Hírlevél feliratkozás

Keresés

Fotó: Ördög Ivett

Könnyebb

A bérelt furgon, amivel a cuccainkat idehoztuk, a kapu előtt állt, még a dobozainkat se pakoltuk ki. Mi lenne, ha egyszerűen elhajtanék? De aztán csak billegtettem a kezemben a poharat, és néztem, hogy hullámzik benne a bor.

Anyám vonzó nő volt. Megfordultak utána a férfiak. A villamoson megfogták a fenekét, a mellét. Én riadtan fogtam közben a kezét, ő viszont meg se rezdült. Ha azt kérdezed, milyen volt az anyám, ez a jelenet jut az eszembe: félek a többi felnőttől, de ha lehet, tőle még jobban félek.

Viszont most nem anyámról akarok neked beszélni, hanem Ágnesről. Ágnest évek óta ismertem, közös volt a baráti körünk. Egy volt évfolyamtársammal járt, ő mutatta be nekünk. Miután szakítottak, a srác nem jött többet, de Ágnes megmaradt. Pedig nem volt egy társasági alkat, nem is értettem soha, miért csatlakozik hozzánk. Ha beültünk valahová, mindig a sarokba ült, álmodozva körözött a mutatóujjával a pohár peremén, megrezzent, ha hozzászóltak. A kirándulásokon lemaradt, a patakparton kerek, színes köveket gyűjtött, és mindet zsebre tette. Képtelenség volt kitalálni, mi járhat a fejében, vagy hogy jár-e egyáltalán benne valami. Nagy, barna szemével bámult, hosszú szempilláival pislogott rám. Mikor lett érdekes, hogy kontyba fogva vagy kiengedve hordja-e a haját? Mikor ült először mellém, fogta meg a kezem? Mikor ismertem ki magam gömbölyded, életlen körmein, futottam végig először a tenyere vonalán? Mikor szoktam meg a keze melegét a vállamon? Egyszerűen mögém lépett, és a vállamra tette a kezét, így köszönt.

Nem akartam őt felszedni. Ha visszagondolok, azt látom, az egész magától alakult. Pár hét után nálam hagyta a fogkeféjét, majd átrendezte a szekrényem, és csak utólag vettem észre, hogy már a saját fiókjából kivett pizsamában eszi a rántottát. Feltöltötte a hűtőm, összegömbölyödött, mielőtt elaludt, és magára húzta a karom. Saját kulcsot még hónapokig nem adtam neki.

Aztán valami megváltozott. Túl sok lett a jelenléte, hiába vártam, hogy jöjjön, dühös lettem, amikor megérkezett. Utáltam, hogy fél órán keresztül kavargatja a kávét. Már rég felolvadt a cukor, mégis azt kell hallgatnom, ahogy újra és újra a porcelánnak koccan a kanál. Ha nem találta a zokni párját, felhúzott egy másik színűt. A közös fogkrémet abban a helyiségben hagyta, amerre éppen fogmosás közben járt.

– Tudok ma bármit is jól csinálni? – kérdezte, mikor ezeket szóvá tettem.

Úgy éreztem magam, mint aki órák óta fél lábon áll, mert nem tudja megítélni, hová léphet legközelebb. Legszívesebben káromkodtam volna, de igyekeztem higgadtan szólni hozzá. Ő mégis neheztelt.

Túl sok időt töltöttünk együtt. Idővel kitapasztalta, hogy ha a szomszédban egész éjszaka sír a gyerek, megfájdul a fejem. Hogy jobban szeretem, ha ő zárja az ajtót, mert akkor nem kell visszamennem ellenőrizni, tényleg bezártam-e. Hogy ha elejtek vagy elhagyok dolgokat, napokig emészt a szégyen, milyen figyelmetlen vagyok.

Az albérletem szűkös volt két embernek. Öt éve, mikor anyám meghalt, megörököltem a családi házat. Ágnes rákérdezett, miért nem költözünk oda.

– Nem szeretem azt a helyet. Nem akarok ott lakni.

– Csak egy épület. Olyan lesz, amilyennek te akarod. Miért fizetsz bérleti díjat, mikor van egy saját házad?

A házzal évekig nem kezdtem semmit. Már nem értem, miért engedtem, hogy Ágnes ebbe beleszóljon, talán a gyakorlatiassága hatott rám. Mindig azt mondta, ez csak egy épület: udvar, pár fal, tető. Nem egyenlő a gyerekkorommal.    

Felmondtam a szerződésemet. A házat szerettem volna még az albérletből való kiköltözés előtt rendbe hozni, de mindig közbejött valami. Így először akkor mentem át, amikor leadtuk az albérlet kulcsait. Ágnes szerette volna, ha körbevezetem, de úgy gondoltam, magától is felismer egy konyhát vagy egy fürdőszobát. Több fal penészes volt, évek óta nem volt kifűtve az épület. Kinyitottam az ablakokat, és összeszedtem néhány kacatot. A bútorokat kicipeltem az udvarra. Ágnes visszavitte a házba anyám karosszékét, azt ígérte, varr rá új huzatot. Kiválogatott magának néhány körömlakkot. Mikor az egyik ruhát kezdte el nézegetni, kitéptem a kezéből. Az anyag elszakadt.

– Komolyan anyám ruháit akarod hordani?!

– Miért ne hordhatnám?

Szó nélkül összegyűjtöttem a ruhákat, és máglyát raktam belőlük az udvaron. Nyár volt, a hátamon csorgott az izzadság, mégis jólesett a tűz közelében állni. Miközben a lángokat néztem, Ágnes kihozott egy üveg bort. Ezt is a házban találta.

– Pszichológusra lenne szükséged – mondta. Belém karolt, és töltött mindkettőnknek.

Dühösen néztem rá. Már most bántam, hogy ideköltözünk, és hirtelen azt sem tudtam, hogy érezzek iránta, mennyire fontos nekem ez a kapcsolat. A bérelt furgon, amivel a cuccainkat idehoztuk, a kapu előtt állt, még a dobozainkat se pakoltuk ki. Mi lenne, ha egyszerűen elhajtanék? De aztán csak billegtettem a kezemben a poharat, és néztem, hogy hullámzik benne a bor.

– Ha felidegesítesz, az nem azt jelenti, hogy dilis vagyok – válaszoltam.

Pár hét alatt berendezkedtünk és újrafestettük a falakat. Ő választotta a színeket. A nappali sárga, a háló bordó lett. Függönyöket varrt. Világoskéket, méregzöldet; kicsi virágok, kicsi madarak voltak rajtuk. Főzött. Néha étterembe vittem vacsorázni. Ha összevesztünk, csíkos szegfűt vettem neki.

– Inkább ne veszekedj velem – mondta ilyenkor, és kidobta a virágot, aztán napokig nem szóltunk egymáshoz.

Egy idő után megszólalni sem volt már kedvem. Világéletemben nyugodt embernek ismertem magam. De Ágnes gyakran felidegesített. És amikor épp nem idegesített, ő haragudott meg rám. Enni sem volt kedvem, csak tologattam a villámmal, amit főzött. Később fel sem keltem.

Rémálmaim voltak. Álmomban ötéves voltam, a cipőm csupa sár, nem szabadott volna így a házban lennem, de nem mertem kimenni, mert odakinn vártak a farkasok. El kellett bújni az asztal alatt. Akkor nem láttak meg. Az udvaron jártak, a padláson. Hallottam, ahogy a karmuk a fejem fölött kopog.    

Ágnes, hogyha felébredt rám, szótlanul átfordult a másik oldalára. Reggelente ugyanilyen némán öltözött át, mosakodott, ment dolgozni. Úgy tűnt, neki rendben van így. Aztán mégis ő kezdeményezett: 

– Nem akarod megbeszélni? – ült mellém, az ágy szélére egyik délután, de én a fejemre húztam a párnát.

– Bármit mondok, abból baj lesz.

– Kinek lesz baj? Neked vagy nekem?

Előbújtam a párna alól, és a hátamra fordultam. A szemébe néztem. Próbáltam kifürkészni, hogy érti ezt. Képtelenség volt kitalálni, mi járhat a fejében.

– Félelmetes vagy – mondtam.    

Elnevette magát:

– Mikor lettél ilyen gyerekes? Ugyan miért lennék félelmetes?

– Sosem tudom, mit akarsz.

– Biztos vagy benne, hogy most rólam beszélsz?

– Mégis kiről beszélnék?

Nem válaszolt, mintha a választ magamtól is tudnom kellene. Néztem őt, a nagy, barna szemét, az előreomló haját, a kerekded körmeit. Néztem azt a kevés dolgot, amit megismertem belőle az alatt a hosszú év alatt, amit együtt töltöttem vele. Tulajdonképpen csak megszoktam, hogy itt van. Sosem akartam őt felszedni. Sosem akartam neki rántottát sütni, sosem akartam vele egy házba költözni. Mikor lett érdekes, hogy mit mond? Hogy miről mit gondol?

– Vessünk véget ennek – amint kimondtam, éreztem, hogy megkönnyebbülök.

– Ezt akarod?

– Menj el.

Ágnes fél percig ült még az ágyon, aztán bólintott, felállt, és kiment. Becsukta maga után az ajtót. Én az oldalamra fordultam, és kinéztem az ablakon. Néztem az udvaron álló fákat, amelyeket egész gyerekkoromban néztem.

Aztán mosogatás hangjaira figyeltem fel. Felkeltem, kimentem a szobából. Ágnes a konyhában állt, nekem háttal, éppen egy tányért dörzsölt a szivaccsal.

– Mit csinálsz?

– Várom, hogy lehiggadj.

– Higgadt vagyok. Keress albérletet. Segítek csomagolni.

Ágnes leöblítette a habot a tányérról, és a csepegtetőre tette. Aztán fordult csak meg.

– Elsőre is éreztem a sürgetést.

– Akkor miért mosogatsz?

– Azt hiszed, ez egyik percről a másikra megy? Tekintsünk el attól, hogy elköltözni mennyi teendő, csak érzelmileg szerinted megoldható? Neked megoldható? Vagy éppen azért játsszam el, hogy semmit sem jelent, csomagoljak össze, hogy te gyűlölhess érte? Úgy könnyebb lenne, igaz?

– Hogy lehetsz ilyen lekezelő? – éreztem, ahogy elönt a düh. – Mintha én semmit sem értenék, de bezzeg te…!

– Nem nézlek hülyének. Csak van néhány dolog, amit még fel kell dolgoznod – folytatta volna, de belevágtam a szavába:

– Kezdj el csomagolni!

– Sajnos nem áll módomban megkönnyíteni, hogy gyűlölj. Ha azt akarod, hogy elmenjek, ki kell, hogy dobj.

– Ebből elég – hátat fordítottam, kimentem a konyhából.

Talán ekkor kellett volna valamit másképp csinálni. Például elmenni hazulról. A mai napig nem tudom, hogy lehetett volna ezt akkor megbeszélni.

Elővettem egy bőröndöt, elkezdtem beledobálni a ruháit és a könyveit. Ágnes utánam jött, próbálta kivenni a kezemből a holmikat. Mikor nem sikerült, a karomba csimpaszkodott.

– Hagyd már ezt abba! – kiabáltam rá, és félretaszítottam. Válaszul hozzám vágott egy könyvet.

A földre dobtam, ami éppen a kezemben volt.

– Komolyan azt hiszed, hogy ha tőlem megszabadulsz, azzal minden problémád megoldódik? – dühösen tettem felé egy lépést, mire ösztönösen hátrébb lépett, majd felkapta a vázát a mellette lévő asztalról. – Most már higgadj le!

Közeledtem felé, mire elhajította a vázát. Célt tévesztett. A váza széttört a mögöttem lévő falon. Megragadtam a hajánál fogva, és vonszolni kezdtem. Karmolt, kapálózott. Megpofoztam. Kitaszítottam a bejárati ajtón, a kavicsok közé, és bevágtam az ajtót.

Kalapáló szívvel álltam, a csukott ajtónak dőlve. Minden ízemben remegtem. De úgy döntöttem, befejezem, ha már elkezdtem. Hívtam egy taxit, a bőröndbe csak a legszükségesebb dolgait tettem. Majd utána küldöm, ami itt maradt.

Mikor ismét kinyitottam az ajtót, Ágnes még mindig a földön feküdt. Nevetett és zokogott egyszerre.

– Gyűlöllek, te rohadék – mondta, mikor meglátott. – Igazam volt. Így tényleg könnyebb.

 

Tálos Atanáz 1990-ben született, Budapesten, az ELTE BTK magyar szakán végzett. Verseket és prózát ír; az Új Forrásban, az Irodalmi Szemle és a KULTer.hu felületein publikált. Jelenleg programozóként dolgozik, és Berlinben él.