Faludi Zsolt: Heed

Részletek

Írta: Faludi Zsolt

A refrént közösen adják elő. Az energikus hörgés elnyomja a visszafogott, kifinomult éneklést. 

Konyakos pohárba tölti a neszkávét. Az utolsóba a lakásavatóra kapott készletből. Martin szülei hozták, tipikus „ilyenkor szokás, tudjuk le gyorsan” holmi, nem érdekes, hogy nem iszik senki töményt. Rákattint a linkre. Szonja küldte, évekig dolgoztak együtt Malmöben. Elindul a YouTube, betölt az Öresund zenekar Heed című száma. Húsz éve nem hallotta, el is felejtkezett róla.
Az első akkor tört össze, amikor veseköve lett. Mosogatás közben rándult össze a görcstől, kiesett a kezéből. A nem használt poharak opálossá válnak, időnként át kell öblíteni őket. Legalábbis Martin szerint. Csak állt összegörnyedve, a hullámokban rátörő fájdalom és a szanaszét hulló szilánkok miatt meg sem bírt mozdulni. Martin meghallotta a csattanást, műanyag talpú papuccsal kezében jött ki a nappaliból. A következő körben a görcsoldót hozta, majd összesöpörte a szilánkokat, amennyire tudta. Még hetekig kerültek elő kisebb-nagyobb darabok. Ha belelépett egybe, fájdalmas sziszegéssel, fél lábon ugrálva vánszorgott el a fertőtlenítőért és a ragtapaszért a fürdőszobába.
Elindítja a videót. A klip olcsó digitális kézikamerával készült, érződik a kép minőségén. Az intróban csak a basszus és a dob játszik, a harmadik körben csatlakozik a szólógitár. A lüktetés bekúszik az agyába, nem tud szabadulni tőle. Belép az ének. Ketten vannak, a szőke, hosszú hajú kezdi. Belekapaszkodik a mikrofonállványba, dühödten ugrál. More, more heed. That’s all we need. Egyszerű a szöveg, ahogy a képi megoldások is azok. Hörögve adja elő, alig érthető. Eltorzult arccal szökdécsel, a derekára, a felhasított szárú farmer fölé kötött kockás flaneling ujja vadul lobog, követi a ritmust.
Martin olyan természetességgel jelentette be az elköltözését, mintha azt közölné, a felvágottas pultból kifogyott a dán szalámi, ezért előre csomagoltat vett. Egyszerre imádta és utálta benne ezt a szenvtelenséget, de megfelelően reagálni soha nem tudott rá. Akkor sem. Elővette a poharakat, és egyesével falhoz vágta őket. Martin pánikszerűen távozott a lakásból, az utolsó ezért maradhatott épen.
A verze második szakasza a fekete hajú énekesé. A férfi szövetnadrágot és inget visel, hozzá nyakkendőt. A tempó lelassul, ő nem mozog, hangja lágy. Produkciója konszolidált, dallamos.
Szájához emeli a kristálypoharat, belekortyol, elfintorodik. A kávéfőző nem működik. Ha elindítja, csak szörcsög, nem préseli át a szűrőn a vizet. Fel kéne hívni Martint, ő biztosan meg tudná javítani. Na, azt nem. Ha akar valamit, telefonáljon ő.
A refrént közösen adják elő. Az energikus hörgés elnyomja a visszafogott, kifinomult éneklést. Helyenként szétcsúsznak a szólamok, disszonánsnak hat az egész. Néhány hang határozottan hamis.
Az ablak felé tartja a poharat. Úgy tűnik, mintha tényleg konyak lenne benne. Nézzen ki jól, ha már úgy szar az egész, ahogy van, nyeli le egy húzásra. A reggelit kihagyja, koplalónapot tart. Vigyáz az alakjára. Amúgy is ég a gyomra, előző este sokat evett. A főnök egész nap egyedül tárgyalt a Stockholmstål kereskedelmi igazgatójával, a megbeszélések angolul folytak. Ő az egyetlen a cégnél, aki beszél svédül, az üzleti vacsorára ezért hívták el. Végig figyelnie kellett, hátha Lindberg úr az anyanyelvén mond valami fontosat az asszisztensének, abban a hiszemben, hogy a partnerei úgysem értik. Nem volt kedve az egészhez. Épp hogy odaért, a vonat késett, miért őt küldik mindig a távoli ügyfelekhez.
A gitárszóló alatt vált a kép, a két énekes az utcákon bolyong, mintha keresnének valamit. Talán egymást. Feszes a vágás, a szőke idegesen rohangál, előbb a Turning Torso, majd a Lilla Torg, végül a Sankt Petri Kyrka tűnik fel a háttérben.
Martin akkor is nyugodt maradt, amikor fél órával indulás előtt jelentette be, nincs kedve az Operába menni. Az Andrássy út kirakatai sem érdekelték. Pedig megígérte, hogy elkíséri. A férfi csak vállat vont, telefonált egyet, majd vette a kabátját, és vigyorogva távozott. A jegy nem veszett kárba, akkor meg minek erőltettem volna meg magam. Annyira fáradt voltam, emlékszik vissza.
A videón a fekete hajú elsétál a Christiansborg, a Rundetaarn és a Kis Hableány szobra mellett. Beül a Mormorsba, kapucsínót kér, hozzá áfonyás muffint. Egy másikat becsomagoltat.
Belenéz a tükörbe, véreres a szeme. A hajára ráférne egy festés, a tövénél látszik, hogy őszül. A szőke szálak csúnyán lenőttek. Előkeresi a hialuronos krémet, bekeni vele az arcát és a nyakát. Másra nincs idő, a vonat fél óra múlva indul.
Az utolsó refrén alatt újra a banda látható, majd a lezáró, instrumentális rész közben visszatérnek az utcai képek. A szereplők a tengerszoros felé tartanak. Az országhatárnál találkoznak, egy pillanatra átölelik és megcsókolják egymást. Már besötétedett. Éjszaka kellett leforgatni a jelenetet, nappal mindig nagy a forgalom. Így is botrány lett belőle, a rendőrség igazoltatta a stáb tagjait, majd felszólította őket, azonnal haladjanak tovább.
Felveszi a céges policy által előírt öltözéket, a lábára erőlteti a hegyes orrú cipőt. A kisujja sajog, nem tudja, hogyan éli túl a napot. Visszatekeri a videót, kimerevíti, hosszasan nézi az ölelkező párt. Felkapja az asztalról a konyakos poharat, falhoz vágja. A szilánkok szanaszét repülnek a szobában, a kifröccsenő kávémaradék foltot hagy a tapétán. Nem törődik vele, a lejátszó alatt megkeresi a Bejelentés gombot. Indoklásként a „Szerzői jogi, illetve adatvédelmi panasz” opciót jelöli meg. Átvált a Facebookra, letiltja Szonját. Kilép az utcára, próbál a rá váró feladatokra koncentrálni, de nem tud szabadulni a lüktetéstől, nem hagyja nyugodni a szöveg: More, more heed. That’s all we need.

Faludi Zsolt 2020 nyara óta foglalkozik írással. Főként novellákat ír, műveiben legtöbbször a hétköznapok emberi kapcsolatait ábrázolja. Első kötete idén márciusban jelent meg Ínségburger gazdagon címmel.