Éjféli vonat

Részletek

Írta: Varga Bence

Mint háborúban a békésen állomásozó hadtestet a lesből támadó ellenség golyózápora, olyan váratlanul érte a vad szél, amely nyomban azután, hogy kilépett, lesöpörte a sapkát a fejéről és messzire sodorta.

Amikor magához tért, először csak azt fogta föl, hogy az asztalra pakolt lábaiból teljesen kiment a vér. Lábfeje helyén jéghideg zsibbadás lüktetett, és hiába erőlködött, hogy legalább a lábujjait megmozgassa kissé, sehogy sem sikerült. „De hiszen ennyit azért nem aludtam” – futott végig a szundikálástól eltompult agyán, majd körülnézett a rendetlen, apró irodában. Feje felett fáradtan villódzott a neonlámpa. Előtte az asztalon még ott hevert félig elfogyasztott uzsonnája, egy téliszalámis szendvics. A kenyér már teljesen megpenészedett. Felemelte karjait, s ahogy megnyújtóztatta magát, a testén végigvonuló kellemes érzés egy szempillantás alatt hidegrázássá változott. Hiába volt mindent ugyanolyan, mint korábban, idegennek talált most a helyiség pislákoló lámpafényében mindent, különösen bomlásnak indult uzsonnáját. Mellső zsebéből elővette sípját, és belefújt. A fejében sokáig visszhangzó harsogás végre magához térítette, és most már teljességgel meggyőződött róla, hogy ez a számára oly valószerűtlen világ, mely a sistergő zsibbadással jelentkezett, valóban az igazi. Nem álmodik. Előredőlt, lábait csak karja segítségével tudta az íróasztalról leemelni. Érezte, ahogy kihűlt ereibe lassacskán visszacsurog a vér, ettől megkönnyebbült, bár talpában továbbra is milliónyi tűszúrást érzett. Máskülönben azonnal felugrott volna, látva, hogy a monitor vonat érkezését jelzi. A férfit nem a járat ijesztette meg, hanem a képernyő sarkában villogó óramutató, amely szerint fél tizenkettő is elmúlt. Először nem hitt szemének, de karórájára pillantva meggyőződhetett róla, hogy a számítógép a helyes időt jelzi. Feltápászkodott székéből, és erősen sántítva járkálni kezdett az irodában. Maga sem tudta pontosan, mit keres, hiszen a menetrendet nem volt szükséges látnia, hogy tudja, az utolsó személyvonat, ha késik is, legkésőbb háromnegyed tizenegykor áthalad a városon. Azt pedig elképzelni sem tudta, hogy délutáni pihenője hogyan tarthatott csaknem hét óra hosszat.

Kétségbeesésében fölemelte a kagylót, és a központot tárcsázta, de a vonal túlsó végén felhangzó jelzés, a maga sirályvijjogásszerű hangjával egyértelművé tette, hogy felvilágosításra már nem számíthat. Visszahuppant a székbe, és ráfrissített a programra, hátha csak lefagyott a rendszer. Hiába indította újra, az ismeretlen járat egyre gyorsabban közeledett. Megdörzsölte a szemeit, nagy levegőt vett, s immár kitisztult fejjel megpróbálta felidézni magában, mire emlékszik. Az uzsonna végén elfogyasztott gyomorkeserű utáni fásultság, illetve a négyhúszas meg a négyötvenötös közti holtidőre tervezett „szusszanásnyi” pihenő még megvolt, ahogy asztalra pakolja lábait és arcába húzza a MÁV-os sapkát, de bárhogy is gyötörte kába fejét, az elalvás és az ébredés közti időszakból egyetlen, villanásnyi emléke sem akadt. Már biztos volt benne, hogy hét órán át egyszer sem riadt föl. „Na jó, ha nem hemzsegnek itten az egyenruhások, az mindenesetre jó jel” – állapította meg, de az újabb felmerülő kérdésre, hogy ez idő alatt ki volt az, aki a vonatok áthaladását kezelte, bemondta a hangosbemondóba a járatok érkezését, a megfelelő vágányra irányította a szerelvényeket; egyszóval arra, ki látta el a feladatát, miért nem történt katasztrófa, nem volt válasza.

Odakint a tető cserepeinek csapódó szél mély baritonja búgott, az egész irodát betöltötte ez a fenyegető süvítés. Elöntötte a méreg: mintha szervezete valami sűrű nedvet kezdett volna termelni, amely most egész testét elárasztotta, ott érezte fogaiban is, és ettől, bár tizenhét éve, hogy letette – „Azóta egyetlen szálat sem…” –, most mégis kínzó vágy szállta meg, hogy elszívjon egy cigarettát. „Ha legalább még egy gyomorkeserűm maradt volna…” – gondolta, és az ajtóra pillantva döbbent rá, hogy amióta felébredt, ki sem dugta a fejét a szűk kis irodából, pedig elég volna egyetlen embert találnia, aki fölvilágosítaná, és föloldaná ezt a „nyilvánvaló félreértést”. Ha vonat érkezik, miért ne várakozhatna valaki a szomszédos váróteremben, gondolta, így hát azonnal feltépte az ajtót, de már meg sem lepődött, hogy egyetlen teremtett lelket sem talált, csak a nyitva felejtett bejárati ajtón betóduló huzat röptette reklámcédulákat és újságpapírokat.

A számítógépből hirtelen felhangzó pittyenés a frászt hozta a kihalt váró látványába belefeledkező férfira. A rendszer jelzése szerint már a szomszéd falunál járt a titokzatos vonat. A férfi leült a gép elé, megköszörülte a torkát, bekapcsolta a mikrofont, és az alvástól ernyedt hangszálaival, dörmögő hangon gépiesen mondani kezdte, hogy „felhívjuk tisztelt utasaink figyelmét, hogy a második vágányra…”, de minthogy nem csupán arra jött rá, hogy fogalma sincs, miféle járatot kellene bejelentenie, hanem arra is, hogy senki sem várja ezt a vonatot, kikapcsolta a mikrofont, és bajsza alatt halkan káromkodva előkereste a zseblámpáját meg a forgalomirányító tárcsát, fejébe húzta tányérsapkáját, és dühösen kiviharzott.

Mint háborúban a békésen állomásozó hadtestet a lesből támadó ellenség golyózápora, olyan váratlanul érte a vad szél, amely nyomban azután, hogy kilépett, lesöpörte a sapkát a fejéről és messzire sodorta. A tomboló forgatag ráadásul kiszámíthatatlanul, egyik pillanatról a másikra változtatott irányt, jobbról és balról csapkodta a férfit, hogy könnyei is kicsordultak. Egyik karját maga elé tartva, mint aki az erdőben, az elé hajló ágakat tolja félre, elindult a vágányok felé, és közben nem győzte figyelni a környéket, amely most valahogy más volt, mint egyébként. Talán a szűnni nem akaróan hullámzó vezetékek, vagy a csupasz fák zörgő ágai, esetleg a sínek hisztérikus rezgése? Nem, elsősorban az ég volt különös. Különösnek találta az odafent sorjázó felhőket, amelyek puskahangtól megrémült vadakként valósággal rohantak egymás hegyén-hátán, meg a mögöttük barnálló égboltot, ami „mintha berozsdásodott volna.” Ahogy szemeit lejjebb futtatta a horizont felé, a távolban egymásba torkolló sínek fölött éles fényfolt csillant fel. Előkotorta zseblámpáját, és jelezni kezdett a vonat felé, a biztonság kedvéért kétszer is, válaszul hamarosan felharsant a mozdonyduda. „Éjfél múlt.” Hátrafordult a város felé, de amarra nyoma sem volt a rozsdás églemeznek, csupa feketeség volt minden, nem világítottak az éjszakai lámpák sem. „De hát hová tűntek az épületek? Hiszen a gyártelep csak egy köpésre van innen.” Mindössze a távolban magasodó víztorony körvonalait látta homályosan, ahol mintha fényt kapcsoltak volna, de a szemeiből újra kicsorduló könnyek miatt ez a fénynyaláb megnyúlt és szétterült a tájon, teljesen felismerhetetlenné téve azt. Megtörölte a szemét, s az elé táruló látvány, hogy a vonat már csaknem megérkezett, meghűtötte ereiben a vért: részint mert felismerte, hogy nem valami korszerű motorvonat, hanem egy koromfekete 424-es közeledik felé, sűrű füstöt hányva magából, részint pedig, mert megijesztette az iszonyatos sebesség. Összefogta a forgalomirányító tárcsát meg a zseblámpát, és hadonászni kezdett vele a vonat felé, miközben torkaszakadtából üvöltött: „Azonnal álljon meg!” Hiába ordított, ahogy csak bírt, a 424-es vaskerekeinek mord zakatolása és a hangját mint holmi papírzsebkendőt elsöprő szél hiábavalóvá tett minden fájdalmas kiáltást. Hamarosan megértette, hogy mi végre volt mindvégig rossz előérzete. Az orra előtt elszáguldó kocsi mögött fölfedezte ugyanis a további vagonok végeláthatatlan sokaságát, és a rajtuk csüngő embertömeget. Mert emberek csüngtek rajta, a szó szoros értelmében, nem csupán a vagonok ablakaiból hajoltak ki, férfiak és nők, idősek és fiatalok egyaránt, azt a benyomást keltve, hogy odabent még egy tűt sem lehet leejteni, hanem a vagonok tetején, meg a kapcsolószerkezeteken is ültek, összezsúfolva. Integettek a férfinak és csókokat szórtak és mind kiabáltak, lelkesen, de csak érthetetlen hangfoszlányok meg váltakozó mélységű búgás trillázott a levegőben, mintha egy pillanatba sűrítették volna a valaha élt összes ember hangját.

„De hát miféle szerelvény ez?” Amikor már vagy öt perce áramlott előtte az embertömeg, a távolba nézve rádöbbent, hogy egyáltalán nem látja a járat végét. Nézte az elsuhanó, boldog arcokat és a vagonok tetején ücsörgő férfiakat, akik közül most egy csoportot szúrt ki: körbejárt közöttük egy üveg. Talán karneválra indulnak, csak erre tudott gondolni, ruházatukat látva azonban ez mégsem tűnt valószínűnek. Mindannyian ugyanazt viselték: a nők hosszú, bő szoknyát és vastag, prémes bundát, a férfiak pedig magas szárú csizmát és lódenkabátot. S hogy ezt a járatot nem valami mulatságra indították, végül igazolni látszott, hogy nagyjából negyed óra múltán hirtelen véget ért a személyszállító vagonok sora, és a férfi orra előtt hatalmas teherszállító kocsik jelentek meg, csordultig rakva különféle rakománnyal, amelynek egy részét még ugyan felismerte – a szenet, a fát, a cukorrépát, a búzát, a kukoricát –, de az aztán következő, különös szállítmányokat már képtelen volt beazonosítani. Sötét, mégis fénylő, gúla alakú tárgyakat látott az egyik vagonon, egy másikban meg vörösen izzó gömböket, egy harmadikban aranyszínben csillogó kristályokat. Végül olyannyira belefeledkezett az ismeretlen elemekbe, hogy annak már egyáltalán nem tulajdonított jelentőséget, hogy az utolsó vagonokban kecskék, disznók, tyúkok, lovak és szarvasmarhák ácsorogtak.

Mire a szerelvény – nagyjából félóra alatt – átvágtatott a városon, a férfi teljesen átfázott, az arcára száradt könnycseppek pedig valósággal a bőrére égtek. Amíg tudta, nézte a vonatot, ahogy egyre kisebbre összemegy, végül a sínpárok találkozásánál apró, fekete ponttá zsugorodott, és eltűnt. A szél kitartóan csapkodta, úgy érezte, mintha egész koponyája lobogna. Amint újra meg újra végigfuttatta a síneken a tekintetét, régi játéka jutott eszébe: megpróbálta elképzelni a pontot, ahol a sínpár véget ér. Fejfájásig képes volt gyötörni magát ezzel, fölfogni a horizont végén eltűnő sínekről, hogy a láthatáron túl is tartanak, és elgondolni, milyen tájakat szelnek ketté a messzeségben. De most valahogy nem sikerült neki.

Visszasietett az irodába, és anélkül, hogy egy pillantást is vetett volna a monitorra, kikapcsolta a gépet. Amíg felvette a kabátját és összepakolta a táskáját, végleg hatalmába kerítette a korábbi rossz érzés, és már világos volt számára, hogy mi ez. „Tetves, rohadt banda” – káromkodta el magát, aztán bezárta az irodát.

A váróterembe érve az ablakon egyre gyorsabban kopogó, majd az üveget valósággal szétverő esőcseppek hangja jelezte, hogy továbbra sem enyhül az ítéletidő, neki márpedig még haza kell bicikliznie. Ebben a pillanatban a huzat egy félbeszakadt újságpapírt sodort a lábához. Lehajolt érte és alaposan szemügyre vette a sáros talpnyomok szaggatta, átázott lapot, és olvasni kezdte a megcsonkított újság vezető cikkének még ép címét:

...RJA ÖNT A FŐVÁRO… NAGYCIR…

Mellette a fekete-fehér fénykép egy kantáros nadrágba öltöztetett csimpánzt ábrázolt egy színpadon, amint éppen egy fekete medicinlabdán egyensúlyoz, a háttérben pedig a zsúfolásig telt nézőtéren a frakkba öltözött közönség – egyesek felállva – tenyereiket verdesve éljenez. Nézte ezt a képet, és fejében újra hallani vélte a 424-es zakatolását. Összegyűrte az újságot és elhajította a sarokba, majd kilépett a viharos éjszakába, és visszanyúlva még leoltotta a villanyt a váróteremben.


Varga Bence 1994-ben született Kapuváron, jelenleg Budapesten él és újságíróként dolgozik. Novellái az Apokrif folyóiratban, a Kalligramban, az Új Forrásban, a Napút Online, illetve a KULTer felületein jelentek meg.