
Gavriel Vrigaera után megöltem magamban Barna Dávidot is
- Részletek
- Írta: Lanczkor Gábor
Dáviddal a tavalyi tel-avivi Madonna-koncerten jöttünk össze, amikor az énekesnő színpadra robbanásának pillanatában szabályszerűen egymáshoz préselt bennünket a tömeg. Annak, hogy ő is Magyarországról érkezett (első generációs bevándorlóként, ami Közép-Európából manapság már egyre ritkább), nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget.
Amikor kiszálltunk a bérelt autóból a temető előtt, Dávid azt mondta a nagyapámnak, ő inkább kinn maradna a kocsinál, menjünk csak be mi ketten. Gyönge magyartudásommal is azonnal megértettem, mit mondott, nyilván azért, mert magam is nyugtalanítónak találtam a régi zsidótemetőhöz vezető földút mellett azt a hámló vakolatú vályogházat és lepusztult udvart, ahol koszos roma gyerekek játszadoztak a porban, és leélt arcú férfiak tűntek elő a motorzaj hallatára. Egyetlen hetet töltöttünk Magyarországon, hármasban. Az autót Budapesten béreltük négy napra (Dávid vezetett végig), hogy kényelmesen bejárhassuk mindazokat a településeket a nyugati országrészben, amelyeket Tibor papa még egyszer utoljára látni szeretett volna, amint elérzékenyülve megvallotta nekem egy tavaszi szombaton. Hatvankét évvel korábban települt át Izraelbe, és a behajózását követő harmadik hónapban vette feleségül azt a pár évvel előtte alijázott egykori honfitársát, akivel a Tel-Avivból Cfatba tartó menetrendszerinti buszjáraton ismerkedett meg. Hamarosan lányuk, majd egy fiuk is született; ő lett az apám. Nagyanyám a cfati postahivatalban dolgozott, és bár a magyaros akcentusa neki is megmaradt élete végéig, már az 1952-ben tartott esküvő idején jól kellett, hogy beszéljen héberül. Dáviddal a tavalyi tel-avivi Madonna-koncerten jöttünk össze, amikor az énekesnő színpadra robbanásának pillanatában szabályszerűen egymáshoz préselt bennünket a tömeg. Annak, hogy ő is Magyarországról érkezett (első generációs bevándorlóként, ami Közép-Európából manapság már egyre ritkább), nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget. Ellenben a nagyapám, amikor pár hónapos ismeretség után bemutattam neki az új fiúmat, kerek perec kijelentette, hogy én vagyok a legkedvesebb unokája (nincs testvérem, a nagynéném pedig egy ultraortodox telepescsaládba házasodott be, Hebron közelében élnek). A nagyit három évvel ezelőtt vitte el egy szívroham. A nagyszüleim egymással és a gyerekeikkel kizárólag magyarul beszéltek.
Ne is törődj azokkal a mocskos cigányokkal, valami ilyesmit mondott ott a temetőkapuban Dávidnak a nagyapám, és megvetően legyintett, szarra valók, pont olyanok, mint a palesztinok. Lehet, hogy valamelyest enyhébben, lehet, hogy még ennél is durvábban fogalmazott, mindenesetre a tekintete világosan mutatta az érzéseit –, gőg és egy csöppnyi félelem, épp annyi, mint a nap csillanása a nyirkos szaruhártyán. Nem szóltam rá, és nem pusztán azért, mert csak nagyjából értettem, mit mond. Dávid láthatóan zavarba jött; idegesnek láttam. Mindhárman bementünk a temetőbe. Alig találtunk követ, kis kavicsokat tettünk a papa nagyszülei és az édesanyja, az én ükszüleim és a dédnagymamám sírjára. A hiányzóknak is megvolt a maga felirata, magyarul. Elfeküdt a reggeli harmattól a zsíros, magas fű. Fiatal, tüskés fák ágaskodtak mindenütt. A temető hátsó frontján meg volt bontva a kerítés; jókora darabon el lettek hordva a téglák. Nézd, én naivan hiszek egy józanabb társadalomban, küzdök érte, ahogy tudok, egy alapítványi állatmenhelyen dolgozom, és beszélek valamelyest arabul is, és amikor a fiúm és a nagyapám társaságában kijöttünk a temetőből, ahol a sosem-látott dédnagymamám és az ükszüleim nyugszanak, egyszerűen nevetségesen éreztem magamat.
A Balatonnál egy teljes napot eltöltöttünk, voltunk a félszigeten fönn a templomnál, meglátogattunk egy borospincét, aztán egy elhagyatott strandon Dávid és én fürödtünk is, bár így június legelején eléggé hűvös volt még a víz. A Genázáreti tó jutott róla eszembe. Langyosan sütött a nap. Remek disznóhúsos ételeket ettünk, mindenféle sülteket, hurkát, kolbászt. A temetőlátogatás után megnéztük a házat, ahol Tibor papa felnőtt. Egyszerű, földszintes sarokház, lehúzott, rozsdás vasredőnnyel; a koncentrációs táborban elpusztult dédapám építette, aki cipész volt (cipészként dolgozott a nyugdíjig a nagyapám is Cfatban). Nem egészen értettem ezt a nyugat-magyarországi kisvárost. A sarokházzal szemközti parkban, ahol egy fehérre meszelt oszlop tetején Szűz Mária állt, Dávid mondott nekem valamit, aminek a jelentőségét nem fogtam föl azonnal. Miután hazarepültünk, még két hétig dolgoztam, aztán elutaztunk Indiába; Goára mentünk, Palolembe. Ez a vakáció volt életem legcsodálatosabb másfél hónapja. Szeptember közepén Barna Dávid tartalékost behívták az izraeli hadseregbe, és rá két hétre halálos sebet kapott Ciszjordániában. Azt mondta nekem ott a parkban, szemközt a vasredőnyös sarokházzal, hogy első halál után nincsen második; vigaszképpen, mert váratlanul fojtogatni kezdett a sírás.
Lanczkor Gábor (1981). Ez idáig tizenöt kötete jelent meg: versek, regények, gyerekkönyvek és egy-egy dráma- és tanulmánykötet. Legutóbb: Monolit. Válogatott és új versek, Jelenkor, 2018. Feleségével és két kislányával másfél éves szegedi tartózkodás után jelenleg megint régi otthonukban, egy balatonhenyei karanténban él.