Bánfi Veronika: Bálabontás

Részletek

Írta: Bánfi Veronika

Ekkor látta meg a foltot. Narancssárga amőba a jobb ujj végén - a hipó jellegzetes szövetmarása.

A ruhát a kupac aljáról húzta ki a havi készletcserén. Tiszta szerencse az egész, erről a tapasztaltabb turkálók már idejekorán felvilágosították – nem minden faluba jut ilyen jó bála, ide is csak nagy kegyesen jön le a kamion, és a legjobb darabokat már a nagykerben elteszik. Az ilyenek, mint ez a ruha, a bála közepén, a magjában bújnak meg, tökéletes titokban érkezve az üzletbe. Ez, Jutka, hangsúlyozta neki a kasszás, mikor fizetett, ez a bála szíve. Hordd egészséggel.
Jutka kimosta, ahogy új zsákmánynál illik, és kilógatta szekrénye ajtajára. Megállt előtte, csípőre tett kézzel nézte. Mélyvörös, már-már bordó, de épphogy ellenáll az új színbe átkategorizálásnak. Könnyed kasmír, a gallér tiszta bársony. Tökéletes ívvel bővülő ujjak. Elől egyszerű gombsor, ennek Jutka külön örült, mert utálta a hivalkodó oroszgombokat. De a derék a legszebb, ahogy öv, merevítő, vagy bármi egyéb segédeszköz nélkül díszíti viselője alakját. Ez egy úrinő ruhája. Nem is ruha, otromba szó: dressz. Jutka maga elé szisszentette a szót merev magyar akcentussal.
Ehhez a ruhához tartás kell. Ebben a ruhában színházakba, operákba, bemutatóestekre és díszvacsorákra szokás járni, ebben az ember lánya a díványra dobja magát és elmerül a kasmírködben, és az esős ablakon kitekintve az idő telhetetlenségéről mesél, mellyel minden anyagot szétszed és minden szemet felfuttat.
Jutka nem szokott filozofálni. És ugyan hova vehetné fel? A hivatalba egy átlagos kedden, hogy abban ücsörögjön az Excel előtt? Netán a szüreti mulatságra, hogy abban nézze az idős otthon asszonykórusának népdalcsokrát a vizezett rizling mellett? Szégyen, már a gondolat is.
Jobb lesz nem viselni. De attól még fel akarta próbálni, legalább egyszer, mert a turiban minden fülkét lefoglaltak, ilyen ez a készletcsere, tömegpszichózis, női heringparti. Óvatosan lefejtette hát a vállfáról, ledobta pólóját-nadrágját és felhúzta a ruhát, gyorsan be is gombolta. Az anyag tiszta, langyos vízesés a bőrén, kissé nyirkos még a mosás után.
Szabómunka, egyedi darab. Látta rögtön, épp ott lógott le és épp ott követte vonalait, ahol kellett, egy milliméter tévesztés se esett. Ez nem konfekcióméret, ahogyan Jutka sem az. Valakinek pontosan olyan az alakja, mint neki.
Ekkor vette észre a lyukat a bal mell alatt. Alig hajszálnyi, de látszik. Végigfuttatta rajta mutatóujját, érezte a szakadás recés szélét. Egy kés lehetett? Vagy egy vékony faág? Biztos egy görbe estén történt. A ruha régi tulaja kiszökött a város határába, az elvadult környékre, az elhagyatott házba, és fennakadt az egyik tavaszi fán. Talán már nem volt szomjas, talán fájdalmában ivott, talán boldog volt, többedmagával. Jutka is csinált ilyet, de ők a faluszéli vasúti felüljáróhoz mentek ki. Ott szakadt ki a rózsaszín strasszköves pólója egy rozsdás vasrács kiálló részén.
Tovább tapogatta, fel a gallér puha anyagára, benyúlt a hajtás alá – aztán egyszerre kikapta a kezét. Hímzőfonalat érzett. Felhajtotta a gallért, és közelebb lépett a tükörhöz, hogy a két sötétbarna betűt kisilabizálja: J.M. Joó - Juhász – Jagodics Mária. Netalán Magdolna? Nem, ez egy fiatal, előkelő hölgy ruhája, hogy is lehetne Mária? Márta a neve.
Jutka már látta is ezt a Mártát maga előtt, formás alakját és hetyke orrát, pirosalma-mosolyát. Márta az a lány, aki mindenre és mindenkire mosolyog, aki a legjobbat feltételezi az emberekről. Kicsit talán naiv, de ezt tudja is magáról, és soha nem cserélné be naivitását a végtelen optimizmusáért, amit mélyvörös páncélként hord a nagyvilág ellenségei között. Jagodics Márta egy nagyon bölcs lány. Bár ő is ilyen lenne! Jutka a tükörre mosolygott. Kezet fogott volna Jagodics Mártával, de csak a ruha ujját tudta megrángatni.
Ekkor látta meg a foltot. Narancssárga amőba a jobb ujj végén - a hipó jellegzetes szövetmarása.
Jutka nagyot fújt. Szóval Márta a munkát sem veti meg, és nem sajnálja a legelegánsabb ruhájában végezni? Jaj, de hiú vagy, Mártika, gondolta. És mennyire nem vagy képes értékelni a jót, hogy ezt a ruhát is tönkretetted. Más a fél karját odaadná egy ilyen göncért, te meg ebben lúgozod a csempét?
Ilyen állapotban szörnyű tiszteletlenség adományba adni egy ruhát, de ha már ilyen rossz gazdája volt, legalább lehet megvigasztalója is. Szóval Jutka tulajdonképpen örült a hipófoltnak. Kihúzta magát, perdült egyet a tükörben, két ujja közé csippentve a szoknyát, akár a spanyol nők egy kasztanyetta-tánc közben. Úrinő, a francokat. Jagodics Márta – aki végtére is, talán lehet Joó Mária, hisz joga és jelleme egyaránt megvan hozzá – csak egy újabb nő a szomszédos faluból, aki rátalált élete nagy zsákmányára a turiban, egy alakjára pontosan passzoló ruhára, belehímezte magát, aztán szanaszét hordta megunásig.
Ez a gondolat megnyugtatta Jutkát. Rásimult bőrére, mint a frissen mosott takaró, lazán összefogta idegeit. Ő majd jobban bánik a ruhával. Évente maximum kétszer hordja, levendulával tárolja a molyok ellen, kézzel mossa parfümmentes prémium mosódióval, és bent szárítja, nehogy kiszívja a nap. Ha olajjal süt, külön szobába viszi, mert párásítóra még mindig nem telik.
Esküjét, melyet a tükör előtt önmagának tett, meg is pecsételte. Gyorsan levette a ruhát, tűt és cérnát kerített, és hamarosan ott virított a T.J. a ruhaujjban. Feketével, hogy ne tűnjön fel senkinek.
Három hónapig gondozta kitartóan, viselés nélkül, amikor az anyag egyszer csak kifakult. Nem tudni, mi lehetett a hiba a rendszerben, a túl agresszív tisztítás, a nap ártó sugarai - nem számított. Jutka leült a kád szélére a mosógép mellett, nézte a hátközépen sápadó halványpiros sebet, májfoltot az öreg, elnyűtt bőrön.
Így már nem is kifejezetten úrinős. Jagodics Márta csak megalapozta a lassú elhasználást, de lám, ő, Jutka végezte be.
Nem, ezzel nem egyezik ki. Se ő, se Mártika nem lehet a hibás. Ezt a ruhát, biztos benne, hogy meg lehet még menteni. Valaki még kihozhatja belőle a legjobbat, valaki majd igazán szeretni fogja, vagy ha nem is, hát végigjárja benne a hordás-megunás ősi ciklusát. Így kell lennie, mert mindenkivel így történik.
Szombat délután a nagykerben már öntötték össze az angol használtruhákat és az adományokat, mikor Jutka belépett a zacskóval. Elővette vörös kasmír tartalmát, és miután jó mélyre, a halom közepére nyomta, csendben távozott.

Bánfi Veronika 2002-ben született Mendén, jelenleg Balatonszepezden él, de az ország bármely pontján fellelhető. A Károli Gáspár Református Egyetem pszichológia mesterszakos hallgatója, a jövőben művészetterápiával szeretne foglalkozni, emellett verseket és ritkábban prózát ír. 2022-től a KMTG Előretolt Helyőrség Íróakadémia ösztöndíjasa, jelenleg első verseskötetén dolgozik.