Vetle Lid Larssen (f. Patat Bence): A csillagtudósok

Részletek

Írta: Vetle Lid Larssen

És az expedíció harmadik tagja, a magyar Sajnovics? Ő vajon már a kezdeti szakaszát élte annak, ami tragikus sorsát okozta? Úgy vélem, erről megoszlanak a vélemények. Nem tudom, Ön mennyi információ birtokában van. Az a különös, hogy kedvelem Hellt: szent volt, tudós, a nagy igazság harcosa. De miért döntött úgy, hogy becsapja az egész világot?

 (regényrészlet)

Washington, 1882. március 2.

Igen tisztelt Mohn Professzor!

Mint a négy évvel ezelőtti Norvég Jeges-tengeri Expedíció résztvevőjének írok Önnek. Olvastam érdekes észrevételeit Hell Miksa atya 1769-es, botrányos vardøi utazásáról. Mind ez idáig elfogadtam minden támadást, amely Hell ellen, a tudományos munkája, az eredményei, az általa elkövetett csalás és az annak leplezését célzó kísérletek ellen irányult. Kétség sem fér hozzá, hogy hazug szélhámos volt, és minden nemes elvünket elárulta. Élete jelentéktelen, halála pedig sajnálatos volt.

Néhány hónappal ezelőtt teljesen véletlenül bukkantam rá az expedíció egy ismeretlen résztvevője, egy Jens Finne Borchgrevink nevű, elfuserált teológus által hátrahagyott papírokra. Olvasta Ön az ő meglepő beszámolóját?

Megtudtam, hogy Ön az 1878-as Norvég Jeges-tengeri Expedíció során ellátogatott Vardøbe, és állítólag megtalálta Hell obszervatóriumának maradványait. Úgy értesültem, hogy azt a part szélére, a szélnek és a dagálynak kiszolgáltatott helyre építette. Miért oda? Már amúgy is a világ egyik legkönyörtelenebb helyén tartózkodtak. Nem kellett volna Hellnek a norvég Borchgrevinkre hallgatnia? És az expedíció harmadik tagja, a magyar Sajnovics? Ő vajon már a kezdeti szakaszát élte annak, ami tragikus sorsát okozta? Úgy vélem, erről megoszlanak a vélemények. Nem tudom, Ön mennyi információ birtokában van. Az a különös, hogy kedvelem Hellt: szent volt, tudós, a nagy igazság harcosa. De miért döntött úgy, hogy becsapja az egész világot?

Én mondom Önnek, kedves professzor, hogy itt valami nem stimmel. És ez borzongató távlatokat vet fel.

Alázatos szolgája:

Simon Newcomb,

az Egyesült Államok Haditengerészeti Obszervatóriumának vezető asztronómusa

1. RÉSZ

A segéd

RÉGI BARÁTOK

Trondhjem, 1768. február

Az ellenségeknél egyetlen rosszabb dolog létezik a világon. A barátok. A legrosszabbak pedig a régi barátok. Ők megőriznek annak, aki voltál. Például Tonning. Egy lapos, sovány arc. Fojtott nevetés. De mindeközben: ártatlan szemek, mint két tiszta tó egy kiégett pusztaságon.

– Egészségedre, Borchgrevink.

Koccintottam vele.

– Sápadtnak látszol.

– Nem vagyok az.

– Egészségetekre, fiúk – ismételte meg. – Norvégia jövőjére!

Mindenki koccintott.

Parelius újabb poharakat töltött tele. Holck nevetett. Irgens áthajolt az asztal szélén és belehányt a vödörbe, amelyet a pincérlány éppen akkor tett le oda. Azt ünnepeltük, hogy kinevezték a hitrai gyülekezet lelkészének. Két nap múlva készült indulni. Tonning Észak liliomának nevezte. Irgens már tíz napja preparálta a fél évvel korábbi, munkvolli leleteit, de értékelhető minőségben egyedül egy réti boglárka, egy vidracsontváz és két Digitalis Purpurea maradt meg. – Mi lenne, ha rögtön a leletek megtalálása után elkezdenéd a preparálást? – vetette fel Tonning.

– Úgy fogok tenni.

– Hitra szigetén minden sokkal kisebb lesz. Soványabb a talaj.

– A nők viszont annál bujábbak.

Mindenki nevetett. A lány újabb korsókat hozott. A szomszéd asztalnál Mølmann igazságügyi tanácsos ült, annyira részegen, hogy a paróka félig lecsúszott a fejéről. Két úr gombolta ki éppen a mellényét, az egyik hegyes, kellemetlen arcával egy sólyomra hasonlított. A másik oldalon lévő asztal is tele volt. Valaki énekelt. A pipafüst sűrűn összeállt a mennyezet alatt.

A hónap utolsó szombatja volt. Egy újabb fagyos éjszaka Trondhjemben. Odakint a Brattøránál a jéghideg hullámverésben ringatóztak a hajók, de bent a csapszékben meleg volt. Túl meleg. Felhörpintettem a korsó tartalmát. Végignéztem a barátaimon. Őket is ünnepeltük. Holckot éppen akkor nevezték ki a Tudományos Társaság könyvtárosának, Parelius a természettudományi gyűjtemény vezetői tisztségét vette át, Tonningnak pedig Koppenhágában, Peltnél jelent meg a disszertációja, a Rariora Norvegiae. Amelyet – elfogott az émelygés – Zsófia Magdolna hercegnőnek ajánlott.

– Mi hír a tanársegédi állásról? – pillantott rám Tonning a pohár fölött.

– Már nem vagyok tanársegéd. Adjunktus vagyok.

– Aha, az egykutya.

– Nem igaz. Most komoly felelősség hárul rám. Jók a kilátásaim. Gunnerus bizalmi embere vagyok.

Tonning felnevetett. – És mivel bíz meg? Kagylószedéssel? Hagyd ott, amíg nem késő.

– Jól érzem magam ott, barátom.

– Apád mit mond?

– Azzal fenyegetőzik, hogy megvonja tőlem a pénzt, ha nem leszek hamarosan lelkész.

– Hohó!

– De nem meri megtenni.

– Jó neked. Add ide húst.

Holck odahajított neki egy félig lerágott, penésztől kéklő csontot: Tonning úgy rágcsálta, mint valami állat.

Felálltam. Forgott velem a helyiség. – Beszédet akarok tartani nektek, uraim – szólaltam meg –, minden kiválóságnak, a világ minden jó emberének, a legjobbaknak, nekünk, akik ennél az asztalnál ülünk!

– Halljuk, halljuk! – csapkodták az asztalt.

– Van egy borús sejtésem – folytattam, és hörpintettem egyet egy újabb korsó sörből. – A kiválóságok valamikor a jövőben el fognak tűnni. A kiválóságokat le fogják győzni ősellenségeink, a másodrangúak!

– Igen! – kiáltotta Irgens.

– Mi, akik a természettudományos pályát választottuk – folytattam – mi itt… nekünk… a mi…

– Térj a tárgyra, te, Norvégia legrosszabb szónoka.

Ez az utolsó, amire még tisztán emlékszem. Aztán csak töredékek maradtak meg: a beszédem, amely új magaslatokba tört, Holck vastag ajka, a nyáladzó Parelius, Irgens, aki folyton közbekiabált. És mindvégig Tonning barátom gusztustalan, ragacsos tekintete.

Barátom?

Korsóját az enyémhez koccintotta. – itt mindenki a Norvég Királyi Tudományos Társaság tagja. Én, Parelius, Irgens és Holck. Csak te nem. Csak Borchgrevink nem.

– A következő tagválasztáson én is az leszek.

– Tavaly is ezt mondtad.

Hallgattam. Tonningra néztem. A püspök kedvence volt. Egy év leforgása alatt teljesen kiszorított: a püspök őt küldte Mørébe botanizációs utakra, őt bízta meg fontos jelentések készítésével, Linnének küldött irományaiban őt emlegette lelkesen. Tonning így, Tonning úgy. Mondanom, tennem kellett volna valamit. Tiltakoznom kellett volna.

De úgy tettem, mintha mi sem történt volna.

Ez volt a stratégiám. Azt gondoltam: ha csendben ülök ebben a sötét lyukban, el fog múlni. Új poharak kerültek az asztalra, a mécses kiégett, de észre sem vettük.

Aztán kibotorkáltunk a piszkos hóba.

Parelius eltűnt. Holck egy nőszeméllyel találkozott. Irgens sarkon fordult és visszament.

Láttam Tonning hátát a Kremmerstredeten.

A nevét kiáltottam.

Megállt, hátrafordult, a szeme keresztbe állt.

– Hozzányúltál? – kérdeztem.

– Kihez?

– Lovisához.

– Te részeg vagy.

– Válaszolj.

– Részeg vagy, Borchgrevink.

– Válaszolj.

– Alig. Benyúltam a szoknyája alá. Semmi több.

Torkon ragadtam Tonningot.

– Száraz, mint a zuzmó. Hagyj már, csak ugrattalak.

– A menyasszonyom. Ha egy ujjal is hozzáérsz, megöllek.

Azzal lelöktem Tonningot a hóba. Úgy maradt, és csak kiáltozott.

Átfagyva, éhesen hazatámolyogtam.

Ilevollenben megálltam.

Még nálam voltak a természettudományi gyűjtemény kulcsai.

Kinyitottam az ajtót, bementem, lámpát gyújtottam.

A természettudományi gyűjtemény nem volt nagy, de már régen jócskán megtelt. Gunnerus püspökkel a legutóbbi vizitációs út során magam egészítettem ki a gyűjteményt ásványokkal, csigákkal, virágokkal, korallokkal, rákokkal és zsákállatokkal. Sok mindent már rendszereztem is. Lezárt, spiritusszal megtöltött üvegekbe helyeztem őket, és egy címkén feltüntettem a nevüket. Üvegek, szelencék, dobozok, ládák egymásra halmozva – valóságos természeti rezervátum, a legnorvégabb kőzetfajtákkal és tengeri állatokkal. Norvégia zoológiája. Norvégia flórája. Tíz éven át kúsztam és másztam végig Trøndelag és Nordland nagy részét, virágokat nyesegettem le a herbáriumokba, halakat és emlősöket boncoltam, szalonkákat és alkákat tömtem ki. És ez az eredménye. Norvégia legkiválóbb természettudományi gyűjteménye, Uppsalába vagy Koppenhágába kell utazni, hogy hozzá foghatót találjunk. Én szedtem össze, Trondhjem második legjobb botanicusa. Hegyoldalak. Jéggel fedett öblök. Véget nem érő csónakutak, sokszor az életem forgott veszélyben.

És mire mentem vele?

Parelius vette át a gyűjtemény vezetését. Tonning pedig elintézte a többit.

Lábujjhegyre álltam, megfogtam egy üveget, amelyben remeterákok voltak, a fény felé tartottam: ott lebegtek a spirituszban, kiguvadó szemmel, lógó ollókkal.

Ekkor vettem észre a levelet.

A spirituszosüvegek alatt, a kis márványasztalon állt, ott, ahová a püspök szokta tenni a nekem szóló küldeményeket.

Először csak szemügyre vettem. Körbejártam az asztalt. Fel véltem ismerni. Azt gondoltam: ez egy átlagos küldemény. Például Lovisa is hasonlóképpen hajtogatta volna össze. Lehet, hogy ő küldte. Hat hónapja és három napja nem válaszol nekem.

De valami azt súgta, hogy nem Lovisától érkezett. Furcsa módon pontosan tudtam, mi az.

Odahajoltam. Megfordítottam a levelet – és úgy eldobtam, mintha megégetett volna.

Apám.

Egy percig rossz érzéssel álltam ott. Tudtam, miről van szó. Tudtam, hogy ha felbontom, nekem végem.

A szívem szaporán vert.

A körülöttem lévő polcokat néztem, füleltem, hallok-e lépteket a folyosóról. Széllökés rázta meg a régi épületet, pergett a festék a mennyezetről.

És ha nem bontom fel a levelet? Ha egyszerűen otthagyom? Ha betolom a remeterákos üveg mögé, és hagyom porosodni, szétmállani, eltűnni?

Haboztam.

Ez talán nem jó stratégia.

Mégis terv volt, lehetőség, remény.

Betoltam a levelet a remeterákos üveg mögé.

Aztán fogtam az üveget, leszedtem a tetejét, kihalásztam a rákokat és megittam a szeszt.

Visszatettem az üveget a helyére, elfújtam a lámpát, és becsuktam magam mögött az ajtót.

Vetle Lid Larssen 1960-ban született Stavangerben. Jelentős norvég napilapoknál, illetve közszolgálati és kereskedelmi televízióknál dolgozik újságíróként. Írói pályáját 1990-ben kezdte, azóta nyolc regénye, hat tényirodalmi műve jelent meg, ezek közül több dánul, németül és olaszul is megjelent. Munkáját több díjjal, többek között az Aranytoll-díjjal is elismerték. Eddigi legnagyobb sikerét Szent Luca utolsó utazása című regényével érte el, amely Norvégiában közel ötvenezer példányban kelt el. A csillagtudósok című regénye 2026 tavaszán jelenik meg az Európa Kiadó gondozásában. 

Patat Bence 1975-ben született, bölcsészdiplomáit az ELTE BTK skandinavisztika és finn szakán szerezte. 2000 óta foglalkozik műfordítással, skandináv nyelvekről, valamint finnről és észtről összesen több mint százötven kötetnyi irodalmat ültetett át magyarra, köztük gyermek- és ifjúsági könyveket és ismeretterjesz