Hírlevél feliratkozás

Keresés

Fotó: A szerző archívuma

Herbert Fruzsina: Ébressz fel!

Nem is kispórolják, kilopják, a vízlobbi, a vízmaffia, az ásványianyagnyelő árnyékszervezet. 

Papundekli. Napok óta ezt a szót suttogja egy hang a fülembe, visszhangzik tőle a fejem. Papundekli, szólal meg a hang, mikor fizetek a boltban, papundekli, kopogja a cipőm, papundekli ritmusára csobog a víz, amikor mosogatok. Papundekli, papundekli, bömböli a gyerek az ölemben a papundekli magánhangzóit. Nem tudom honnan került elő ez a szó, és miért költözött a fülembe, Ohrwurm, mondják németül, fülkukac. Zöld és szőrös, hatalmas szemei pirosak, mint egy rajzfilmfigurának. Most az ágyon fekszem, csukva a szemem. Éppen alszom, vagy úgy teszek, mintha aludnék, esetleg aludni próbálok, vagy már álmodom. Auei, mondja a gyerek, miközben a hasamba térdel, auei, kiabálja, és hálózsákjában pont úgy halad előre, mint fejemben a kukac. Csukva a szemem, de azt képzelem, hogy pislogás nélkül nézem a plafont. Az elmúlt hónapok során hiteles tetszalvó lettem, tökéletesen imitálom egy alvó légzési ritmusát különböző alvásfázisok szerint, a tettetett álomba merülésnél összerezzenek, később pedig a fogamat csikorgatom. Szomjas vagyok. Férjem felé fordulok, résnyire nyitom a bal szemem és úgy suttogom, hogy szomjas vagyok. Nem reagál. Olyan fülhallgatója van, ami egy gombnyomásra kiszűri a külvilág zaját, és a külvilág zaja most én vagyok. Mivel úgyse hallja, azt mondom, bumm, aztán azt, hogy olyan száraz a szám, mintha papundeklit ettem volna. A kijelző fényétől fehér az arca, világít, bevilágítja a szobát, az ágyneműnek holdfény színe lesz. Nagylábujjammal megbököm a vádliját, és egy harctéri sebesült hangján azt mondom: lécci, hozzál már egy vizet.
Futok. Otthon hagytam a fülhallgatóm, a külvilág zaját hallgatom. Aláfestésnek fejemben a Hóc, hóc, katona szól, egy hócra kettőt lépek, nem jön ki jól a ritmusa. A cipőm talpa vastag, puha géllel töltött, miközben a sarkamra nehezedek, úgy érzem, mintha egész testem egy hatalmas párnára zuhanna. Minden lépés egy zuhanás, sarok, talp, új lendület, arcom a párnába fúródik, újra meg újra. Hoppe, hoppe Reiter, hallom anyósom hangját, a szomszéd hangját, a jegykezelő hangját, aludj, amikor a gyerek alszik, zümmögik együtt a fülembe. A félóra alvás gondolatától is kiszárad a szám és elapad a tejem, mást sem csinálok csak alszom, vagy aludni próbálok, vagy felkelek, egész nap ébredek, óránként, félóránkként ébredek, néha csak a testem ébred fel, a kezem, a térdem, a lábujjaim, felkelnek az ágyból a tagjaim, szoptatnak és kávét főznek, futni mennek, az énem többi része, amit léleknek szoktak mondani, a fejére húzza a holdfény színű takarót, és arról álmodozik, hogy a test álomba ringatja a Hóc, hóc, katona andalító ritmusára. 
Apfelspaltenmutter. Ezt a szót gondolom, ahogy a homokozó peremén ücsörgő anyuka almaszelettel kínálja a gyerekem. Az alma németül nem szeletelt, hanem hasított, mint az atom. Megfogadom, hogy sosem leszek almaszeletanyuka, sem szeleteltalmaanyuka, satöbbi, anyuka, aki almaszelettel kergeti a gyerekét. Sőt, én inkább apuka szeretnék lenni. Aki laptoppal ül a tengerparti étteremben, a réten, a játszótéri padon, miközben az anyuka kapucnijánál fogva húzza el a gyereket a feléje száguldó hinta elől. Olyan apuka szeretnék lenni, aki időt szakít a gyerekére. Óvatosan leszakít egy képletekkel, tennivalókkal, regényvázlatokkal teleírt A4-es lap jobb felső sarkáról egy időfecnit, és mosolyogva átnyújtja a gyerekének. Van valami megnyugtató ezekben az elfoglalt férfiakban. Azokban, akik sarjukat két telefonbeszélgetés között csikizik, haspukizzák és reptetik, hogy aztán pont oda tegyék vissza, ahonnan felvették, akár egy kávéscsészét. Néha azt álmodom, én is ilyen apuka vagyok. Egész nap fontos dolgokat intézek, és nem olyan száraz a szám, mint a papundekli. 
Éjfélkor bezár a benzinkút, mondom a gyereknek, pedig tudom, hogy nyitva tart. És ameddig én tudom, tudja ő is, ennyi fix, pici fejét a mellemhez nyomja, a csap megindul, szájürege megtelik zsírokkal, szénhidrátokkal, összetett fehérjékkel. A szám kiszárad, a szemem szúrni kezd, kézbőröm is kiszárad, érdes lesz, mint fakéreg. Tölgyfa leszek, a sivatagban állok, Eiche in der Fremde, itt évek óta nem esett. Gyökereim mélyen a homok alá érnek, a homok egyre szárad, lassan dőlésnek indulok. Fejem előre bukik, nem aludtam el, mégis álomból ébredek.
Álmomban az öngyilkosok gyakorlóhídján hosszú sorban állnak az emberek. Bokájukhoz lufit láncoltak, úgy ugranak fejest egymás után, hogy gyakorolják a tökéletes szöget. Megvárják, ameddig az előző jelöltet elsodorta a folyó, és amikor a hídtól biztonságos távolságba került, csak akkor ugranak le a mélybe. Rám kerül a sor. Ugrás közben észreveszem, hogy az én lábamon nincs lufi, de még mielőtt kétségbeesnék, arcomba csapódik a folyó. Egy áramlat a mélybe húz, megteker, megpördít, úgy érzem magam, mint a rétesbe forgatott almaszelet. A víz kellemesen hűsiti a melleim. Nem mozgok, nem lélegzem, csak várom, hogy felszínre köpjön az örvény, ahogy az öngyilkosok gyakorlókönyve javasolja. Az örvény ki is köp, de olyan lendülettel, hogy a hídnak csapódom. Nem fáj. Ekkor veszem észre, hogy papundeklibe csomagoltak.
Az álomból felszínre dobott test tudata tiszta, egyszerre látja a lényeget és az összes részletet, mint reggeli fényben a kontúrok, kiélesednek előtte az összefüggések. Miért kellett ennyi idő, hogy rájöjjek, ráncolom a homlokom, hogy a víz azért nem oltja már a szomjat, mert kispórolják belőle az összes ásványianyagot. Nem is kispórolják, kilopják, a vízlobbi, a vízmaffia, az ásványianyagnyelő árnyékszervezet. Lopják belőle a kalciumot, a magnéziumot, a nátrium-hidrogén-karbonátot, a szulfátokról nem is beszélve. Óriási szűrőket csempésznek a víztározókba, és leszívják az összes anyagot, ami táplálja az embert és a növényzetet, ami benedvesíti a kiszáradt nyálkahártyát, amitől a nyelv nem tapad szájpadláshoz, nem csapkod, mint a partra vetett hal, hanem gyorsan, sikamlósan mozog, sikamlósan számol be az időjárásról, a bevásárlásról, sikamlósan tárgyalja az atomhasadást, valamint az etetési és fektetési trükköket. Sodala, mondja lendületesen az osztrák, szódálá, mondja, és témát vált.
Azt hiszem megőrültem, bököm meg a férjem, de nem reagál. Állagra kicsit puha, gondolom, úgy tűnik, ő is meghízott. Az apák is jó anyák, olvastam valahol, és azt is, hogy az aktív apákban csökken a tesztoszteron. Vajon miről álmodik egy apa? Papundekli, válaszolja a hang a fejemben. Majd hozzáteszi: Nyomj egy férfi kezébe egy lakáskulcsot meg egy csecsemőt, és mondd, hogy egy év múlva visszajössz. Dőlj hátra, és figyeld, ahogyan gyarapszik a női irodalom. Előre dőlök, homlokommal homlokát, lábujjaimmal pedig lábujjait keresem. Két, sütésnél összeragadt kiflicsücsök, így szoktunk érintkezni, amikor köztünk alszik a gyerek. De férjemnek most nincsenek lábujjai. Kezemmel az ágy túloldalán kutatok, combjai sincsenek. Feje sincs. Az előbb sem őt, hanem a hosszúkás párnát böktem meg. Szorosan magamhoz húzom, élvezem, ahogy a hűsítő huzaton keresztül a testemhez nyomódik trillió kacsatoll. Szorítom, nehogy a vízbe essek és közben azt számolom, vajon egyszerre hány kacsát ölelek.

Herbert Fruzsina 1989-ben született Budapesten. Politológia, filozófia és közgazdaságtan szakon végzett Németországban. Most Bécsben él, és az írás mellett projektmenedzsmenttel, kommunikációval, eseményszervezéssel foglalkozik. 2022 óta publikál, eddig többek között az Élet és Irodalom, a Kalligram, az Új Forrás, a Jelenkor online és az Apokrif közölte írásait.