Hírlevél feliratkozás

Keresés

Bartók Imre regényrészlete

Türelmesen várok, az előttem lévő csészét nézem, mellette a porrá omló kekszet. Vajon hányszor takarítanak egy ilyen helyen, hányszor kell porszívózni azokat a műszálas bojtokat? Az író hátát nézem. Végül megfordul, és helyet foglal az asztal túloldalán. – Elnézést, hogy megvárattam – mondja, noha egy percet sem késett, én érkeztem korábban.

 

Bartók Imre 1985-ban született Budapesten. Író, kritikus, esztéta, Rilke és Celan művészetéről írt kismonográfiák szerzője. Legújabb, Láttam a ködnek országát című regénye 2016-ban jelenik mega Jelenkor Kiadó gondozásában.

 

 

Láttam a ködnek országát

 

 

Már egy napja Bécsben vagyok. Itt tartózkodásom második reggelén korán ébredek, jóval korábban, minthogy a vekker megszólalna. Füstös, parányi térre néz az ablakom, egy munkás a tegnapi szemetet söprögeti, megpörkölődött újságokat hord a szél. Az ébredést követő órát a rég megválaszolatlan levelek ismételt átnézésével töltöm, aztán lemegyek az étkezőbe, hogy elfogyasszam a rántottából, vékonyra szeletelt felvágottból, sajtokból, zöldségekből, croissant-ból álló reggelit. Mivel nincs üres asztal, egy fiatalokból álló társaság mellett foglalok helyet. A közelgő irodalmi fesztiválról beszélgetnek. Színes programokkal teletűzdelt kulturális esemény lesz, több helyszínen is felállítanak standokat és színpadokat. Miközben a fiatalok azt tárgyalják meg, hogy pontosan melyik eseményre menjenek, kisebb civakodásra kerül sor közöttük. Azután könyvekre terelődik a szó, valaki megemlíti az idei díszvendéget, egy Paul Ogorzow nevezetű német írót.

 

A név hallatán abbahagyom a rágást. A rántotta állaga sűrű, dermedt. Valaki észrevesz, és felém fordul.

 

– Talán ismeri?

 

Minden tekintet rám szegeződik. Egyikük-másikuk elegánsabban van öltözve ugyan, de biztos vagyok benne, hogy nem kollégák. Egyetemisták lehetnek. Három lány és három fiú, talán, jobb ötletük nem lévén, úgy határoztak, hogy a szünidőben körbejárják Európát.

 

– Igen, már olvastam tőle – felelem.

 

– Mit gondol A patikus segédjéről? – kérdezi az egyik lány, majd hanyag mozdulattal sült bacont fektet a pirítósára.

 

– Nem rossz – felelem. Pár éve olvastam a regényt, alkalmazkodónak, önállótlannak, unalmasnak és eladhatónak találtam. Első benyomásaimban nem kellett csalódnom, a kötet rövid idő alatt a felkerült a sikerlisták élére. – Bár nem okozott sok meglepetést.

 

A lány keze megáll a levegőben, ajka már enyhén szétnyílt, hogy beleharapjon a kenyérbe. Hoc est enim corpus meum, gondolom, amikor leengedi áldozatát a tányérjára. Úgy tűnik, sikerült felkeltenem az érdeklődését.

 

– Ezt hogy érti? – Olyan ártatlanul néz rám, mint aki most rögtön elkísérne a szobámba.

 

– Húsz oldal után világos, mi lesz a csavar. Nem a fiú öli meg a gonosz és használhatatlan nagynénjét, mint Dosztojevszkijnél, hanem fordítva. Nyilvánvaló, hogy ha valaki kétszáz oldalon keresztül és ilyen körülményesen forralja a gyilkosságot, akkor pórul jár. Tetszett a sztori, az alapötlet, de kiszámíthatónak éreztem. Hiszen ki ne tudná, hogy a tetteink mindig egy világ húsába vájnak, és ennek a világnak magunk is részesei vagyunk. – Hatásszünetet tartva végigpillantok a kis gyülekezeten. – Aki az élőnek árt, az életnek árt.

 

A lány narancslevet tölt magának. A mellette ülő srác, talán a barátja, az egyik társuk fülébe súg valamit, mire nevetgélni kezdenek.

 

– Igaz, most, hogy mondja. – A lány hátrasimít egy tincset az arcából, és lassú kortyokban issza a sárgás, pépes levet, egy csepp mégis félreszalad, megül fehér állának kósza pettyein. – Nekem eszembe se jutott, hogy ne ölné meg azt a némbert. Végig a régi minta szerint olvastam. Nem számítottam rá, hogy minden a visszájára fordulhat.

 

Szedek magamnak a zellersalátából.

 

– Milyen intellektuális hangulatban vagy ma reggel – jegyzi meg a mellette ülő fiú, és teli szájjal felnevet. Néhányan csatlakoznak hozzá. A lány még egyszer rám pillant, és ő is elmosolyodik.

 

A reggeli végeztével elköszönünk egymástól, majd ki-ki a dolgára siet. Nem sokkal később egyik bécsi partnercégünk irodájában ülök. A kiadó igazgatóját korábbról ismerem, ő is fáradt, tudjuk, hogy megy ez, a formaságokban a minimumra szorítkozunk, a titkárnője hozza a kávét és a kekszet. Nem kérek egyikből sem. A titkárnő éppen olyan formájú, mint a miénk. A nagy, húsos arc közepén apró szempár követi a mozdulataimat. Felkarja, akár a kelő tészta a szárítókötélen.

 

– Csoda, hogy egyáltalán sikerült ma idehívni – mondja az igazgató a szerzőre utalva.

 

Ők sincsenek könnyű helyzetben, hiszen a válsággal mindannyiunknak meg kell birkóznunk. Miután ezt tisztáztuk, a kiadóm képviseletében kifejezem abbéli reményeimet, hogy hosszú évekre visszanyúló gyümölcsöző együttműködésünk a jövőben is folytatódhat. A férfi az újabb szerzeményeiről beszél. Nem tűnik túl lelkesnek, ki tudja, hányszor mondta már el ezt a monológot az elmúlt időben. A fotel, amelyben ülök, talán egy másik kolléga bőrétől ilyen meleg.

 

Az igazgató természetesen azt is tudja, hogy nagy jelentősége lehet az ilyen találkozásoknak. Persze azt is figyelembe kell venni, érdemes-e egy kiadónak a könyv mellé a szerzőt is odarakni ajánlólevélként. Sok esetben ez korántsem célravezető, csupán eltereli a figyelmet a műről, amelynek esztétikai kvalitását és eladhatóságát ezernyi körülmény együttes mérlegelésével kell meghatároznunk.

 

– Ennyire elfoglalt? – kérdezem.

 

– Ó, erről tudnék mesélni.

 

Legyint, de nem mond semmit. Nagyon űzött, depressziós, nem is létezik, színészt küldenek helyette, ilyesmivel is találkoztam már. Száz euróért beugrik egy profi a Macbeth próbájának szünetéből, és tíz percben előadja a magányos zsenit. Olykor egészen megdöbbentő, mire képesek a kiadók ilyen helyzetekben.

 

Kinyílik az ajtó, és ismét a titkárnő dugja be nagy kakadufejét.

 

– Itt van – suttogja. – Max Gufler megérkezett!

 

A főnök int, hogy eressze be a jövevényt.

 

Nem volt rá időnk, hogy még az érkezése előtt elmondja, kire számítsak. Lehet történelmi lektűr, egy újabb náci képzelgés, a Freud stiklijei sorozat negyvenvalahányadik kötete (ez itt nagyon megy, és a jelek szerint nem is fog soha véget érni), vagy megint egy kimódolt, a társadalmi viszonyok züllöttségét tükröző sorozatgyilkosos krimi.

 

Tagbaszakadt férfi lép az irodába. Nem voltak előzetes elvárásaim, de ez a melák meglep, a tényt pedig, hogy munkásoverallt visel, aggasztónak találom. Zavartan körülnéz, mintha először járna itt. Felméri a bútorok helyzetét, odacammog az ablakhoz, és az utcát figyeli. Aztán megfordul, rám pillant, megrázza a fejét, mint aki jelenést lát, és ismét kinéz az ablakon.

 

– Tűzoltók! – mondja, és az üveget böködi.

 

Az igazgató előrehajol a fotelben, és fojtott hangon megjegyzi.

 

– Szóltam előre.

 

Nyilván arra gondol, előzékenyen figyelmeztetett rá, hogy flúgos alak. Bólintok, noha egy árva szóval sem figyelmeztetett. Türelmesen várok, az előttem lévő csészét nézem, mellette a porrá omló kekszet. Vajon hányszor takarítanak egy ilyen helyen, hányszor kell porszívózni azokat a műszálas bojtokat? Az író hátát nézem. Végül megfordul, és helyet foglal az asztal túloldalán.

 

– Elnézést, hogy megvárattam – mondja, noha egy percet sem késett, én érkeztem korábban. – Nehéz volt a tyúkokkal.

 

– A tyúkokkal? – kérdezem.

 

– Igen. Tojósak.

 

Az igazgató kuncogni kezd, hátba veregeti Guflert, mintha neki kéne segíteni. A fickó meg sem érzi, csak bámul maga elé.

 

– Nehéz a háziállatokkal – jegyzem meg. – Ez a munkája? Tanyán él esetleg?

 

– Dehogy – feleli. – Könyveket írok. Ezért vagyunk itt, nem igaz?

 

Körbenéz a szobában, megint a bútorokat vizsgálja, mintha hozzájuk beszélne. Mintha hallaná lélegezni a fotelek bélését.

 

– Persze hogy ezért vagyunk itt, Max – mondja az igazgató. – Szerettem volna, hogy személyesen is találkozz régi kollégámmal. Magyarországról jött. Érdeklődnek a regényed iránt.

 

– Melyikről is van szó? – kérdezi Max.

 

– A Röhm bosszújáról. – Az igazgató lesüti a szemét.

 

Tehát a kettes verzió, egy újabb náci tanmese. Nem túl bizalomgerjesztő a címe, de azért adhatok neki egy esélyt.

 

– Persze, mi másról? – jegyzi meg Max. – Hiszen ez a magnum opusom. Az én testamentumom. Egyben az utolsó könyvem.

 

– Úgy érted, az utolsó, amit eddig írtál – helyesbít a kiadó. – A legújabb könyved, Max!

 

– Nem. Úgy értem, az utolsó, amit írtam. Ezután nem lesz több.

 

Az igazgató nevetgél, matat valamit az asztalán lévő papírokkal, majd felém fordul.

 

– Max tizenkét regényt írt eddig, a kritikai fogadtatása egy-két kivétellel mindegyiknek jó volt. Az eladásokra sem lehet panasz, a Bolhakeringő például negyvenezerig is eljutott, igaz, ez még egy romantikus mű volt. De a többi is rendesen muzsikált. Tudod, amit ebből a kategóriából ma ki lehet hozni. – Rám kacsint, és úgy látom, ettől néhány szempillája a földre hull, a műszálas bojtok közé. – Aztán a Strasser hozta az igazi áttörést. Második helyig jutott az összesített eladási listán, mindezt úgy, hogy csupa gyalázkodás jelent meg róla. De te is tudod, mit számít ez.

 

Persze hogy tudom. Végigmérem Maxot és az igazgatót.

 

– Még csak az első harminc oldalt olvastam.

 

– És hogy tetszett? ‒ kérdi türelmetlenül Gufler.

 

Nem tudom eldönteni, hogy hallotta-e, amit mondtam. Nehéz rajta kiigazodni. Lehet, hogy analfabéta. Egy írástudatlan, rossz színészt találtak a valódi író helyett, aki nyilván zavarban lenne, hogy néhány percen belül fontos döntés születik róla. A bécsi kiadóknak általában jó kapcsolataik vannak a feltörekvő színitanodákkal. Valami mégis azt súgja, hogy most nem erről van szó.

 

– Nem az számít, hogy én mit gondolok – mondom. – Arra vagyok kíváncsi, maga mit gondol. Hogyan jellemezné a művét? Mit tart benne fontosnak?

 

Max az utcát fürkészi. A távolból mintha szirénázást hallanék. Lehet, hogy valóban tűzoltók érkeznek.

 

– A szavakat.

 

– Parancsol?

 

– Azt kérdezte, hogy mi a fontos benne. A szavak.

 

Atyai mosoly ül ki az arcomra.

 

– Természetesen. De miért gondolja, hogy ez a mű fontos lehet mások számára?

 

– Fontos lehet mindenkinek, akinek kertje van. Tyúkjai, esetleg kacsái. Aki látott már vadludat. Heverészett tóparton, érezte, milyen, ha a fülébe mászik egy hangya. Mindenkinek ajánlom, aki tisztázni szeretné a természethez fűződő viszonyát. Ez nekem is rendkívül fontos, hiszen…

 

A kiadó komor tekintettel méreget. Maxra pillant, nyilvánvalóan azt latolgatja, hogy közbeszóljon-e, de néma marad. Max beszél. Bolyokról, növényekről, patakokról. A tyúkjairól beszél. Arról beszél, hogy milyen érzés kiszedni belőlük azokat a tojásokat. Feltartja a kezét, nagy lapátkeze van, és megnyalja az ujját. Azt mondja, ezekkel az ujjakkal bányászik a tojósok sötétjében. Vagy tíz percig hallgatjuk, amikor az igazgató megszólal.

 

– A cselekmény röviden arról szól, hogy Röhm valahogy túléli a hosszú kések éjszakáját, titokban bosszút forral Hitler ellen, és egy föld alatti szadomazochista mozgalom élén még ’41-ben, éppen a hadi sikerei csúcsán megbuktatja a Führert, majd átveszi az irányítást.

 

– Nagyon érdekes.

 

– Megnyerik a háborút, és… – az igazgató nyel egyet –, és az egész bolygót egy nagy BDSM-klubbá változtatják.

 

– A planetáris méreteket öltő kín! – Gufler megélénkül. – Minden egyesül mindennel. A tyúkok embervért isznak. Húskampók mindenütt! Kínnal teli gáztárolók!

 

Az igazgató a kezébe temeti az arcát. Úgy tűnik, belátta, hogy merészet húzott a személyes találkozással. Fogalmam sincs, miből gondolta, hogy működni fog a dolog. 

 

– Köszönöm – mondom, mikor már azt hiszem, hogy a szerző kitombolta magát, és felállok. – Nagyon érdekesen hangzik. Örültem a találkozásnak. Később jelentkezem.

 

Kezet akarok nyújtani, de a mozdulat félúton abbamarad.

 

– Incesztus! Testvérgyilkosság! – folytatja Max. – A fiúgyerekeket egymásnak uszítják a szegecselt karámokban! Csak az erősebb élhet túl!

 

Végül megszorítom a kezét. Max tágra nyílt szemmel viszonozza a gesztust, mintha nem értené, hogy mit csinálok. A tojósok belsejében járt ujjakkal kulcsolja át az ujjaimat. Aztán kezet szorítok az igazgatóval is. Az arca lüktet, bizonytalan. Felemeli vitorlaként feszülő tenyerét, és azt tátogja: „majd felhívlak”.

 

Bartók Imre