Gabriela Adameșteanu (f. Száva Csanád): A zebrán

Részletek

Írta: Gabriela Adameșteanu

Kissé félrenyomtad az embereket, szinte lökdösődés nélkül, mégis makacsul, ahogy a te korodra hál’Isten megtanultad. Képes vagy helyet csinálni magadnak közöttük. Diszkréten csináltad, a kíváncsiság nem kínzó betegség, nem alapösztön, nem kell könyökölni miatta.

Egy 121-es Renault – fehér, csillogó, tiszta. Teljesen ép.

Akkor mi ez a sok ember körülötte? Ez a sok kíváncsiskodó. Elfoglalt emberek, fél hat van, a bevásárlás ideje. A Complex-ből jönnek, a Complex-be mennek, üres, fehér nejlonzacskókkal a kezükben. Nedves az aszfalt, épp most állt el az eső.

Először tehát helyet kell csinálj magadnak a szinte szabályos kör alakban elhelyezkedő tömegben, koncentrikus körökben álló embersorokon vágsz át. A tömeg szélén diákok bökdösik egymást és röhécselnek. Nem kérdezel tőlük semmit, hiba volna, amúgy sem tudod meg tőlük, hogy mi a helyzet – kuncogás, vállvonogatás, lopva egy-egy ferde tekintet.

Tovább furakodsz.

Ő is ott áll, hogy megtudja, mi a helyzet, de veled ellentétben nem kérdez semmit. A kíváncsisága vérszegény, mint aki eleve belenyugszik abba, hogy neki nem mondják meg, hogy nem értheti meg. A szatyrában tejesüvegek csörömpölnek – lehet, hogy ezek tejet hoztak. Nem tudják az emberek, de néha este is hoznak tejet. Az emberek mintha nem tudnák – suttogja ő. Botrányt kell csapjanak ezek is! Otthagyta főni a csontokat a kályhán, ebben az órában főzni szokott, ha nem, akkor reggel fél ötkor kel, kiteszi a gyerekenek a parasztcsorbát, régebben húsgolyókat is sütött, de most nem kapott hozzá hú...

A járda felé megy lassú léptekkel, veled ellenkező irányba, de még nem vette rá magát, hogy tényleg odébbálljon.

–… egy gyereket – mondja – majdnem elgázolt egy gyereket. Valami ilyesmit mondanak az emberek.

Bizonytalankodva néz feléd, széles arca van, az orra is széles és pisze, kendője alatt rendetlenül göndörödik a haja, ott áll, és néz még egy darabig, kezében a szatyorral.

Csináltál egy kis helyet magadnak.

Kissé félrenyomtad az embereket, szinte lökdösődés nélkül, mégis makacsul, ahogy a te korodra hál’Isten megtanultad. Képes vagy helyet csinálni magadnak közöttük. Diszkréten csináltad, a kíváncsiság nem kínzó betegség, nem alapösztön, nem kell könyökölni miatta.

Lassan-lassan ide jutottál.

Ez kell hogy legyen.

A kocsi előtt áll, de nem támaszkodik rá. Fiatal, olajbarna, ovális arc és fiatalos, göndör dróthaj, forditott bőr kabát, derékban húzott.

Szitál az eső, vagy csak a levegő nagyon nedves.

Hallgat, zsebredugott kézzel bámul.

A szikár, középkorú, viharvert arcú férfi, akinek fogai közt a fémkorona csak úgy csillog-villog az utcai lámpák fényében, erősen gesztikulál. Széles tenyerét felemeli, kiabál, vékony köpése elveszik a nyirkos levegőben.

– ... A gyerek a zebrán ment át. A gyerek... Ott ment át ahol kellett! Akkor miért támadod ki így, mintha meg akarnád ölni? Miért kellene berángatni az autóba?

A gyereket nem látni. A tömeg összegyűlik és szétválik, az emberek hangosan beszélnek, nem föltétlenül egymással, kiabálnak, ketten-hárman egyszerre. Kérdezel, csodálkozol, te is beszélsz, elmondod, ami eszedbe jut, amit csak gondolsz, és a többiek meghallgatják a véleményed. Meghallgatják és beszélnek is miközben te beszélsz, egyszerre mondjátok, amit akartok.

– Miért akarná megverni, mondd csak?!... Egy gyereket! Ha a te gyereked lett volna? Mit szólnál ahhoz, hogyha a te gyereked kapna egy verést. És miért akarja berángatni a kocsijába?

– Jaaa, berángatta az autóba? – kérdezed.

Megfordulsz és érdeklődsz, jobbra, balra. Egyikük vállat von, páran egyszerűen nem válaszolnak a kérdésedre. Ezt mondta, nézze, az az alak, mondja valaki... Az az alak, aki ott elől volt.

– Ha nincsenek itten az emberek, hogy kiszedjék onnét azt a gyermeket, ki tudja hová kerül mostan az a gyerkőc... Ki tudja hogy hová-merre viszi ez el?

– Miért rángatná be a kocsiba a gyereket? Miért rugdosná a gyereket? Gyerek ez, nem kutya...

– Ha én lettem vóna a gyerek apja, ha én lettem vóna, aki lássa, hogy rúg belé a gyerkőcbe, megszorongattam vóna a torkát. Nem úszta vóna meg csak úgy, az tutibiztos...

Az autó tulajdonosa továbbra is ott várakozik a Renault-ja előtt.

– Hogy rájöjj, hogy neked van igazad, és mégse tudjál csinálni semmit, hát ilyent... Hogy tudd, hogy neked van igazad és mégse...  – mondja maga elé meredve.

Maga elé mered, emiatt nem tudod, hogy valami rokonának vagy barátjának mondta-e, vagy csak úgy beszélt, abban reménykedve, hogy mégiscsak akad valaki körülötte, aki megérti őt. Valaki az ellenséges tömegből. Mit lát ő? Egy arcot, kettőt, hányat, hányukét jegyzi meg a körülötte állók közül? Kit lát meg ebben a sötétségben, amit csak a ritmikusan villogó lámpák zavarnak meg? Mindenesetre, látja ezt a férfit: aki úgy negyvenhét éves lehet, kopott kabátban, csapott vállakkal. A hangja elnyomja a többiekét. Mindig lehet hallani a hangját, mindig beszél, gesztikulál, csillognak a fémkoronák a fogai között:

– Nem nézheted tétlenül, ahogy valaki rugdos egy kisgyereket. Én biztos, hogy nemtom ezt megcsinálni, na. Nemtom na! Azért montam, hogy kell hívni a milíciát. Nekem is vannak gyerekeim na, nemtom...

– Ki tudja hová kerül ez a gyerek, ha nincsenek itt ezek az emberek?! Ki tudja?

– Nézd csak meg! Ez mulatt! Ez fekete! Ezek, ezek mindenhol ott vannak...Keresztülmennek a kocsijukkal rajtunk és még ők támadnak ki...

Nem mulatt. Nem fekete. Csak barnább a bőre és göndör a haja. Nyugodtan áll a Renault-ja mellett – megvetés, óvatosság vagy dac van a hallgatásában?

– Ahelyett, hogy meg lenne elégedve, hogy elengedte a gyereket, hogy nem kell a börtön... Ha én lennék az anyja ennek a gyereknek!...

– De hol van az anyja? Az apja? Hol vannak a szülők?

– Valaki telefonált nekik s jönnek nyomba. Figyeljetek, álljatok félre, itt van a milícia...

Ismét egy gomolyagba gyűlnek az emberek, összetömörülnek, szétoszlanak. Ki volt itt, a helyszínen? Ki látta? Hol van a gyermek? Gyere, ne félj, ne félj, mert nem csinálnak semmit, szegény gyerek! Gyere, mondd el!

– Én mentem át az átjárón, és ez az alak megállt és... mondja a gyerek szipogva.

Egy nagyon apró gyerek, és próbál a járda melletti árnyékba húzódni, mintha még mindig meg akarna szökni.

– Gyerünk, ne félj, mondd el, nem esik bajod...

– Helyet! Csináljanak helyet! A gyerek anyja!...

– Csináljanak helyet...

Egy aprócska nő, régi ballonkabátban, merev testtartással. Szapora és határozott léptekkel közelít. Ahogy érkezik, helyet engednek neki, a körbe-körbe elhelyezkedő sorok szétszakadoznak. Ez most félelem? Feszélyezettség? Harag látszik az arcán? Még pár másodperc amíg befordul a sarkon a Complex-nél. A fényszórók fehér fénye, amely ritmusosan söpri az utcát, egyúttal segíti is az útját.

Ismét összezár a tömeg. A járdán gumibotokat lóbálnak a milicisták. Az egész csapat felmegy a Complex lépcsőin, be a cipészhez, csak az van nyitva ebben az órában. A cipész, amelyik a rendeléseket veszi fel, épp a papírjait szedi össze, még összegyűjt ezt-azt az asztalokról, bezárja a fiókokat.

A tömeg az autó körül maradt.

– Azok, akik látták, elmentek, de én nem láttam mi vót. Én csak megsajnáltam a gyermeket, na – gesztikulált a kopott kabátos, fémkoronás férfi.

Lám, most be lehet látni a Renault ablakán. Egy fiatal nő nagy, kerek fülbevalókkal. Rövidre nyírt haja van, a frufruja a szemébe húzva, a nyaka fedetlen. A sofőr melletti ülésen van, egyik könyökével a térdére támaszkodik. Félig elfordul, hogy épp ne lássa az összeverődött tömeget, ami körülveszi. Mereven, makacs és kihívó tekintettel bámulja a kormányt.

Az autók végigfolynak a főúton, le és fel, állandó zúgás, piros-zöld jelzőlámpák, fehér fényszórók. A fények megtörik a sötétséget, a járda melleti pocsolyákban tükröződnek.

Hogy érezheted magad, bent az autóban, könyököddel a térdedre támaszkodva, körülötted rád szegezett tekintetek? Betörhetik az autó ablakait, szidhatnak, üthetnek, megtaposhatnak, darabokra szaggathatnak. Nem fél a körülötte ólálkodó alakoktól, akiket a főúton végigfolyó autók fényszórói világítanak meg. Rezzenéstelen arc, nagy, csillogó fülbevalókkal, tüntetően a kormány felé fordulva – ezt akarja mutatni nekik. Mennyire tehetetlenek, mennyire mérgezőek, mennyire együgyűek, a járda melletti koszban, valami brutális...

És ő nem fél.

– Igen, nem csinálnak semmit vele! Nem érnek hozzá ilyenekhez! Nem ér hozzájuk a milícia! Nem láttad a milicistát? Menjünk kicsit arrébb, azt mondta. Aztán még beszélnek vagy öt percet, s aztán elengedi...

– A milicista, ha ma valamit csinálna vele, holnap lehet, hogy bajba lenne miatta... Ezek nagy kutyák gyermekei. Ez nem akárkinek a gyermeke, nem látod az autó rendszámát? Nem látod milyen rendszáma van?

– Igen, ez az, ez egy olyan szám...

– Nézd meg!

Megfordulnak, odatolakodnak és nézik mind sorra a sár fölött a fehér rendszámtáblát, nézik és silabizálják.

A cipésznél nem ért véget a beszélgetés, megjelenik a milicista, lóbálja a gumibotot, vajon miért jött vissza? Amíg kitalálták volna, hogy miért, a milicista ismét elment.

– De ez már túlzás. Túlzás, hogy köszönet helyett, hogy a gyerek megmenekült, nekiállnak. Jobb lett volna, ha elgázolja? - mondja egy nő a milicistának.

Egy körülbelül harmincöt éves nő, aki még jól tartja magát. Egyszerű az öltözete, de ápolt, hangosan beszél, magabiztos, talán komoly pozíciót tölt be, mert nem veszíti el a fejét.

– Ez túlzás! Igen! – kiáltja a többieknek. A képükbe vágja. A gyerek átugrott a kerítésen, az autó elé ugrott. Ez az ember kiszállt a kocsiból és adott egy taslit, micsoda, nem érdemelte meg a gyermek? Mit kell ebből ekkora ügyet csinálni? Csak a gyerekek látták...

– Hogy ugorhatott át a kerítésen? Hogyan? – kérdezed.

– Jól! Átugrott a kerítésen! Átugrott rajta és az autó elé is ugrott. Jól látták a gyerekek...

Két gyerek van, csak egy arasszal lehetnek nagyobbak a másiknál. Legfeljebb harmadikosok.

– De te, aki magyarázod nekünk, hogy mi történt, te láttad? - kérdezed hangodban megmagyarázhatatlan ingerültséggel.

– A gyerekek látták – válaszolja a nő, röviden.

Hallatszik a többiek sóhajtozása – így volt, nem így volt, pletykák csak, vajon ezek ugyanazok az emberek, akik elejétől itt voltak? Vagy mások? A nő hangja mindenképp érvényesül.

– A gyerek átugrott a kerítésen és az autó elé ugrott.

– De te, te láttad a két szemeddel, hogy így meg vagy győződve erről? Láttad? Láttad... te? Te láttad a két szemeddel?

Miért mérgelődtél fel ennyire ilyen hirtelen? És még csak nem is szégyelled magad, hogy ez a sok ember összepréselődik, szétszéled, összegyűlik körülöttetek.

– A gyerekek látták – kiáltja a nő.

Lerí az arcáról a megvetés.

– Ki látta? Te? Te vagy az aki látta? Menj csak haza, a fenébe!

Egy fiú, aki vagy két arasszal nagyobb a másikoknál, a ruhájától cibálja az egyik kisfiút. Mekkora lehet, hogy ilyen nyugodt a hangja a kiáltozásaink között?

– Láttad a két szemeddel, hogy átugrott a kerítésen? Hogy ugorjon át egy ilyen kerítést, mit gondolsz? Hogy tudott volna egy gyerek átugrani egy ilyen kerítést?

Ujjaddal mutatod az egész ott lévő társaságnak a kerítést.

Igen, egy szögesdrót kerítés, embermagasságban, a két sáv között, az út közepén. Egy ekkora gyerek – ujjal mutatod – nem tud átugrani egy ilyen kerítésen, magyarázod, úgyhogy nem volt ahogy átugorja. És te – kiáltod – és te, aki nem voltál itt – kiáltod – itt állsz és megmondod nekünk, hogy mi történt! – kiáltod. A légzésed egyre szaporább, ökölbe szorítod a kezed és szétnyitod, az autók mennek folyamatosan az úton, a fehér fényszórók ritmusosan söprik az arcokat, dübörög a villamos, megáll a megállóban, elindul, egy másik érkezik dübörögve, egész tömeg száll le és száll fel. Te kiabálsz, kiabálsz amennyit bírsz, jó így belekiáltani az éjszakába, a tömeg közepén, ki tudná, hogy éppen te vagy az, aki kiabál. Ki tudná, hogy te vagy az?

– Láttad te a két szemeddel?

– Na de hát láttam, igen, láttam. Láttam, látták ezek a gyerekek. És mit mind kiabálsz így?

Egy fura mozdulattal hátat fordít neked.

Tényleg, miért kiabálsz így? Mi ütött beléd, hogy kiabálsz és lóbálod a kezedben azt az üres nejlonzacskót?

Az ajtók még nyitva vannak a Complex-nél, de fehér ruhák zárják el a bejáratot, fekete kabátok körvonalait lehet még látni – csak azokat szolgáljuk ki, akik már bent vannak, másokat már nem!

Tovább lóbálod az üres műanyagzacskót. Visszafordulnál még a csomóba gyűlt emberek felé, akik épp szétszélednek, hogy lássad, ki lehetett körülötted, ki hallhatta, ahogy kiabálsz, ki láthatott téged?

Visszafordulnál, de jobb ha nem. Jobb ha továbbmész elveszve az éjszakában, kissé lehajtott fejjel, és menet közben lóbálhatod a fehér műanyagzacskódat – amely üres.

Gabriela Adameșteanu a kortárs román irodalom nagyasszonya. Műveit számos irodalmi díjjal ismerték el hazájában és külföldön, a nemzetközi irodalmi fesztiválok és könyvvásárok állandó meghívottja. A rendszerváltás után tizenhárom évig a neves 22 című bukaresti folyóirat szerkesztője, hét éven át a Bucureștiul cultural melléklet szerkesztője. 2002-ben újságíróként elnyerte a Human Rights Watch által odaítélt Hellman–Hammet-díjat. Regényeit számos idegen nyelvre lefordították.  

Száva Csanád író, költő, műfordító. A BBTE-n filozófiát hallgatott, majd 2014-ben PhD-t szerzett ugyanott. Versei, prózái, műfordításai megjelentek egyebek mellett a KULTeren, a Bárkában, a Helikonban, a Tiszatájban, a Látóban. Kötetei: Nyomhatározó (2017), Pixelekre hull (Prágai Tamás-díj, 2020), Kevin és a bűvös malom (2022). Verssel és műfordítással több irodalmi fesztiválon, rendezvénysorozaton vett részt (Atelierele FILIT, Poezia e la Bistrița, Dialog Poetic). Tagja az Erdélyi Magyar Írók Ligájának, a Napsugár munkatársa.  Kolozsváron él.