
Ájtatosék
- Részletek
- Írta: Kovács Dominik és Kovács Viktor
BERTA. Miért is kellett a szívem minden jóságát őrá, a kalandor nyikhajra pazarolnom? Lenne bár mellettem egy tisztes-éltes úriember, de boldog is lennék! MOCSÁRI. Keress a nagyvilágban. BERTA. Hol keressek? Az éhes szajhák már mindet elkapkodták előlem. MOCSÁRI. Egy még bizonyosan hátravan.
(fabula)
SZEMÉLYEK
BERTA,
IDA, a nővére,
MOCSÁRI ÚR, Ida öreg férje
JÁTSZÓDIK
A tarlón
ELSŐ JELENET
Szoba Mocsári úr és neje, Vargha Ida úrhölgy kúriájában. Náluk vendégeskedik Ida húga, Berta, likőrt iszogatnak, beszélgetnek. Mocsári a háttérben imazsámolyán térdepel.
IDA. Tavalyi törköly egy kis ürömmel bolondítva. Ízlik, kedves?
BERTA (erőltetve). Mint az iszonyat, olyan jó!
IDA. Engem már a zöld színe is megbabonáz. Ha zöldre van festve, még a vaskerítést is elrágom.
BERTA (halkan). Az finomabb is, mint a ti kotyvalékotok.
IDA. Tudod-e, hogy miben főztük ki?
BERTA. Sejtem, édes.
IDA. Ugye, hogy nem mérgesít már?
BERTA. Dehogy mérgesít. Hisz testvérek vagyunk.
IDA. Nagy nyugalom ez nekem.
BERTA. Bár a pálinkafőző üst az ükanya testamentuma szerint engem illet, az én szívem megbocsátó…
IDA. Hiszen ezt már megbeszéltük. A nevezetes okirat e jegyzékében nem szerepel a neved.
BERTA. „Pálinkafőző üstömet hagyom legszebbik ükunokámnak…” Nem elég?
IDA. Elfeleded, kedves, hogy engem éppen akkoriban választottak a mezei bál szépének, amikor az ükanyánk a végrendeletét írta? Nem vitás, hogy reám gondolhatott.
BERTA. Megsértődsz, ha perre megyek veled?
IDA (gúnyosan). Csak nyugodtan… (Tányért nyújt a húgának.) De előtte még mindenképpen rágcsálj egy kis kétszersültet.
BERTA. Mi csillog a tetején? Mintha mérges kenet volna.
IDA. Kacsazsír.
BERTA. Jut eszembe! Vagy másfél hete is van, hogy a szakácsnő a baromfiudvarom leghízottabb récéjének eltűnését panaszolta.
IDA. S te nem eresztetted szélnek a szakácsnét?
BERTA. Szeretném megkérdezni, te és a férjurad nem láttátok-e a récémet?
IDA. Ne bennünket, a szakácsnődet kérdezd! Fogadok, hogy annak a mocskos keze nyomán tűnt el a jószág!
BERTA. Gyanús vagy, nővér.
IDA (felpattan). Ha így rágalmazol, s ennyit ér neked meghitt testvéri szeretetem, megyek, és a kútba ölöm magamat!
BERTA. Előbb valld be, hogy te voltál!
IDA (őrjöng). Ezt kell megérnem, hogy a húgom, akit a legfinomabb falatokkal traktálok, a kirablójának tart?! Gyalázat! Férjuram, kérlek, vésesd rá a síromra: kegyetlen húga gyötörte halálra!
MOCSÁRI (fölnéz). Legalább az esti imádságomat mondhatnám el nyugodtan! Farizeus asszony!
BERTA (Idához). Várj, bolond… a hímeket még ki se beszéltük!
IDA. Nem is fogjuk, mert én megyek a kútba!
MOCSÁRI. Súlyos vétek az a Gondviselő előtt. Különben meg éppen tányérokat mostam a kútban, a zsíros hab összegombolyítaná azt a gyönyörű frizurádat!
BERTA (Idához, nem vesz tudomást a férjéről). Inkább hallgasd meg, micsoda boldogságban vagyok én most a drága Tónival!
IDA. Hányadik nász is lesz ez pontosan?
BERTA (megszámolja ujjain a gyűrűket). A hetedik, kedves… nem mindenki olyan kisétkű ám, mint egyesek… ha tudnátok, hogy mennyi szeretet, mennyi odaadás van ebben a fiúban! Képzeljétek, a királyi szalonban fogják varrni az esküvői ruhámat, még ezt is elintézte!
IDA (színlelt kedvességgel). Igazán megérdemel téged.
BERTA. Ugye? Egyeseknek talán a vagyonbéli gyarapodásban adatott meg, ami nekem a szerelmes boldogságban. Mert én a férjecskéimre abszolúte nem panaszkodhatom: mindegyik alázatosan tűrte, mi több, imádattal vágyta a szeszélyeimet. Főleg a Kálmánom, a drága! Ő még egyszer˗kétszer fejbe is akarta lőni magát miattam.
IDA. A Kálmán volt a bankár?
BERTA. Az a Gyuri volt, kedves. Őt sokkal hosszabb ideig megtartottam, mint a Kálmánt. Azért egy bankár mégiscsak más, mint egy törvényszéki írnok. (Idához hajol.) Ha már ilyesmikről beszélünk… A világért sem akarok beleszólni, kedves, de úgy érzem, ti nem éltek valami rózsásan. A kedves sógorom nem egyéb előtted, mint levegő. Mi okozza ezt? Hiszen, ahogy látom, a tenyerén hordoz! Mindig hallom a szomszédból, ahogy esténként neked muzsikál. Olyan kis kedves!
MOCSÁRI. Köszönöm, kedves sógornőm, hogy szót emelsz értem. Bizony mostoha a sorsom! Szüntelen csak szolgálom a nőmet, hátha végre meg tudna szeretni…
IDA (mérgesen). Kár minekünk most ebbe belekezdeni!
BERTA. Indulni is szándékozom. Hajnalban sehol sem találtam Tónikámat: gondoltam, talán valami édes kis ajándékkal, meglepetéssel készül a számomra, azért ment el hazulról. Most már biztos visszaért! (Izgatottan el.)
MÁSODIK JELENET
Mocsári úr és Ida.
IDA (ének).
Száraz kóró nem nedves
Öreglegény nem kedves
Olyan ráncos a bőre
Félrehúzódom tőle
Azt hallottam felőled
Békaszar lett belőled
Nem hiszek a mesének
Nem kellesz eleségnek
MOCSÁRI. Tudod-e, asszony, micsoda szégyen az nekem, hogy így élünk?
IDA. Unom a szemrehányást!
MOCSÁRI. Ha unod, tégy ellene! Hitvesi kötelezettséged mulasztása súlyos, ördögtől való vétek! Hányszor közeledtél szerelmesen hozzám a házasságunk alatt?
IDA. Mit csináljak, drágám? Nincs az ilyesmihez kedvem… Olyan keserű vagy, mint a délben szedett uborka!
MOCSÁRI. Legalább azt nézd, hogy mennyi mindent megtettem érted: házat építettem, kertet csinosítottam, selyemsálat meg púdert vásároltam…
IDA. Nincs a háznak olyan szeglete, ahol nyugalmamat lelném. Mindenütt csak a bánatos fohászkodásodat hallom: adj, uram, örök nyugodalmat nekem! Kinek van kedve erre elaludni, erre ébredni?
MOCSÁRI. Mind az összes férfi, aki a világon van, arra kívánkozik a legjobban, hogy végre a nászi tányérra kerüljön. Ez a sorsunk, erre rendeltettünk! Miért vonod meg tőlem a kiteljesedést?
IDA (kis szünet után színlelt enyhüléssel mondja). No, lásd! Rábeszéltél.
MOCSÁRI (örül). Csakugyan?
IDA. Hanem előtte, ha megbocsátasz, egy kissé kicsinosítanálak. Mégiscsak nagyobb gusztusom lenne hozzád egy kis fűszerezés után.
MOCSÁRI. Amit akarsz, azt teszel velem! (Ida fehér porral keni be Mocsári arcát.) Jaj, ez csíp!
IDA. Nyughass! Olyan sima és édes bőröcskéd lesz tőle, mint a ma született ficsúrnak a hátsója! (Parókát vesz elő, Mocsári fejére húzza.) És szeretném, ha ezt a parókát is viselnéd…
MOCSÁRI. Csak nem bohóccá akarsz tenni?
IDA. Épp olyan hajad lesz, mint a Bertuska Tónijának: selymes, mint a csikók sörénye. Mostanában nem a tar koponya divatja járja, szívem. Vetkőzz, ha parancsolom! (Mocsári levetkőzik, Ida egy szűk szárú bársonygatyát ad rá.)
MOCSÁRI. Jaj, szívem, ezt inkább ne… a cirkuszba mehetnék ebben a göncben!
IDA. Csak egyszer nézhessek rád úgy, mint egy divatos hercegre! (Félre.) Bár látnám ismét húgomat közeledni!
MOCSÁRI. Ez lenne a mai divat!?
IDA. Nem vetted észre, hogy a nevezetes Tónika is mindig ilyenben szaladgál?
MOCSÁRI. Az ördög sem figyelgeti azt a kis pávahímet…
IDA. Nesze, egy ing! (Mocsári felveszi az inget.) És hozzá még egy kis ajakpír.
MOCSÁRI. Ajakpír! Azt már nem!
IDA. Ha nem engedelmeskedsz, itt hagylak!
MOCSÁRI. Minek nézel?
IDA. Légy egy kicsit elfogadóbb. A kedvemért, na! (Erőszakkal pirosságot ken a férje arcára.) Most aztán kívánnivaló vagy ám!
MOCSÁRI. Megölelhetlek végre? Megcsókolhatlak?
IDA (félre). Merre vagy már, Berta? Nézd, mit szereztem neked! (Mocsárihoz.) Szeretném, ha előtte még gyönyörködhetnék benned, csinos ifjúban, amint előttem sétálgatsz! Mit szeretném? Egyenesen óhajtom! (Mocsári föl-le járkál Ida előtt, közben Berta sivalkodva érkezik.)
HARMADIK JELENET
Mocsári, Ida és Berta.
BERTA. Tedd meg, Isten, még ma síri fejfámat! Nem hiszem el, hogy ekkora szomorúság énvelem megeshet!
IDA. Édes húgom, mi lelt? Előbb dicsekszünk, most meg sírunk?
BERTA. Gúnyolj még bánatomban is, hogyne! Eltűnt az én szerelmesem, most már bizonyos!
IDA. Rossz pénz nem vész el…
BERTA. Ilyen soká még sosem maradt mellőlem!
IDA. Talán épp a várba ment a menyasszonyi ruhádért!
BERTA. Korán volna még az.
IDA. És ha csokrot szedni indult?
BERTA. Hova indult volna, mikor éppen tele van a kertem virággal? Add, uram, hogy ne legyen igazam, de szerintem valami nagy baj érte.
IDA. Biztos egy förtelmes bestia kapta el a legénykéd grabancát, olyan, akinek éppen befele nőtt, ami a Tónikádnak kifelé. Csalfaságnak lettél az áldozata, édes húgom!
BERTA. Hat szép legénynek voltam már királynője, soha velem ilyen csúfság még nem történt!
IDA. Lehet, hogy a lovagod épp egy szajhát csókolgat most helyetted!
BERTA. Megyek, s ha előkerítem őket, meg is ölöm mindkettőt!
IDA. Hogy még nagyobb pletykába, szégyenbe sodord magad? (Idézi a szóbeszédet.) Már nem epednek ám annyian a híres Bertukáért, odavan a virágos nyár! Már maga futkos a vőlegénynek való után… ezt akarod?
BERTA. Megbolondulok!
IDA (átöleli a síró Bertát). Ugyan ne tedd! Itt vagyok melletted, s addig vigasztallak testvéri nagylelkűséggel, amíg el nem felejted a hűtlenedet! Ürmös likőr, ha? Jól esne, mi? Hozom is a kamrából… ti meg addig is beszélgessetek! (Félre.) Így ni: kettecskén. Úgy lesz minden, ahogy akartam. (El.)
NEGYEDIK JELENET
Mocsári és Berta egyedül maradnak.
BERTA (jajgatva énekel).
Káka tövén költ a ruca
Jó földben terem a búza
De ahol hű legény terem
Azt a földet nem ismerem… ó, én szerencsétlen pára! Vetnének már a föld gyomrába, s tűnnék el minden szégyenemmel a világból!
MOCSÁRI (vigasztalja). Kedves kis sógorasszonyom, ne búsulj. Gondolj rám, én se sírok. Pedig hány éve hiteget engem a kegyetlen nővéred, hogy no, ma kívánatosnak lát, és engedni fogja, hogy szeressem, holnap engedni fogja, hogy szeressem, s így tovább… aztán soha semmi nem történik. Ilyen gyalázattal, világnak bohócaként vénülök meg!
BERTA. Miért is kellett a szívem minden jóságát őrá, a kalandor nyikhajra pazarolnom? Lenne bár mellettem egy tisztes-éltes úriember, de boldog is lennék!
MOCSÁRI. Keress a nagyvilágban.
BERTA. Hol keressek? Az éhes szajhák már mindet elkapkodták előlem.
MOCSÁRI. Egy még bizonyosan hátravan.
BERTA. Arra gondolsz, hogy te meg én? Az nem lehet! Hogy én a sógorom elkívánásának hírébe keveredjek, no, azt sosem! (Ránéz a sógorára.) Pedig micsoda egy remek fickó is vagy te!
MOCSÁRI. Gúnyolsz engem vigasztalásomért cserébe?
BERTA. Ugyan dehogy! Most látom csak, hogy milyen egy remek hímmel van dolgom! Ez a haj, ez a bársonygatya, ez a selymes, fehér bőr… sose láttalak még ilyen vonzónak!
MOCSÁRI. Ajánlom magamat búfeledésképp.
BERTA (álságosan). Mi lesz, ha a néném megtudja?
MOCSÁRI. Őérte magadtól ne sajnálj!
MOCSÁRI ÉS BERTA (ének).
Zöld erdőben, szép mezőben legénybogárok
Ide hallik víg nótájuk, s a citerájuk
De ki őket szereti, mindet bekebelezi
Nyoszolyáját, szép rózsáját tűzbe hevíti (Szerelmes incselkedés közepette el.)
ÖTÖDIK JELENET
Ida a likőrös üveggel a kezében érkezik.
IDA. A jelek arra utalnak, hogy minden úgy esett, ahogy elgondoltam… (Kifelé.) Uracskám, Bertuskám, hova tűntetek?
HATODIK JELENET
Berta némán, félve előlép, kezében a sógora parókája.
IDA (belül kajánul vigyorog). Miért vagy így megszeppenve, kishúgom? (Berta szótlanul mered maga elé.)
BERTA. Rettenetesen szégyellem magam. A sógor és én… érted, ugye?
IDA (játssza a felháborodottat, döbbent csend). Nem hiszem el…
BERTA. Egyszerűen nem tudtam megálljt parancsolni magamnak! Mire észbe kaptam, már be is faltam.
IDA. Mindene elfogyott?
BERTA (előveszi a parókát). Ezt meghagytam. Ha gondolod, szívesen neked adom…
IDA. Tedd, ahova akarod!
BERTA (térdre veti magát, kezét könyörgőre kulcsolja). Meg tudsz bocsátani? Hiszen már csak ketten vagyunk egymásnak. Akit én szerettem, faképnél hagyott, a férjed meg hát… sajnálom… nem tudok mást mondani, sajnálom…
IDA (meghúzza a likőrös üveget, majd ingerülten Bertának adja). Igyál te is! (Berta iszik.) Gyere ide! (Berta Ida ölébe hajtja a fejét, aki simogatja.) Hát persze, hogy megbocsátok. Van fontosabb a testvéri szeretetnél? (Inkább magának mondja.) Hogy is vehetném zokon, amit tettél? A te Tónikád után még most sajog az állkapcám. (Berta felpattan, gyanúsan a nővérére néz, elnevetik magukat, koccintanak, visszaülnek.)
BERTA. Rágós húsa volt? Pedig alig múlt húsz.
IDA ÉS BERTA (ének).
Hordóliknak édes leve
A legénynek nincsen esze
Esze lenne, messze menne
Éhes asszonyt nem szeretne!
Kovács Dominik és Kovács Viktor (1995) írók, drámaírók, társalkotók, az ELTE-BTK irodalom- és kultúratudomány mesterképzésének hallgatói. Történeteiket meghatározza a sajátos vidéki mitológia, valamint a kígyózó körmondatok és a naturális közbevetések kiszámíthatatlan váltakozása.