Matteo Bussola (f. Sokcsevits Judit Ráhel): A rozmaringot nem bántja a tél

Részletek

Írta: Matteo Bussola

Nem engedheted meg magadnak azt a luxust, hogy minden kórházi esetet személyes ügyként kezelj. Az empátia mindig lesben áll, készen arra, hogy széttépjen.

Margherita

(Reméltem, hogy már nem talállak itt)

részletek

Egy októberi szombat, délután négy óra, az ég visszatartja az esőt, mely hallani sem akar arról, hogy lehulljon. Kár, gondolom, örült volna az esőnek.

Hátul parkoltam, a fák mellett, egy régi, fehér Fiat Punto mögött, melyből zihálva szállt ki egy középkorú hölgy és egy lobogó copfú lány. Többször láttam már őket az osztályon.

– Gyerünk, maman – mondja a lány.

A túloldalról egy hatalmas pocakú fiatal kismama siet át egy negyvenes, gesztenyebarna nővel, közöttük kézenfogva egy négy-öt év körüli szőke kislány.

Felismerem a fiatalasszonyt, recepciós a kórházban, nem tudtam, hogy jól ismerték egymást. Legalábbis nem annyira, hogy itt lássam. A kicsi minden harmadik lépésnél felugrik a földről és megpróbál a nők karján himbálózni, mintha az egy hinta két lánca lenne.

– Most már elég – szól rá a nő. A fiatal kismama viszont gyengéden, elnézően tekint rá, még egy kis félmosoly is felbukkan a száján: talán a játszó kislány egy jövőbeli képet juttat eszébe. Elhaladnak mellettem, lelassítok, hogy elnémítsam a telefonomat, közben a fiatalasszony és én biccentünk egymásnak.

– Hamarosan itt az idő, igaz? – kérdezem.

– Igen – feleli, és megsimogatja a hasát.

Nem tudok nem gondolni arra, hogy az életünkben mennyire vékony vonallal elválasztva fér meg egymás mellett a kezdet és a vég. Mint amilyen vékony ez az elrozsdásodott kapu, mely elkülöníti az itt maradót attól, akitől búcsút veszünk. Belépek rajta, megállok a kis téren a sekrestye előtt.

Általában nem megyek el az ápoltjaim temetésére. Mert, ahogy mondani szokás, az is a munkám része, hogy igyekezzem fenntartani az érzelmi egyensúlyomat, például olyan praktikákkal, mint a távolságtartás: nem engedheted meg magadnak azt a luxust, hogy minden kórházi esetet személyes ügyként kezelj. Az empátia mindig lesben áll, készen arra, hogy széttépjen.

De ez most más.

Ő volt az utolsó páciensem.

Miközben a lépcső felé indulok, gondolatban visszatérek az elsőhöz.

Tíz éves vagyok, épp most értem haza az iskolából, a mustársárga fotelbe dobom a piros mappámat, gyorsan eszem valamit, majd átsietek a házába, a miénk feletti lakásba. Belépek az elsötétített szobába, és a nénikém ott van a félhomályban, vár. Egy kicsit feljebb ültetem, testét sovány lábaimon egyensúlyozva, segítek neki bevenni a gyógyszereit, kicserélem a harisnyáját, és megmasszírozom hideg, kemény lábát. Abbahagyom a beszédet, hallgatom egy kicsit, még ha alig hallható is, amit mond. Megteszem mindazt, amit meg kell, ami a gyermeki képességeim határát súrolja. Odaadással csinálom, szinte mindennap megteszem, hadd lélegezzen fel egy kicsit a bácsikám és az anyukám, jónak, szeretettnek érzem magam. Egy nagyszerű, szorgos kislánynak. A nénikém csillogó, hálával telt szeme, remegő keze, mellyel az arcomat simogatja, erőtlen hangja, mellyel azt mondja: „én kis Margheritám”, mind azt erősíti bennem, hogy ez az én hivatásom, hogy a szörnyekkel vívandó harchoz olyanokra van szükség, mint amilyen én vagyok. Még akkor is, ha van egy szörny, ami legvégül mindig győz.

Amikor a nénikém meghal, tizenkét éves vagyok, és egycsapásra nagyon egyedül érzem magam. Nem csak a halála felett érzett szomorúság miatt, nem azért, mert barátok voltunk. Hiányzik, hogy hasznosnak, szükségesnek érezzem magam. Hiányzik a melegség, mely akkor jár át, amikor meg tudok nyugtatni valakit, vigaszt tudok nyújtani valakinek, hiányzik a csodálat az emberek szeméből, amit egy ilyen különleges kislány vált ki belőlük. Most már csak egy átlagos kislány vagyok. Mindent vissza akarok kapni. A választás nyilvánvalónak tűnik, a középiskola nem lesz más, mint egy átutazás, egy legyőzendő akadály.

Az apám jobban örülne a gyógyszerészetnek, vagy még inkább a sebészetnek, de végül megérti és elfogadja: én nem a vér igazságát keresem, nem a test helyrehozásának hatalmát, hanem azt, hogy a páciensek jobban érezzék magukat a kórházi ellátás közben, betegségük orkánjában, amikor az eleve megtört emberek szégyenkeznek egy vizelettől vagy hányástól mocskos lepedő miatt, amikor látják elillanni méltóságukat.

Ezért lettem onkológiai nővér. A megfelelő helyen érzem magamat, büszkén a választásomra, a szüleim támogató tekintetétől és Katia néni túlvilági őrködésétől kísérve. Itt végre kitanulom, hogyan enyhíthetem az övéhez hasonló fájdalmakat. Sokáig csinálom, akkor is, ha bizonyos napok rosszabbak, mint a pokol. Úgy érzem, mindent az irányításom alatt tartok. Míg nagyjából két és fél évvel ezelőtt nem találkozom Vele.

Március végén vagy április elején járunk, a tél még nem fújt visszavonulót. A melléből távolítottak el egy tumort, azért került kórházba, a műtét jól ment, főleg a korához képest. Érzem magamon a tekintetét, ahogy az infúziós zsákkal babrálok.

– Miért csinálod? – kérdezi.

– Hogy nehogy elfertőződjön – válaszolom ösztönösen, mert azt hiszem, hogy a kanülre gondol, amit épp akkor cseréltem ki a karjában.

– Jaj, nem, kis buta – nevet. – Úgy értem, ezt a munkát. Látszik, hogy nem szereted, akkor miért csinálod?

Ez egy egyértelmű, alapvető kérdés, ami hasonlóan világos választ kíván. De ez egy olyan kérdés, melyet még soha senki nem tett fel azelőtt. Sőt, senki nem merészkedett odáig, hogy megkérdőjelezze az indítékaimat, hogy célozgasson esetleges alkalmatlanságomra. Talán épp ezért ütött szíven a kérdés. Talán épp ezért éreztem úgy, hogy az egész addigi tökéletes, nyilvános szereplésemen most apró rés nyílt.

Nincs értelme mentegetőzni, úgy tenni, mintha a megjegyzése meg sem érintett volna, vagy meg sem ingatta volna a határozottságomat. Nincs értelme kimenni a szobából, átadva a következő műszaknak, hogy aztán másnap újra találkozzunk, és lássam a gyengéd, várakozásteli tekintetét.

– Azért csinálom ezt a munkát, mert ezt választottam, hölgyem – felelem végül, megpróbálva eltalálni a lehető legvidámabb hangszínt. – Mert tettem egy ígéretet. És nem szoktam csak azért elmenekülni, mert a dolgok túl nehezek.

Föléje hajolok, hogy megmérjem a hőmérsékletét, fejem egy szeglete megcsillan a tükörben, amit az éjjeliszekrényén tart egy leginkább kankalinra hasonlító origami mellett, és szemügyre veszem az arcomat, mely már reggel nyolckor nyúzott, fáradt. Ki ez?, kérdezem magamtól hirtelen. Ő megsimítja arcomat, még csak engedélyt sem kér rá, mint ahogy az anyák teszik a lányaikkal. Vagy a nagynénik az unokahúgaikkal.

– Pedig nem teheted tönkre az életedet egy ígéret miatt – mondja. – Akkor se, ha azt az ígéretet saját magadnak tetted.

Azt hiszed, mindent az irányításod alatt tartasz.

Azt hiszed, a megfelelő helyen vagy, erejed teljében, és azt teszed, amit akarsz. Aztán elég egy ilyen megjegyzés, elég egy kérdés és pár szó egy idegentől. És hirtelen egy olyan arc pillant vissza rád a tükörből, melyben nem ismersz magadra. A tükör mellől sárga papírvirág bólogat rád.

            […] 

– Reméltem, hogy már nem talállak itt – mondja nevetve, míg én behúzom a függönyöket, hogy ne bántsa őt a vakító nap.

– Ezt én is mondhatnám – válaszolom. – Hogy van ma?

– Mint aki alaposan kifáradt – feleli. – De szemrehányások nélkül, mert végül is két teljes életet is megéltem.

– Kettőt is?

Köhög, rámutat az éjjeliszekrényen álló vízre, töltök neki egy keveset egy papírpohárba.

– Nos, tudod – mondja, és iszik egy kortyot –, vannak dolgok, amiket azért csinálunk, mert kell. Aztán van, amit azért, mert szeretnénk. Mintha két különböző lélek vezetett volna. Általában azt, amit szeretnénk, főleg fiatalkorunkban tesszük, vagy legalábbis az életünk első felében. Én azonban, mondjuk úgy, megfordítottam a sorrendet.

– Nem értem.

– Hamarosan megérted, megígérem.

– Mi? Mégis hogyan?

– Á, semmi, hagyjuk, csak egy öregasszony fecsegése. – És azzal felém nyújtja a poharát.

– Jaj, ne, most már árulja el! – nevetek. Ő is nevet.

– Nézd, kedvesem, az a helyzet, hogy sokszor mi magunk vagyunk saját magunk legnagyobb ellenségei – magyarázza. – Mert jobb szeretjük azt csinálni, ami sikerül, vagy azt, amit a szeretteink elvárnak tőlünk, mintsem azt, amire igazán vágyunk. Jobb szeretünk egy előre megírt szerepbe belehelyezkedni, biztosra menni. Az én koromban már nyugodtan mondhatom: nagy kár.

Pár pillanatig bámulom.

– Ne érts félre – mondja. – Nagyszerű munkát végzel, ugye tudod? Profi vagy és kedves, de ki az, aki reggelente belép ide? Melyik a kettő közül?

– Kettő? Milyen kettő? – kérdezem bosszúsan. – És miért aggódik értem? Miért érdekli magát a munkám?

– Miért, az érdeklődés csak egyirányú lehet? Csak te törődhetsz velem?

– Hát, én vagyok az ápoló.

– És ez kőbe vésett határokat jelent? Attól még, hogy te ápolsz, azt gondolod, te nem lehetsz rosszul? Hogy sosincs szükséged segítségre?

– Nem, persze, én nem…

– Bocsáss meg a tolakodásomért. A morfium miatt eredt meg a nyelvem, elnézést.

– Nem, nem, ne szabadkozzon. Sőt, én tartozom bocsánatkéréssel, amiért így felzaklattam.

– Lehet, hogy a bűntudat beszél belőlem.

– Bűntudat, mégis miért?

A függöny felé fordul, egy keskeny fénypászma fut végig a homlokától az álláig, pontosan kettéosztva az arcát.

– Van egy veled egyidős lányom.

– Egy lánya? – kérdezem. – Azt tudtam, hogy van egy igen idős édesanyja, de a lányáról nem hallottam. Még sosem láttam itt.

– Félek, nem is fogod.

– Hogy-hogy? – érdeklődöm. – Ha szabad kérdeznem.

– Mert a haragjába zárva él – feleli. – És mindez az én hibám.

– Sajnálom.

Némán nézünk egymásra.

– Viszont azt még mindig nem értem, mi közöm a lányához – mondom. – Csak a korom?

Felém fordul.

– Talán igen, de végül is nem számít. Csak annyi, hogy azt hiszem, néha úgy érezzük, megmenthetünk valakit, akit szeretünk, azáltal, hogy megpróbálunk segíteni valakin, aki emlékeztet rá. De az elveszített emberek elveszített emberek maradnak. Mi meg mi maradunk, reményvesztetten, keresve a végső megváltást, a régi boldogságot. Ami sosem lesz már a miénk.

– Elnézést – mondom én –, de mégis mitől kellene megmenteni engem?

– Talán semmitől – válaszolja. – Talán saját magadtól. Talán nem a harag az egyetlen ketrec, ami rabságban tart. A felelősségérzet, a félelem attól, hogy csalódást vagy fájdalmat okozunk annak, aki szeret minket, talán sokkal rosszabb. Én mindegyiket megtapasztaltam, ezért már fel tudom ismerni mások szemében.

Elég ez a néhány mondat, és érzem, ahogy meginog az egész életem, mint a kártyavár, ha valaki meglöki az asztalt.

Azt gondolod, hogy veled sosem fordulhat elő.

Azt hiszed, tudod, ki vagy, mindig is tudtad, már korán ráléptél a céljaid felé vezető útra, és odafigyeléssel, apránként váltál azzá, aki vagy. Meggyőződésed, hogy ez majd menedéket biztosít mindentől. És erre föl egy augusztusi délután rájössz, hogy nem harcolsz te semmiféle szörny ellen, inkább a saját szörnyed falt fel téged.

Elgondolkozom a szavain és megértem, hogy aki idáig juttatott, aki évekig itt marasztalt, az az a kislány volt, aki azt hitte, csak akkor szerethetik, ha ügyes, aki kizárólag mások elismerésén keresztül létezett, akit gyötört az őrült, kimondatlan félelem attól, hogy mihelyst nem örvendezteti meg őket, a szeretetük semmivé foszlik. Az, aki sosem engedte meg magának, hogy hibázzon, hogy kockáztasson, hogy magányosnak, elveszettnek érezze magát. Az, aki most hirtelen, egy kórházi szobában, egy, a halál kapujában álló nő mellett rádöbben, hogy egy olyan hegyet mászott meg, ami igazából nem is volt az övé.

Egy jóságos szempár jelölte ki számomra az utat először.

Azon a reggelen egy másik jóságos szempár egy pillanat alatt megváltoztatta azt.

Ezért vagyok ma itt.

Éppen tegnap fogadták el a felmondásomat, tudom, hogy örülne neki. Igaz, nem tudom, mi lesz velem ezután, de én is megérdemlek végre egy második esélyt, amikor elkerülöm a tervezgetést, ami folyton akadályozott és meglepett, amikor kevésbé igazodom az elvárásokhoz és nyitottabb vagyok az újdonságokra. És ennek az új énemnek nem kell semmitől sem tartania. Főleg attól nem, hogy elbúcsúzzon egy különleges embertől.

Matteo Bussola 1971-ben született olasz képregényszerző, író, rádiós műsorvezető. Felesége, Paola Barbato szintén író, képregényszerző, három gyermekük van. Első könyve 2016-ban jelent meg az Einaudi kiadónál Notti in bianco, baci a colazione (~Átvirrasztott éjszakák, reggeli puszik) címmel, mellyel nagy sikert aratott mind Olaszországban, mind külföldön, film is készült belőle. Il rosmarino non capisce l’inverno című művében egymástól függetlenül is érthető novellák szerepelnek, melyeket azonban összeköt egy központi figura, Mira, és a többi szereplő is többször fel-felbukkan, mozaikszerűen derül ki egyre több minden a köztük lévő kapcsolatról, a személyiségükről. A szerző érzékeny hangon ír a mindenkit érintő élethelyzetekről, problémákról.

Sokcsevits Judit Ráhel 1998-ban született Balassagyarmaton. Könyvtárosként dolgozik, emellett írással és műfordítással foglalkozik.