Abrudán Katalin: A családban marad

Részletek

Írta: Abrudán Katalin

Életünk középpontja a nagy ovális asztal; roskadozik a dús ételektől, a karácsonyi, születésnapi, évfordulós lakomáktól.

Szilveszterkor hagyományosan sztrapacskát is eszünk. A sztrapacska elkészítésének szent módja még a cipszer nagymamáról maradt ránk. Tudni kell, hogy a szalonnakockák mikor pirulnak meg tökéletesen, mikor izzadnak ki magukból elegendő zsírt, és hogy kell azt a galuskára önteni, hogy jól sercegjen. Akkor valaki mindig megkérdezi: Halljátok, hogy énekel a zsír? Ilyenkor mindenki áhítatosan visszatartott lélegzettel hallgatja a zsír dalát, mint egy Bach-kantátát, vagy egy középkori gregorián éneket. Aztán dicsérjük anyát, hogy most is, mint mindig, tökéleteset alkotott.

Anya kenyeret süt, pogácsát, zsemlét is meg brióst, húsvétkor fonott kalácsot – a tésztája könnyű, akár fagyos reggelen a lehelet párafelhője. Habkönnyű, foszlós és omlós. Mi meg csak esszük és dicsérjük. Én számolatlanul szedem a pogácsát, néha úgy érzem, így szívom magamba a belezárt életet.

Létezésem fő célja, hogy anya főztjét  magasztaljam.

De nem vagyok egy szószátyár fajta. Némán rágok. Anyának különben sem a szavak számítanak. Neki az a fontos, hogy lássa, minden elfogyott. Ettől boldog. Nem baj, hogy estére kimerül, hogy fáj a háta, sajog a lába. Akkor is mosolyog. És mosolyogni is fog, amíg itt vagyunk vele, amíg látja, hogy eszünk. Ugye, ez az igazi szeretet? Tudom, hogy tele van szeretettel, a mi anyánk.

***

Életünk középpontja a nagy ovális asztal; roskadozik a dús ételektől, a karácsonyi, születésnapi, évfordulós lakomáktól. Meg olyankor is, ha nagyon ritkán vendégek jönnek.

Ma apa egy régi barátja van itt a családjával. Talán ők az egyetlenek a fiatalkori  társaságából, akik még kitartanak, és nem fogják fel, hogy nincs szükségünk senkire, aki felborítja a nagy asztal körül megszokott ülésrendet.

Beszélgetünk, amikor nagyobbik öcsém marka a kés köré zárul, ökle az asztalra csap, és a penge hegye vádlón mered a plafonra. Elfogyott a képviselőfánk! Bence sötét arccal markolja a kést, és csak mi tudjuk, milyen boldoggá teszi ez a kis közjáték anyát. Szemében öröm csillan, feláll, és behoz egy újabb nagy tál fánkot. Mi meg lessük a vendégek riadt arcát. Magunkban vigyorgunk a késre tapadó, döbbent tekintetükön. Majd arcukról lassan eltűnik a feszültség. Rájönnek, hogy ez a kis színjáték anya konyhaművészetének  dicsérete volt.

Bence pár éve még Bécsben akart koktélkeverést tanulni. Anya természetesen nem ellenezte. Csak némán sírt. Csorogtak a könnyek az arcán, miközben a konyha biztonságában a szívünk köré is rácsot húzott, mint a linzer tetejére.

Öcsém lemondott az útról.

***

Otthonunk puha fészek: süppedő szőnyegek, festett porcelán, múzeumba való babák, százéves képeslapok töltik meg. A falon bekeretezett csipkekesztyűre vetődik a szecessziós lámpa lágy aranyfénye. Ki akarna innen elmenni?

Én.

Az érveimet leírtam, és izzadt kezemtől csatakos lett a papír, mire az egészet felolvastam anyáéknak. Bátorságot akartam meríteni a listából, mégis remegett a kezem, és elszoruló torokkal beszéltem arról, hová készülök, miért, és mit akarok csinálni külföldön. A szavaktól majdnem megfulladtam. De az is lehet, hogy az asztalra kitett piskóta látványa fojtogatott. Vagy talán az, hogy anya és apa némán hallgattak végig? Apa különben is mindig mindenben egyetértett anyával.

Végül elmentem.

Találtam albérletet, munkát. Aztán utánam jött az öcsém is. Akkor biztosan nehéz lehetett anyának: a fia, aki lemondott Bécsről, mégis elhagyta a friss kenyér és a fonott kalács illatát. De hát a családtól nem szakadt el! Együtt lakunk, együtt keresünk, így minden a családban marad.

Otthonápolási ügynökségnél dolgozunk. Ünnepnapokon is. Ha egy kolléga megbetegszik, mi beugrunk. Mi vagyunk a Megbízható Fivérek. A túlórák úgy nyüzsögnek körülöttünk, mint anyánk teraszán a hangyák, amikor a náluk húszszor nagyobb sütimorzsákat cipelik a bolyba.

Dolgozunk, eszünk, alszunk. Barátokra, lányokra nincs szükségünk. A legfontosabb, hogy anya szeretete átszáll hozzánk a tengeren túlról, a határokon keresztül. Nem kétséges, hogy szeret, hogy hiányzunk neki. Minden este WhatsAppon beszélünk. Látjuk, hogy arcán patakzik a könny, és vörös a szeme.

– Olyan büszke vagyok rátok! Függetlenek lettetek. Miattam ne aggódjatok. Nekem elég, hogy tudom, boldogok vagytok. Szeretlek benneteket – mondja.

Apa mosolyogva ül mellette, és arról mesél, milyen isteni fasírtot sütött anya vacsorára, és hogy reggelire megint volt saját készítésű croissant. Mert a mi anyánk minden nap hajnali négykor kel, hogy saját péksüteményt készítsen!

***

Végül úgy döntöttünk, legjobb lesz megkérni anyát és apát, hogy jöjjenek ki hozzánk a kisöcsénkkel. Ez mindenkinek jó lesz. Anya abbahagyja a sírást, nekünk sem kell többé mikróban melegített pizzát enni.

Anya tiltakozott. Hogyan hagyhatná el gyönyörű otthonát? Mi lenne a szép csipkékkel, porcelánokkal és a nehéz, évszázados tölgyfa bútorokkal? Sosem tanulná meg a nyelvet. De nekünk minden kifogására volt válaszunk. A beszélgetéseink kötélhúzó versenyhez hasonlítottak: Húzd meg! Ereszd meg! Vagy pingpong-meccshez. Érvek, ellenérvek pattogtak köztünk oda-vissza. Végül azt mondtuk, hiányzik a főztje. És ezzel megnyertük! Mindent felszámolt, összecsomagolt, és utánunk jött apával és a kisöcsénkkel.

Akkor merült fel bennem először, hogy talán mindig is ezt akarta. A sejtésből kérdés lett, hogy vajon ki győzött meg kit, és miről?

De nincs időm ezen gondolkodni. Újra együtt a család! Most már apa is velünk dolgozik, rendszerint ő vezet. A kicsi iskolába jár, jól tanul, de valahányszor ki kell lépnie a házból, hánynia kell. Anya szerint kinövi, és minden rendben van. Orvoshoz nem visszük. Az ilyesmi a családban marad.

Most újra anya készíti a szendvicseinket. Megtalálta a kedvenc sajtjainkat, felvágottunkat. Hetente kétszer steaket eszünk, a hidegtáljai díjat nyerhetnének, a sushijával bármelyik japán séfet megszégyenítené. Apa születésnapjára bélszínt készít Wellington-módra. Étterembe nem járunk. Az estéket otthon töltjük, nem randizunk. Anyánkhoz fogható nőt úgysem találunk sehol. Minek keresni? Így vagyunk boldogok.

***

És akkor apa, aki szerint a mi családunk maga a mennyország, aki büszke volt rá, hogy papucsférj… Aki lemondott a barátairól, a kóruspróbákról, a fellépésekről, az erdei túrákról, csak hogy anya boldog legyen… Aki elhitette velünk, hogy a legjobb dolog a világon, ha annyi pogácsát eszünk, amennyit bírunk… Harminc év után úgy döntött, elmegy.

Mert rájött, hogy létezik az evésnél fontosabb dolog is. 

El sem hittük, hogy komolyan gondolta. Megmondtuk neki, ha elmegy soha többé nem akarjuk látni. Még a nevünket is megváltoztatjuk. De kitartott. Hatalmas veszekedés lett.

A nagyobbik öcsém ütött először. Aztán a kicsi fejjel apának rohant és leterítette. Nem tudom, hogy került a kezembe a filézőkés. Anya csúsztatta a tenyerembe? Ő húzta be a függönyt is? A vért ő takarította fel a konyha padlójáról?

Csak arra emlékszem, nagy darab csontokból főzött mennyei erőlevest, és este különleges sült került az asztalra. Mert nálunk mindig, minden a családban marad.

Abrudán Katalin 1964-ben született Kisvárdán, közel huszonöt éve az Egyesült Királyságban él. Teológiát, angol nyelv és irodalmat, valamint Waldorf-pedagógiát tanult, és irodalmi fordítói képesítéssel is rendelkezik. 1999 óta szabadúszó angol–magyar–angol irodalmi fordító, szerkesztő és lektor. Többek közt P. G. Wodehouse, Henry James, Lucy Foley, Mick Herron, Steve Cavanagh és Katherine Applegate műveit fordította magyarra. Magyar irodalmi fordításai (pl. Bartók Imre, Kormányos Ákos, Jánoki-Kis Viktória) a Hungarian Literature Online oldalán jelentek meg. 2020 óta a Magyar Műfordítók Egyesületének tagja, 2023 óta angol nyelvű kisprózáival is sikerrel szerepel nemzetközi irodalmi pályázatokon.