Szepesi Kornél: Tanulmány az anemofil virágokról

Részletek

Írta: Szepesi Kornél

Nem, ez nem történhetett meg. Csillagpázsit, fehér tippan, angolperje, zebrafű.

Friss, meleg, fehér kenyéren húzom a vajazókést. A kacsazsírtól beindul a nyálelválasztás. Csípős házikolbászt szeletelek, vastagon, lilahagymával. Anyám, a matektanárnő ugyanennél a kisasztalnál számolja az aprót, közben érettségi feladatokon gondolkodik. Tudom, mert mozog a szája. Mikor matekozik, mindig mozog a szája, és most jönnek az érettségik. Ha hajléktalan jönne be, azt küldjed el, csak takarítani kell utána, meg nem fizet, mondja anyám, a matektanárnő, aki ki nem állhatja, ha valaki nem veszi komolyan a munkáját. Mikor a műtét lesz, én fogom helyettesíteni. Azt mondja, gyorsan betanít, jó a felfogásom, viszont, itt kesztyűs kézzel kell bánni az emberekkel. A pénz meg a másik, na, arra úgy kell vigyázni, mint a szemem fényére. Jó tanuló vagyok, nem lesz gond, azt a pár napot kibírja a suli nélkülem. Hallgatom, közben a harmadik szelet kenyeret kenem. Néhány dologra különösen oda kell figyelni, folytatja. Első, a vendégekkel csak rövid szavakkal kommunikálunk. Ugye, ha már itt ülünk, próbáljuk hasznosan eltölteni az időt. Cif az alsó szekrényben, piszoárhoz másik kefe, ha dugulás van, csőgörény. Anyám, a matektanárnő nem a rejtvényfejtés híve. Azt mondja, azzal bíbelődjenek az agyhalottak. Ő a négyjegyű függvénytáblát böngészi. Az olyan, mint a Biblia. Ülök a műanyag székben, és az utolsó falatokat élvezem. Bejön valaki, felmutatja a blokkot, én a szemébe se nézek, csak nyelek, bólogatok. Álljál meg, kiált utána anyám, a matektanárnő, nem elég, ha csak felmutatják, kislányom, hát bármit felmutathatnak bazmeg, csak annak van joga itt pisálni, aki evett is a mekiben. Máskülönben kétszáz forint. Vörösödök, mint egy rák, nyelek, bólogatok. Most látom a fiú arcát. Békabuzogány, komócsin, rizsgyékény, sorolom magamban, szorítom az öklöm, lesütöm a szemem, aztán újra rápillantok. Felettem jár a gimiben, csinos, borostás arcú, évfolyamelső. Illedelmesen bocsánatot kér, majd újra megmutatja a blokkot. Anyám, a matektanárnő dühösen ül vissza mellém, és itt nincs zabálás, mondja, azzal besöpri a morzsát a táskámba, ez nem egy kurva étterem, teszi hozzá.
Másnap a sulimenzán suttognak mögöttem. Bókoló amaránt, szőrös disznóparéj. Tudom, hogy elment a híre, hogy a budiban dolgozom. A konyhás néni azt mondja, ne is figyeljek rájuk, a meló az meló, majd megtudják. Persze tudom, hogy nem igaz, láttam a szüleiket.
Véres végű fogvájókat szedek össze otthon a kanapéról. Apám, a testneveléstanár azokkal piszkálja a fogait. Mikor átjön, nem csak a kutyáját, hanem az új lányát, a négyéves Lilikét is hozza magával, aki most Lego Technic-kel játszik, és a függönybe fújja az orrát. Apám, a testneveléstanár Forma-1 rajongó, vérvörös színben rendelte a Ferrarit, száznegyvenezer akciósan. Lilike, az updatelt változat, ahogy apám, a testneveléstanár hívja, a krómozott keréktárcsákra bambul a szőnyegen. Apám, a testneveléstanár hat éve nem lakik itthon, de mikor átjön, előbb utóbb kijelenti, sétáljunk egyet, ne ebben a dohos lakásban üljünk. Anyám, a matektanárnő bólogat, de ő mindig itthon marad.
Ülsz, mondja apám, a testneveléstanár a parkban, és mind a kutya, mind az updatelt változat engedelmeskedik. Negyven fok, de a fokhagymás lángos még forróbb a tenyeremben. Apám, a testneveléstanár haja összeállt a waxtól, pisztolytáskát izzad, de ingje illatos marad az erős parfümtől. Pár ember üldögél még itt rajtunk kívül, a kutya a fűbe szarik, nem messze onnan, ahol most az updatelt változat ledobja a cipőit. Aztán csípő kinyom, nyújtott karral hídba vágja magát. Hoppá, szalad ki a számon. Apám, a testneveléstanár mosolyog, hajlékony a nuncus, mondja, aztán kisujjal a fülében kotorászik. Mikor az utolsó falat lángos is lecsúszik, a zsírpapírral alaposan megtörlöm a szám. Az updatelt változat még mindig tartja a hidat, nézzük csöndben a padról, ahogy folyik a takony a szemüregekbe, ahogy a vörös kis szoknya a nyakába csúszik, felfedi izmos combjait, rikító lila bugyiját. Apám, a testneveléstanár büszkén jelenti, látod, a nuncusnak már lila a feje, mégis kitart. A suliban egy tanulmányon dolgozom, az anemofil virágokról szól. A szél által megtermékenyített virágoknak soha nincs élénk színű pártája. Most már elég lesz, hallod, seggedbe megy a kullancs, emeli fel a hangját apám, a testneveléstanár, de a gyerek mintha meg sem hallaná. A rugalmasság, a hajlékony gerinc, a fejlett vállizomzat evolúciós válasz egy problémára. Azt mondtam, elég, és apám, a testneveléstanár kirúgja a gyerek egyik támasztó karját. Lilike, az updatelt változat a földre huppan, de nem sír, a ruhájába törli az orrát. Odanyújtom neki a zsírpapírt, legalább mi csajok tartsunk össze. Apám, a testneveléstanár visszaül a padra, a fogait piszkálja. A szuvasodásba hatoló éles dárda az idegrendszert stimulálja, a fájdalomtól az ember hunyorít, a véres, cupákos végű fogvájó eltörik. Közben nőnek a pisztolytáskák. A kutya most a gyerek fülében nyalakodik, mintha éppen talált volna valami neki tetsző falatot. Na, csokifagyi, veti oda a hőségben apám, a testneveléstanár, és a kérdés mosolyt csal a gyerek arcára. 
A fagyi után visszamegyünk a lakásba, iszunk még egy kávét, aztán a mosdóba megyek. Kézmosás után a tükör elé állok. Az anemofil virágokat a szél porozza be, ezek a dísztelen virágok. Apám, a testneveléstanár közben végez a mosogatással, majd valamilyen szerencsétlen oknál fogva rányit a mosdóajtó kilincsére, ahol én már a padlón fekszem, a bokámra rohadt pamutzokniban, halványszürke pólóban, leizzadva, örök teherként viselt túlméretezett melleimmel a nyakamban, és próbálom hídba nyomni magam. Tekintetének közömbössége, szájának szótlansága, besüppedt homlokának mozdulatlan barázdái három szintet repítenek a sötétségbe. Apám, a testneveléstanár tekintete áttetsző réteget képez élet és halál közé, újrateremti a szégyen és a tagadás kínos keresztmetszetét, mely maga a valóság. Nem, ez nem történhetett meg. Csillagpázsit, fehér tippan, angolperje, zebrafű. Az ajtó becsukódik, nem mos kezet, kiviharzik, szó nélkül, mert a szavak ilyenkor csak útban vannak, fogja a gyereket és a kutyát, így mennek el.
Másnap nem megyek suliba, a budiban kezdek. Az órára nézek, most van a műtét. Láttam régen egy filmben, hogy valaki lehúzta magát a vécén. Elképzelem, ahogy a víz örvénylő ereje engem is leszippant a csatornába. Kicsomagolom a konyharuhával letakart tepsit, és az étcsokoládéval leöntött zserbót egyesével bekapkodom. A lekvár, a dió és a csokoládé hármasa a mennyekbe repít.
Mikor végzek, körülnézek nincs-e épp benn valaki. A férfimosdóba megyek, itt nagyobb a hely, mint a nőiben. A piszoárok aljában narancssárga vizelet, teára emlékeztet. Indokínai szalakóták repkednek a Balasun teakert méregzöld erdeiben, itt pulzál az élet, itt virágzó rododendronok, narancsfák és kardamom ültetvények mindenütt. Mélyre szívom a mosdó citrus illatú levegőjét. A tükör elé állok. Hajlékony gerinc, fejlett vállizomzat. Mélyre süllyedek, hogy aztán hirtelen még élénkebben felragyoghassak. Csípő kinyom, kar kinyújt. Tartom, tartom, tartom.

Szepesi Kornél 1988-ban született Szegeden. A Fiatal Írók Szövetségének Tagja, szövegei többek között az ÉS, a Jelenkor, az Alföld, a Tiszatáj, a Kalligram, valamint a párizsi La Femelle du Requin irodalmi folyóiratokban jelentek meg.