Szilágyi-Burján Máté: Virkolák

Részletek

Írta: Szilágyi-Burján Máté

A fagyálló nem állította meg. Az én fiam halhatatlan.

A fiam virkolák lett. Azután történhetett, hogy nyolcvankilencben besorozták Kolozsvárra és szüntelenül írta a leveleket haza. Azokat mind elégettem, a szívem szakadt meg, nincs bizonyítékom, és ő azt mondja, ilyen nem történt, én meg öreg vagyok, majdnem el is hiszem neki. Mégiscsak emlékszem, hogy a szomszédból Réka néni jött velem a laktanyába, ő beszélt románul, én nem, vittem egy egész sült kacsát, helyezzék át a fiamat, engedjék ki, csináljanak valamit. Nu se poate. Ennyit még én is értettem. A levélben azt írta, hiába kínozzák, nem tud elmúlni. 

Azt mondja, csak kitalálom, rosszul emlékszem, hiszen neki jó dolga volt ott. Voltak, akik irigyelték, mert szépen rajzolt, bántani nem bántotta senki, én meg össze-vissza beszélek. Sokáig birkózott az iskolában, aztán megsérült, a kórházban meg egy román tanította, aztán nem is lehetett látni papír és ceruza nélkül. Kolozsváron ketten voltak magyarok, többi mind román: „Vorbește românește, ungur” — mondták neki. Büntetőgyakorlatok: szöges ágyak, homokzsák, jéghideg víz. Én úgy hiszem, itt kezdődött, mert előtte nem éreztem rajta a gyomorszagot, nem vérzett annyit, nem tűnt el az éjszakában és nem láttam az arcán a veszett farkasokra jellemző istentelenséget. Az apján, rajta igen, de az is virkolák volt, a halálba is küldte magát, én meg elhinném, ha valaki azt mondaná: örökletes. Ellenkezik. Feszt ellenkezik, még most is, amikor kijön a kórházból, haza nem mehet, a gyerekét nem láthatja és a menyem azonnal rendőrt hív rá, ha feltűnik. Nem hibáztatom. Engem nem bánt, én nem félek, a virkolák sosem bántja az anyját. 

Talán később történt: amikor a bátyjával átszöktek a határon. Én nem szöktem, nem velük jöttem, nem is tudtam, mire készülnek, és mire újra láttam, nagyobb volt, szőrösebb, feketébb és többet nem volt a kezében ceruza. Üveg igen. A virkolák sokat iszik. Most is látom, görnyed az asztal fölött, megint vodka, és azt mondja: ki gondolta volna, hogy az etilén-glikolt a szesz lassítja le? Nem akarom ezt örökké, teszi hozzá. Én hoztam ki a kórházból, könyörgött, megesett rajta a szívem, mindenki ellenezte, de ott úgy sem tudnak rajta segíteni. A fagyálló nem állította meg. Az én fiam halhatatlan. 

Az is lehet, később történt: a rendszerváltást követően. Megházasodott és megszületett Ödön. A fiam azt mondta: nem áll erre készen. Azt is mondta: a világ nagyon csúf, ő meg önző, és én erre azt válaszoltam: beszélsz butaságokat. Most ő mondja ugyanezt nekem. Hogy lehet, demens vagyok, vagy csak unatkozom. Demens nem lehetek, hatvanhat éves vagyok, édesanyám, szegény, hetvenhárom volt, akkor kezdődött, még korai, ezek mind ugyanakkor történnek. A bátyjának hiába beszélek, nem törődik ezzel, félti az öccsét és félt engemet is. Nem kell félteni, mondom mindig, alszik egész nap, estére kel csak fel. Néha menne. Akkor kérlelem, hogy ne üljön így autóba, dehát makacs fiú, és sokszor semmi nem marad belőle, csak a csípős izzadság, meg az üres gyomorból kihányt epe. 

A férjem is ilyen volt. Éjjelre összeszűkült a szeme, a fogai úgy bújtak ki az ajka mögül, mint rozsdás szögek egy felborult dobozból, nagyon csúnyán beszélt, elfeketedett mindene, szőrös ujja mind belegabalyodott a hajamba, úgy húzott végig a konyhakövön, és szegény fiamnak kellett bicskát tartania a torkához, attól valamelyest megrémült. Akkor kaphatta el. Mondtam a fiamnak, apád nem rossz ember, csak átkozott, nemigen tehet róla. A fiam akkor is ellenkezett, most is ellenkezik. Pedig ő sem rossz ember, mégis azt hajtja: nem így van, anyukám, te nem értesz semmit. Albérletet fog keresni, nem ül itt a nyakamon. Én nem bánom, csak szedje össze magát, a fiának már hiányzik, és én mindent megteszek, hogy kúráljam. Bort neki nem adok, cékla nincs, szőlőlevet forralok fel, fahéjat meg orbáncfüvet rakok bele. Először nem szereti. Az arca megint elcsúnyul, felszívja magát, a válla kiszélesedik, a mellkasa felfújódik, alig fér már el a konyhában. Omlik körülötte a fal, az asztal felborul, a tányérjaim összetörnek, minden csupa szesz és gyomornedv lesz. Dolgozik benne a gyógyszer.

 Talán a saját hibámat javítom ki, a fene se tudja már. Egyszer, úgy hiszem, nagyon kívántam, hogy halhatatlan legyen. Tüdőgyulladása volt. Úgy mondták: pojar. Nem kapta meg az oltást időben, és hetekig feküdt otthon. Én felkerestem a medic de circumscripție-t, de mintha nem értette volna, mit szeretnék, mást nem tudtam tenni, kívántam, hogy éljen túl engem. Ha kell, élje túl a saját gyerekét is. Csak a Jóisten ne vegye el tőlem. Most megnyugszik. Itatom. Nem hiába, jobb kedvűnek is látom. A gusztustalan feketeség is eltűnik róla, nem érzem rajta a halál szagát, és azt mondja: költözik. Eljön értem. Elmegy a fiáért. Megmutatja az új albérletét. Erre mondja a bátyja, ennek nem lesz jó vége. Vészmadár. Nemhogy örülne, végre saját lábán áll az öccse. Megjegyzem neki: ne gondolja, hogy ő nem lehet soha virkolák. Legyint. Azt is mondja, az öccse nem átkozott. Beteg. Mit érdekel engem. Nincs különbség. 

Aztán amikor hiába várom, én is rosszat sejtek. Talán Ödi is. Négykézlábra ereszkedtem, míg bírtam, én voltam a nagykutya, Ödi a kiskutya. Ugattunk egymásra, aztán az asztal alá bújtunk. Az asztal alatt mondta Ödi: meg akart minket enni. Lehet, egyszer végeznem kell vele, mondta. Azt válaszoltam: apád csak magával tud végezni. Ödön makacskodik. Váltig állítja, az nem ő volt, vele nem játszottam kutyásat, ezt biztosan apának mondtam. Képtelenség. Az unokámban nem látom a vérszomjat. Habár ő még fiatal, de bizony isten, bármikor elérheti az átok. Kicsit habozom, amikor látom, milyen szép rendet hagyott az apja az új lakásban. Ilyet virkolák nem csinál. Az ágy megágyazva, mosatlan nincs, sehol egy morzsa vagy porszem. Ödön a tenyerével vasal ki egy kukába hajított, összegyűrt papírdarabot. Üres. Az asztalon hegyes végű ceruza. Az istenért sem találjuk sehol, és Ödön azt mondja, vagy magát bántotta, vagy valaki mást. Ödi, mondom neki, apa nem rossz ember, nem akar ő bántani senkit, de a virkolák a vér látványától változik vissza. Nem szól egy szót sem, pedig igazán szólhatna, mert látom a Holdat elfogyni és képtelen vagyok nem arra gondolni, hogy a fiam felbátorodott és mégiscsak örökké akar élni.

Szilágyi-Burján Máté (Eger, 1996) Budapesten él, dolgozik, ír. 2021 óta publikál szövegeket. Közölte többek között a zEtna, a Műhely, a SZIFOnline és a PRAE magazin. A Tehetséggondozó Műhely 2022/23. évfolyamának résztvevője volt.