Befejezni egy könyvet

Részletek

Írta: Neszlár Sándor

Sok szál esett le a földre, egyesével kellett összeszednem őket. A kupac alatt pedig ott maradt három kötegnyi. Egyáltalán nem szándékosan. És ha ez véletlen, akkor érdekes véletlen, hogy pont az Inter Presszóból, a címadó szövegből maradt meg néhány. Már csak egy jó helyet kellett találnom a zsáknak. Tudtam, hogy a 6-os kerékpárút mellett, a Lágymányosi híd pesti hídfője után, van egy elhagyott gyártelep.

A 2009-es könyvhéten jelent meg az Inter Presszó. A könyv szövegeit először lapokra írtam, aztán kezdtem füzetbe másolni őket. A bemutatók és a felolvasások után terveztem ugyan, hogy majd újra átnézem a kéziratokat és a füzeteket, de valahogy mindig halasztódott a dolog. Végül beraktam őket egy irattartóba, és évekig hozzájuk se nyúltam.
 Persze mindig voltak nekibuzdulások: majd január 1-e után..., majd nyáron..., majd amikor több időm lesz...; de ezekből soha nem lett semmi.
 Az akol kisöprése, így volt a fejemben az átnézés. Tudtam, hogy mindenképpen fontos lenne, viszont évekig nem írtam semmi érdemlegeset, legkevésbé volt hát kedvem a visszamaradt kéziratokkal foglalkozni.
 Aztán hét évvel később, 2016 novemberében, csak rászántam magam a dologra. Levettem a polcról a megporosodott irattartót; egyesével kerültek elő a kéziratok, gondosan félbehajtva és dátummal ellátva. Szépen sorba rendeztem őket az asztalomon, majd készítettem róluk egy fotót.

Utoljára, mert akkor már tudtam, hogy egy iratmegsemmisítő segítségével meg fogok szabadulni tőlük. (A füzeteket egyelőre visszaraktam egy dobozba.)
 Meglepően gyorsan haladtam. A vastagmetélt-szélességű papírcsíkokat elkezdtem visszapakolni az asztalra. Balról jobbra haladtam, oszloponként darálva le a szövegeket.
 Mintha egy nagy bálna lett volna, úgy kezdte el beteríteni az asztalt a kézirathalom. Alig fért el. Kiemelkedett a síkból. Kedvem lett volna belefeküdni.

Lefotóztam így is, mert valahogy mégis szerettem volna, ha nyoma, ha emléke marad a könyvemnek. Aztán egy nagy, fekete szemeteszsákba kezdtem el begyömöszölni.
 Sok szál esett le a földre, egyesével kellett összeszednem őket. A kupac alatt pedig ott maradt három kötegnyi. Egyáltalán nem szándékosan. És ha ez véletlen, akkor érdekes véletlen, hogy pont az Inter Presszóból, a címadó szövegből maradt meg néhány.
 Már csak egy jó helyet kellett találnom a zsáknak. Tudtam, hogy a 6-os kerékpárút mellett, a Lágymányosi híd pesti hídfője után, van egy elhagyott gyártelep. Soha nem mentem be ugyan, de egyszer az út menti kerítés mellől készítettem néhány fotót az épületekről, onnan ismertem.
 Egy keddi este mentem el oda. Amikor a benzinkútnál átvágtam a Kvassay Jenő úton és rátértem a sötét bicikliútra, egy kicsit elbizonytalanodtam, de aztán ösztönösen haladtam tovább. Éreztem, hogy csak tekernem kell, majd úgyis odatalálok. A lámpám alig világított, vagyis alig láttam valamit, de a sötétben még így is észrevettem egy nyitott kaput.
 Bent voltam a városban, mégis úgy éreztem, hogy mindentől távol vagyok. Próbáltam kikerülni a kisebb kátyúkat, de ezeket leszámítva egy egészen jó állapotú aszfaltozott úton haladtam. Aztán egy lebetonozott placcnál megtaláltam a helyet.

Már nem volt sok hátra a küldetésemből, már csak néhány lépés választott el a kézirat eltüntetésétől, az akol végleges kisöprésétől. Elővettem a szemeteszsákot, alig bírtam kihúzni, annyira beleszorult a biciklitáskámba. Lehelyeztem a földre a kéziratot, a bálna partot ért, gondoltam patetikusan.
 Hogy az utolsó képet is elkészíthessem, már csak két dolgot kellett kivennem a táskámból.

Hogy is van pontosan az a Bulgakov-mondat a kéziratról? – próbáltam felidézni magamban, amikor meggyújtottam a gondosan belocsolt papírhalmot. Egyből lángra kapott. A tűzoszlop több méter magas lett. Hatalmas és megigéző látvány volt. Nem is tudtam teljesen lefotózni.

A tűz mellett kivilágosodott a környék. Vagy talán csak a szemem szokta meg a sötétet? Egyszerre minden szűk és kicsi lett.

Sokáig lángolt. Eleinte annyira forró volt, hogy alig bírtam a közelében maradni. Később egy kanállal turkáltam benne, hogy teljesen elégjen. Sok hamu maradt utána. Végig alaposan fotóztam a fázisokat, de utólag visszanézve ezek már érdektelenek lettek.
 Kivártam amíg leégett, aztán leöntöttem a magammal vitt vízzel. Elmosattam. Elmosattam, hogy nyoma se maradjon.

Sietve összepakoltam magam után, aztán beraktam az Until the End of the World-öt a U2-tól, és elindultam vissza a városba.
 Kifelé a gyártelepről egy autó fényszóróit vettem észre, amint éppen kikanyarodott az egyik épület mögül. Egy ideig velem párhuzamosan haladt. A kijárat felé tartott ő is.
 A város közben nem állt meg. A villamosok is mentek tovább, a lány is ott volt még a benzinkútnál. A rövidebbik úton akartam volna hazamenni, de a sötétben eltévedtem.
 A Duna-parton a kivilágított épületeket nézve arra gondoltam, hogy a kézirat helye is bizonyára ilyen díszes lakónegyed lesz hamarosan.
 Lassan tekertem. Érthetetlenül világos lett. Egyszerre éreztem magam könnyednek és fáradtnak, de akkor már tudtam, hogy meg fogom ezt írni. Már csak a címe hiányzott, érdekes, régebben mindig az volt meg leghamarabb.

Neszlár Sándor 1980-ban született Sátoraljaújhelyen. Író. Első kötete 2009-ben jelent meg, Inter Presszó címmel, a FISZ gondozásában, jelenleg új kéziratán dolgozik.