogy ajtót nyisson más világokba, és mindent, amit ilyenkor lát, feljegyez a nagy, fekete füzeteibe.

Órákra eltűnik a melléképületben, és én szeretem ezeket az órákat, mert ilyenkor kedvemre nevethetek odafent a házban, és azt csinálhatok, amit csak akarok. Ehetek szendvicset két étkezés között, és nem muszáj csukott szájjal ennem, valószínűleg még tévézhetnék is, ha lenne tévénk.

De ezeknek a gondtalan óráknak ára van, mert néha rossz ajtókat nyit ki odalent. Előfordul, hogy a műhelyből kijőve olyan lények üldözik, amelyeket csak ő lát, négykézláb, meztelenül, rémülten sikítozik a konyhában.

– Segítség! – óbégat, folynak a könnyei, és elönti a verejték. Ilyenkor anya a karjában tartja, amíg megnyugszik. Még egy állam által fizetett Kertmágus sem nyithat ki büntetlenül minden ajtót.

Nagyon sötét van, a ház falán tapogatózva haladok, nehogy letérjek az útról. Nem értem, hogy tudott ilyen gyorsan besötétedni, de most már hamarosan megkerülöm a házat, becsöngetek, és akkor majd nagyot nevetünk. Gyorsabban kellene haladnom, de idekint minden lejt. Az egész falu lejtőre épült Ensjön közelében, és a mi kertünkben nincsenek teraszok. Igazából csak a ház nem lejt, a nedves fű csúszik, mert beköszöntött a tél.

Megcsúszom a lejtőn, és kint találom magam a sötétségben. Távolodom a háztól és a kihűlő csalánlevestől a konyhaasztalon.

A gyomrom összerándul, mert nagyon nem szeretem a sötétet. Mindentől félek, mert mindenben hiszek, és minden, amiben hiszek, a sötétben lapul.

Hiszek a koboldokban, a tündérekben, a trollokban, a vérfarkasokban és a boszorkányokban. Különösen a boszorkányokban. És hiszek Istenben, más istenekben és az ördögben. Az erdei nimfákban. A vízi szellemben. A csodaparipában és a mítoszokban. Valóságos kis lexikon vagyok, ha különböző lényekről van szó. Amolyan szörnytudós. Néhányukat a saját szememmel is láttam, de csak lázálmomban. Ha beteg vagyok, mindig felszökik a lázam. Olyan magasra, hogy mindenfélét látok és megijesztem anyámat.

– Forró a teste – állapítja meg anya, miközben a Kertmágus hagymapakolást rak rám, amihez forró vizet szűr át martilapun. Forró a testem, és boszorkányokat látok. Meg olyan férfiakat, akiknek borsóhéjból van a szemhéjuk.

– Boszorkányok márpedig nincsenek – erősködik anya, de én tudom, hogy vannak. Láttam, hogyan üvölt a rémülettől apa, amikor üldözik.

Visszamászom a házhoz, és megragadom a lefolyócsövet. Vizes vagyok, és valószínűleg nagyon piszkos, de a Mikulás-sapka még a fejemen van, és hamarosan úgyis mindenki nevetni fog. Visszanézek a sötétségbe. A réten túl világítanak a ház ablakai, ahol az egyetlen barátom lakik. Virágnak hívják, és általában az erdőben játszunk.

Átölelem a lefolyócsövet, és mély levegőt veszek. Már csak pár percig vagyok a Kertmágus fia.

Megyek tovább, újra kitörni készül belőlem a nevetés. Biztos nem hisznek majd a szemüknek, amikor a kisfiú, aki az imént kiment a vécére, hirtelen Mikulásként jelenik meg az ajtó előtt. Pukkadozom a nevetéstől, ahogy megyek felfelé a lépcsőn.

Nem vagyok naiv, tudom, hogy túl sok idő telt el, és lehet, hogy apa már nagyon dühös rám, de most legalább nem részeg. Egyszer karácsonykor az összes piát megitta a házban, és jókora ramazurit okozott. Anya meghívta a testvéreit, hogy töltsék velünk az ünnepeket, és vett néhány üveg italt a karácsonyi asztalra. A mágus épp csak bele akart kóstolni, de mire a vendégek megérkeztek, már elkóstolta az egészet. Kirohant az útra, és elkergette anya rokonait, akik ki sem tudtak szállni a kocsiból. Anya sírva fakadt. A házban még sokáig szappan és fahéjszag terjengett.

Csengettem, és teleszívtam a tüdőm levegővel, amikor kinyílt az ajtó.

– Vannak-e itt…

Mikulás-hangon akarok megszólalni, de nem sikerül. Pukkadozom a nevetéstől. A szavak mintha fütyülve jönnének ki a számon, levegőt kell vennem. Még csak hétéves vagyok, és mezítláb állok a téli éjszakában. Túl nagy kérés, hogy beszélni is tudjak.

– …jó gyerekek?

Zavartan néz rám. Az jó. Általában vagy tüzel az arca, vagy nevet. A biztonság kedvéért még egyszer elmondom. Vagy inkább visítom. Már nem is kérdésként hangzik.

– VANNAK-E ITT JÓ GYEREKEK!

Nem kellett volna kiabálnom. A mágus arra sem veszi a fáradságot, hogy rendesen kinyissa a tenyerét, mielőtt lecsap. Ez újdonság. Legalábbis eltér a korábbi tapasztalataimtól. Az ütései alatt általában ég a bőröm, ezer tű szúr az arcomba. Ezúttal azonban ott üt, ahol ér, és ez szinte kellemesebb, mint a tűszúrások. Olyan, mint amikor kipukkad a vízhólyag.

De persze csúnyább látvány. Az arcomból ömlik a vér.

Anya sikítozik. Ez is újdonság. Nem a sikítás, hanem a hangja. Valami történt anyával. Nem hátrál, ahogy általában szokott. Apa felé lép. Felveti a fejét. Szembenéz a tűzzel. Sötétedik, és ez a nap megszűnt hétköznap lenni, pusztán az újdonság erejénél fogva.

– Nem is az apád! – ordítja. – Egy igazi apa sohasem tenne ilyet a gyerekével!

Abban a pillanatban, ahogy anya kiejti a száján a varázsigét, a mágus elereszt. Mintha kiment volna belőle az erő.

Csak néhány pillanat kell ahhoz, hogy rájöjjek, igazat mond. Soha nem gondoltam erre, de amint felfogom, azonnal tudom. Nem hasonlítok rá, és nem hasonlítok a kisebb testvéreimre sem. Nekem nem szürkéskék a szemem. Nem vörösesszőke a hajam. Nem vagyok szeplős sem. Nekik viszont ritkábban vannak kék-zöld foltjaik. Hát persze hogy igaz. A Kertmágus sohasem volt az apám.

Furcsán könnyű lábbal futok fel a lépcsőn. Lefekszem az ágyra, és beleszagolok a törülközőbe, amit anyától kaptam. Csapkodnak és kiabálnak odalent, de nem hallom a szavakat. Valami más foglal le. A szám vigyorra húzódik a törülköző alatt, először magam sem tudom, hogy mitől. Pezsgek belül. Mintha örülnék annak, hogy nem az ő fia vagyok.

Igen, egész testemben érzem. Óriási a feszültség. Olyan az egész, mint egy mese kezdete. Mintha én lennék a főszereplő a könyvben, amely egy fiúról szól, aki megtudja, hogy az apja egy varázslatos és távoli ország királya.

Vajon engem is felemel majd a szellem?

Egy rövid pillanatra sajnálom a testvéreimet, akik még mindig a Kertmágus gyerekei. És őt is sajnálom. Annyira megrémült, minden ereje elhagyta, amikor anya kimondta azt a mondatot. Láttam, ahogy összezsugorodik, mintha anya szavai kilyukasztották volna.

Csöndes a ház.

Anya az ágy szélén ül, és ígéri, hogy ennek vége.

– Elmegyünk – súgja, miközben én a rojtokat csavargatom a kislámpa ernyőjén.

Anya bizonygatja, hogy elvisz innen.

Nem kérdezem az igazi apámról, ennek ellenére beszélni kezd róla. Szűkszavúan. Azt mondja, hogy egy messzi országban él, és hogy hosszú, fekete haja van. Mint egy indiánnak. A karomra rajzol, hogy jobban el tudjam képzelni. Többet nem árul el az igazi apámról, de nekem ennyi is elég.

Indián egy távoli országban.

Ez a lehető legjobb, ami történhetett, most már csak aludni akarok, hogy aztán átszaladhassak a réten, és elmondhassam Virágnak.

Anya eloltja a lámpát, amikor kimegy. Mihelyt kilép, újra felgyújtom. Mindig ezt csinálom. Anya azt mondja, nincsenek szörnyek, de ez nem segít rajtam. Tudniillik akadnak hitelességi problémák a házban. Valami mozog az árnyékban.

Magam alá gyűröm a takarót, és a fejemre húzom. Minden nyílást lezárok, leszámítva egy szűk alagutat, amin keresztül levegőt vehetek. A levegő forró és nehéz, de csak így tudok elaludni. Mint egy selyemgubóban, ahol az egyetlen bejáratot én őrzöm.

Andrev Walden svéd író, újságíró. 1976-ban született Norrköpingben. Első regénye, a Szemét pasik hazájában irodalmi szenzációt keltett, 2023-as megjelenését követően azonnal a sikerlisták élére ugrott, és ugyanebben az évben elnyerte a rangos August-díjat. A regény magyarul szeptember végén jelenik meg a Park Kiadó gondozásában, ezen a linken előrendelhető.  

Kertész Judit (1946) műfordító. Dán, norvég és svéd nyelvből fordít.