Bagi Orsolya: Tizenkét óra és harminchét perc

Részletek

Írta: Bagi Orsolya

Ez az út most például egész pontosan 12 órát és 37 percet vesz igénybe. Már ha nincs csúszás. Csúszás meg mindig van. De mégis jólesik tudni, mihez tartsa magát az ember.

Ez most egészen felvillanyoz. Mindent kiszámoltam. 6:30-ra kell Pestre érkeznem. Tehát az 5:45-ös busszal indulok, a dugót is beleszámolom. Persze, hamarabb felérek, de sebaj! Így van időm nyugodtan elmajszolni az aluljáróban vett fahéjas csigát. Az időzítés tökéletes. 7-kor már a hármason ülök, a Deákon átszállás, 8 óra 2 perckor már kint is vagyok.
Szeretek ráhagyni egy kis időt. Van, aki utálja a reptereket, merthogy személytelen helyek. Most végre egyedül utazom, ki is használom az alkalmat. Végigtaperolom a drága parfümöket, amiket aztán nem fogok megvenni. Ezt az eladó is nagyon jól tudja. De nem szól. Ne is szóljon! Vettem jegyet. Nekem ez jár.
A beszállókapunál sorban állás, táskában matatás, köhécselés, igazolvány, jegy, gyaloglás az olvadó aszfalton a lépcsőig. Felszálláskor tülekedés, mintha bemondták volna, hogy ma minden járatról lekísérik azt, aki utolsóként száll fel. Én persze teljesen nyugodt vagyok. Már a beszállást illetően. Nincs sok holmim, felesleges. Az előttem álló órák a beteljesedés bizsergető boldogságát helyezik kilátásba és ettől teljesen elfelejtem megvető pillantással sújtani azt a homlokig rúzsozott, ötvenes francia hölgyet, aki áthúzza rózsaszín bőröndjének kerekeit a lábamon.
Repülés közben készítek néhány kötelező fotót a felhők szebbik oldaláról és azon elmélkedem, milyen könnyen átjutottam a biztonsági ellenőrzésen.
A zuhogó esőben a transzferbusz bepárásodott ablakának szív alakú zsírfoltjain át lesek ki a párizsi külváros házaira. Nem különösebben érdekelnek. Elsőre se érdekeltek. Olaszország az igen, az jó volna! De engedtem a nyomásnak. Akkor is. Egy rakás pénzt elköltöttünk az útra. Kiszámoltam. Akkor is. Szeretek mindent részletesen előre eltervezni. Számokkal minden precízen leírható, és ebben van valami borzasztóan megnyugtató.
Ez az út most például egész pontosan 12 órát és 37 percet vesz igénybe. Már ha nincs csúszás. Csúszás meg mindig van. De mégis jólesik tudni, mihez tartsa magát az ember.
Amint elgurulunk a Notre-Dame előtt, készenlétbe helyezem magam. Megérkezünk. A buszról leszállva valahol a gyomrom és a légcsövem között erősödik az a melegen csiklandozó érzés, amit először a landolás pillanatában vettem észre magamon. Innen már gyalog megyek. Pár perces séta után elhaladok a Louvre mellett. Bár fejből tudom, hogy az üvegpiramis 21,65 méter magas, oldalhosszúsága 35,4 méter és a közhiedelemmel ellentétben nem 666, hanem 698 üveglapból áll, mégsem állok le megcsodálni. Tovább haladok a célom felé. A Szajna most is szürke és határozott, ahogy a hídra lépek.
Megállok középen. A kezeim izzadnak és kissé remegnek az érzelmileg túlfűtött helyzetben. Itt van vége. Ez az a pillanat. Úgy számoltam, hét percre lesz szükségem. Elegendő volt négy és fél. Ahogy kikattan a lakat füle a zárból, kárörvendő elégedettség járja át a testem, mint amilyet egy rég növekvő pattanás kipukkasztásakor érez az ember. Pár másodpercig méregetem a kezemben a lakat súlyát. Korábban sokkal nehezebbnek tűnt, most szinte nevetségesen könnyű és jelentéktelen. Lendületet veszek és egy jól ívelt mozdulattal a folyóba hajítom. Alig hallható, távoli csobbanással egy pillanat alatt nyeli el az unatkozó víztömeg.
Jövőre Rómába megyek.

 Bagi Orsolya 1986-ban született Esztergomban. Prózaíró, műfordító, grafikus. Az ELTE informatikus könyvtáros-magyar szakán végezte egyetemi tanulmányait. Novellái antológiakötetekben, műfordításai a SZIFONline oldalán, és hamarosan az Alföld folyóiratban olvashatók. Olaszország és Magyaroroszág közt osztja meg életét. Triesztben tagja az angol nyelven működő expat írói közösségnek, ahol időnként műfordítási workshopot tart. 2024-ben elnyerte a Debreceni Egyetemi Színház drámafordító versenyének első helyezését.