Hírlevél feliratkozás

Keresés

N. Tóth Anikó prózája

Megcsillant a rózsaszín fejbőr a nő erősen ritkuló haja alatt a folyosóra bevágódó fényben.

N. Tóth Anikó 1967-ben született. Madách- és Talamon-díjas író, irodalomtörténész, egyetemi oktató. Ipolyságon él. Legutóbbi kötete, Az eszemet tudom a Cerkabella Kiadónál jelent meg 2012-ben.

(Béres Gábor felvétele)

Ennyi

 

Neked ennyi hajad van, csodálkozott Andris, miközben Lili fülét kereste, hogy belesúgja a mondatot, amit tovább kellett adni. Tízévesek voltak és osztálytársak. Andris fél fejjel alacsonyabb, matekból egy jeggyel jobb.  A hajillat összezavarta az amúgy is zagyva mondatot, ezért halandzsát súgott a tincsek közé, nagyjából oda, ahol a fület sejtette. Lili kuncogott, mint általában mindenen. Andris hülye, súgta tovább. Sose tartotta be a játékszabályokat. Andris hónapok óta Zsófiba volt szerelmes. Cukorkával kínálgatta, és megengedte, hogy a matekleckéjét rendszeresen lemásolja. Zsófi törékeny volt, babaarca általában rezzenéstelen. Andris szolgálatait az öröm vagy hála csekélyke jele nélkül fogadta. Megszokta, hogy körülötte forog minden.  Andris nem bánta. Feltett szándéka volt, hogy feleségül veszi. Csak most ez a hajillat. Egyre többet kell Lilire néznie. Pedig egyáltalán nem bírja az állandó vihogását, a széles mozdulatait.

                                                                           Neked ennyi hajad van, tűnődött az öregasszony, miközben a húst forgatta a sercegő olajban. Ugyan kire lehetsz. Anyádé vékony, semmi, sejhaj. Apádé meg. Apádé meg ki tudja. Csak legalább összekötnéd. Már megint belelóg a levesbe.

                          Zsófi ki nem állhatta Lilit. Lili nem forgott körülötte, mint a többi lány. Fütyült a csecsebecséire. Nem vágyott a kegyeire. Eszébe sem jutott lesni a parancsait. Ha elment mellette, idegesítően szétrázta a fürtjeit. Zsófi émelygett a hajszagtól. Egyszer minden ok nélkül megtépte. Lilinek könnybe lábadt a szeme, de nem állhatott bosszút, mert belépett az osztályfőnök.

                        Neked ennyi hajad van, csapta össze a kezét Bea, amikor hét év után hazajött. A képeken, amiket kiposztoltatok, nem is látszott. Hadd játsszak vele. Már simogatta is szét a copfokat. Előkerített egy fésűt, de hamar le is tette. Tiszta gubanc, hol egy kefe. Lili nem lelkesedett túlságosan. Bea szerencsére vékony tincsekre osztotta, lassú mozdulatokkal, óvatosan bontogatta. Nem mint anya. A reggeli kapkodó, szaggató fésüléstől mindig megfájdult a fejbőre, különösen a halántékon és a fülek mögött.

                                                                                                    Vizsgálják át alaposan, különösen a halántékon és a fülek mögött. Sajnos több esetről is tudunk, mondta az osztályfőnök. Ennyi haj ideális tenyészhely. Úgy láttam, ma elég sokat vakarta a fejét. Máskor is szokta, mondta anya, nem szellőzik a fejbőre a sűrű hajtól. Talán vágassák le. Ritkítsák meg, vannak kímélő eljárások. De hát olyan szép, mondta anya elfúló hangon. Valóban szép, csak rendben kell tartani. Anyának kimerevedett a szeme. Aztán az idegesen ugráló szemöldöke alól dühös pillantásokat küldött a sarkon forduló osztályfőnök után. Megcsillant a rózsaszín fejbőr a nő erősen ritkuló haja alatt a folyosóra bevágódó fényben.

                                                                                                                        Mi ez a szag, lihegett Andris, amikor nekiszorította a kerítésnek. Ánizsillat, lehelte Lili, teljesen kifulladva a fogócskától. Ezt utálják a tetvek. Te is tetves vagy, fújt Andris egy mentolos felhőcskét Lili arcába.  Miért, még ki, pihegte Lili.  Hát mindenki. Te is, kerekedett ki Lili szeme. Én is. Dani is? Az is. István? Is. Nóra? Is. Móna? Is. Zsófi? Zsófi is. Nahát, még Zsófi is. Az hogy lehet.  Úgy, hogy lehet.  Akkor jó. Legalább nem fog piszkálni. Dehogynem. Mónát is csúfolta. Végigbőgte az első szünetet a vécében. Honnan tudod. Dagadt volt az orra.

                                                                                                                     Hogy lehet ennyi hajad, suttogta Viki. A ravaszul felállított tükrökben oldalt és hátul is látta a frizurát. A homlokból és a halántékokról összesodort tincsek futottak össze a fejtetőn egy laza kontyban, amit parányi rózsákkal díszített csatok tartottak, a tarkóról pedig rengeteg hajcsiga tekergőzött Lili vállára és a rózsaszín áttört selyem korzettre szinte a derekáig. Két és fél óra hosszig tartott, fanyalgott Lili. De megérte, mondta elismerően Viki. Sokkal szebb, mint az enyém. Alig tudta levenni a szemét a koszorúslány fejéről. Óvatosan megigazgatta saját haját, ami a lakkréteg miatt idegesítően idegennek tűnt. Dehogyis, tiltakozott Lili, pedig a menyasszonyi frizura tényleg szinte ünnepietlenül egyszerű volt. Mekkora fantáziája van Beának, sóhajtott Viki, mielőtt elindultak az esküvőre. Nekem is őt kellett volna megkérnem. Pedig nem is fodrász, csak szeret babrálni a hajakban, főleg az enyémben, mondta Lili, és ügyetlenül pakolgatta az uszályt a kocsiba.

                                               Zsófi éppen egy illatszeres katalógust mutogatott az udvartartásához frissen csatlakozó lányoknak. Amikor Lili elhaladt mellettük a padja irányába, elhúzta a száját. Basszus, ennek még arra sincs pénze, hogy egy vacak hajlakkot vegyen. Pedig jó a tetvek ellen. Az udvarhölgyek készségesen felvihogtak. Azért van a te hajadon egy egész lakkos flakon, szúrta oda Lili meg sem állva. Az udvarhölgyek kényszeredetten lefagytak. Zsófi hiába tekingélt körbe segélykérően. Andris sem volt a láthatáron.

              Ennyi hajból simán megélhetsz, rendezgette Bea a frissen mosott fürtöket. Lehetnél samponreklámarc. Fodrászreklámfej. Versenyhajmodell. Lobogtatnád a hajad, ráznád szét a tincseidet, és csak fotóznának, filmeznének, keresnél egy vagon pénzt. Ne hülyítsd már azt a gyereket, dorgálta anya Beát, miközben letette elé a gőzölgő capuccinót. Fahéj, mondta Bea. Bocs, elfelejtettem megszórni, indult anya vissza a konyhába. Nem kell, nem azért mondtam, tiltakozott Bea. Lili haja olyan színű, mint a fahéj.  Különösen a késődélutáni fényben.

                                                                                                                                        Tudod, mennyi hajszál fér el egy ember fején, kérdezte Andris a fatörzsnek támaszkodva. Hát ennyi, mint az enyémen, vágta rá Lili, és előrelendült a hintán. Mégis mennyi, erősködött Andris. Számold meg, nevetett Lili, hátradőlt, leengedte a haját. A fahéjszínű fürtök a frissen hullott leveleket söprögették. Hülye vagy, mondta Andris. Meddig tartana. Életed végéig, kuncogott Lili. Szédült a fejébe toluló vértől. Andrist felzaklatta az avarral keveredő haj látványa. Úgyse hagynám, állt fel Lili a hintáról. Számold inkább Zsófiét, az nem tart olyan soká. Andris hosszan bámulta a távolodó hajhullámokat.

                                                                   Neked mennyi hajad van, csodálkozott a fodrász, miközben alig tudta beletömködni a tincseket a hajmosó tálba. Fél flakon sampon tűnt el a hajszálak között. Mire a habot nagyjából sikerült kimosni, teljesen elgémberedett a nyaka. Tényleg levágjam, nem fogod sajnálni, nézett bele a feje fölött a tükörbe. Dehogy.  Elegem van. Nehéz, melegít, gubancos. Szaporán járt az olló, hulltak a fürtök, a fodrász bokáig gázolt a hajban. Új zsákot kell elővennem, gondolta, amikor összetakarított. Egész nap nem volt ennyi.

N. Tóth Anikó