Demény Péter prózája

Részletek

Írta: Demény Péter

Carlos már az érettségi után dolgozni kezdett. A suli idején azért verték őket agyba-főbe, mert nem tanultak elég jól, holott remekül tanultak. „Még visszaszájalsz?!”, üvöltötték, és mindketten rohantak a korbácsért. A talpukat ütötték. Utána Victor Hugo-t vagy Stendhalt olvasgattak, olykor rászóltak a gyermekekre, hogy halkabban hüppögjenek, ha nem akarnak még jobban kikapni. Mindketten tanárok voltak, a diákjaik a tűzbe mentek volna értük.

Az éjjeli vonat

A Rigoletto segített rajtuk.

Szüleik mindketten műveltek voltak, ezért aztán véresre verték őket, amikor hazajöttek az operából, mert Esmeralda végignyafogta a szüneteket, hogy ő Eugéniát kér. Három évvel nagyobb bátyja hiába csitította, „ebből verés lesz, Eszmi, hagyd abba”, a kislány nem és nem. Ötéveske volt, nem sokat értett az abbahagyásból. Később mégis ez lett a kedvenc operájuk, számtalanszor megnézték szüleik halála után is.

Majdnem egyszerre haltak meg, mindketten rákban. Carlos huszonhárom éves volt, Esme húsz. Mindketten elmenekültek otthonról: évek óta már szórakozásból verték őket, nem büntetésből, és amikor Carlos egyszer visszaütött, a húgát másnap véresre verve találta, mikor hazajött a pizzafutárkodásból.

Arról szó sem lehetett, hogy lányt vagy fiút felvigyenek. „Az élet nem a boldogságról szól” – mondta az anyja kiművelt hangján. „Nézz meg minket” – és már vette is a korbácsot. „Dögölj meg” – vetette oda az apjuk, és vette ő is a magáét. Különös módon ilyenkor mégis boldognak tűntek. Sajnos egyre gyakrabban.

Végig ápolták őket, odaadóan, már-már gyanús alázattal. Egyikük sem szelídült meg, mindkettő vadul nézte, ahogy enniük adnak, megtörlik a szájukat, tisztába teszik őket. Mindketten szétkenték a szart, szembeköpték az ételt. Carlos és Esme csak vállat vontak, és gondozták őket tovább. Aztán meghaltak, a gyermekek pedig egyedül maradtak a három szobában.

Carlos már az érettségi után dolgozni kezdett. A suli idején azért verték őket agyba-főbe, mert nem tanultak elég jól, holott remekül tanultak. „Még visszaszájalsz?!”, üvöltötték, és mindketten rohantak a korbácsért. A talpukat ütötték. Utána Victor Hugo-t vagy Stendhalt olvasgattak, olykor rászóltak a gyermekekre, hogy halkabban hüppögjenek, ha nem akarnak még jobban kikapni. Mindketten tanárok voltak, a diákjaik a tűzbe mentek volna értük.

Túrbonyán nem voltak nagyok a távolságok, hát nem kellett motorbiciklit vásárolnia a futárkodáshoz. Esme megszökött, egyetemre ment a fővárosba. Akkor már nyugodtabban ütött vissza, a szülei utolsó évei az ő bűntudatában teltek. Mikor kiderült, mindketten rákosak, Esme hazaköltözött. Őt ezért utálták, a bátyját meg azért.

Haláluk után Esme visszament az egyetemre, befejezte, de sehogy sem tudott boldogulni. Egy ideig egy iskolában tanított történelmet, de minden egyes szavát hazugságnak érezte. Nem a tények érdekelték, mint a tankönyvet, hanem a jelenségek, ezek viszont bosszantóan keveset árultak el a tényekről. A diák, aki egy labdával kitörte az ablakot az osztályban, a világ legszelídebb tanulója volt. Ő ezt nem értette, hazament a bátyjához.

Carlos futárkodott rendületlenül. Amikor elkezdte, még mindegy volt neki, hová, azóta azonban szüleik egykori diákjai megnősültek-férjhez mentek, családot alapítottak. Minden pillantásban ott érezte a szemrehányást: micsoda embereket öltetek meg! Nem bírta a pillantásokat.

Mindent pénzzé tettek, és a főváros legrosszabb hírű negyedébe költöztek. Egy kerítéses házban éltek, onnan járt be Carlos a kliensekkel tárgyalni. A központi kerületek szélén, egy kocsmában talált rá, aki akart. Fészbúkja nem volt, ímélcíme sem, a mobilszámát csak a kliensek tudták, és mindegyikükkel aláíratott egy papírt, hogy mihelyt elvégzi a feladatát, kitörlik a memóriából.

Esmének volt fészbúkja, még a nevén sem kellett változtatnia: csak a keresztnevét használta, arról meg amúgy is azt hitték, hogy álnév. Hogy meglepődtek, amikor Carlos elárulta, hogy az az ő húga! De háromhavonta más névváltozattal jelentkezett be: Esmeralda, Esme, Meri, Alda, Adlarem stb. És különböző fényképekkel.

Akinek volt pénze, könnyűszerrel megszabadulhatott egy kellemetlen rokontól, vetélytárstól, főnöktől, egykori baráttól, ha férfi volt az illető. A kliens csak megmutatta Esme fényképét, és megadta Carlos számát, mást már nem is kellett tennie. Carlos SMS-ben egyeztetett, Esme pedig bevetette halálra sebzett, férfivonzó mosolyát.

Embert ölni könnyű volt. Az első áldozatnak, egy brókercég igazgatójának Carlos rosszul vágta el a torkát, és a kisportolt férfi nekiugrott, de Esme egy kanállal kinyomta a szemét, csörömpölve hullott a padlóra. Azontúl már könnyű dolguk volt. Többé nem vallottak kudarcot.

Minden évben egyszer, halottak napján hazamentek. Kisétáltak a temetőbe, gondosan megkapálták a sírt, kicserélték a virágokat, leseperték a leveleket. Aztán elmondtak egy Miatyánkot, és mindketten kétszer leköpték a halmot. Az éjjeli vonattal visszautaztak.

Demény Péter 1972-ben született Kolozsváron. Déry Tibor-díjas író, költő, egyetemi oktató. A Látó folyóirat szerkesztője. Műfordítói munkássága is jelentős. Legutóbbi kötete: Lélekkabát(Lector, Marosvásárhely, 2015.)