Takács Nándor: A tetem

Részletek

Írta: Takács Nándor

Bezártam az ajtót, és visszamentem Jánoshoz. A borzot már kitette a földre. Ásni kezdtem. Nehezen adta magát az agyagos talaj. Olykor egy-két gyökeret is el kellett vágnom, de azért rövidesen elkészült a verem. János a talpával belökte a tetemet a gödörbe, aztán elkérte az ásót.

A tetem

Megpróbáltam egy régi öngyújtóval rágyújtani, de nem sikerült. Visszaléptem a konyhába gyufáért, s mire újra kiértem a ház elé, János már ott volt a semmiből. Morgott valamit, és legyintett felém. Először rágyújtottam, s csak utána válaszoltam.

– Mi járatban?

– Van egy döglött borz az ablakod alatt. Te mérgezted meg?

– Nem mérgeztem meg semmit. Biztosan a kutyák kapták el.

Kifújtam a füstöt, nyomtalanul elnyelte a sűrű köd az udvaron. Az ereszről, a fákról is nedvesség csöpögött.

– El kéne vinni onnan, és elásni. Esőt mond mára, ne bűzölögjön ott neked.

Miután elszívtam a cigarettát, elmentem a talicskáért, és kihoztam a fészerből a lapátot. János sürgetően kalimpált karjaival, és idegesen krákogott.

– Jó nagy dög. Még nem is láttam ekkorát. Jó lenne kikészíttetni valakivel, aztán eladni. Jó pénzeket adnak az ilyesmiért.

– A tömés is drága. Nem térülne meg.

A ház mögé értünk, behajoltam a bokrok alá. Valóban nagy állat volt. Mintha el lett volna hízva. Szétnyitottam a hátsó lábait.

– Harapásnyomot keresel? – hajolt fölém János. – Szerintem a torkát kapták el, vagy a hátára ugrottak, és úgy harapták el a gerincét.

– Nem látok harapásnyomot. Látod ezeket a piros pöttyöket?

A lágyéka, ahol ritkásabb volt a szőr, csípésnyomokkal volt tele.

– Bolhás lehetett – állapította meg János, aztán segített beemelni a borzot a talicskába. A lapáttal nem mentünk volna semmire, túl nagy volt a tetem.

Megkerültük a házat, és a fenyves mögé parkoltuk le a talicskát. János kiszemelt egy helyet a gödörnek, én pedig visszaballagtam a fészerbe az ásóért.

            A kutyák a bejárati ajtó előtt toporogtak, várták, hogy beeresszem őket. Egész éjszaka kint voltak, a bundájuk ázott volt és csatakos. A kisebbik didergett. Kinyitottam az ajtót, s a két átfagyott jószág egyetlen nekiiramodással futott a nappali kanapéjáig. Felugrottak a pokrócok közé, és nyalogatni kezdték vizes lábaikat.

            Bezártam az ajtót, és visszamentem Jánoshoz. A borzot már kitette a földre. Ásni kezdtem. Nehezen adta magát az agyagos talaj. Olykor egy-két gyökeret is el kellett vágnom, de azért rövidesen elkészült a verem. János a talpával belökte a tetemet a gödörbe, aztán elkérte az ásót.

– Majd én betemetem.

Rágyújtottam, és az erdőt bámultam.

– Nem tudok borzvárról a közelben.

– Pedig van – mondta János –, négy-öt éve, hogy utoljára láttam, de van. Jó három kilométerre a földúttól, Szentpéterpuszta felé.

Néztem a fenyőket, melyek a köd függönyein át még szomorúbbnak tűntek, mint máskor. Próbáltam elképzelni, merre lehet a borzvár, amiről János beszélt.

– Csak a vízmosásokat tudom.

– Arra van – bólogatott János.

– Sose láttam – hümmögtem, és eltapostam a csikket a nyirkos talajon.

– A vízmosások fölött nyílik – János fölegyenesedett és letette az ásót –, elég terebélyes, sok bejárata van.

Már csak néhány lapátnyi föld maradt, azt én kupacoltam fel a sírgödörre, azután elsimítgattam, hogy messziről ne látsszon annyira.

– Ez a keskeny sáv itt senkié, nem fogják észrevenni – legyintett János.

– Dehogynem. A fuvarosé, te mondtad.

– Ja, tényleg. Annak meg mindegy.

János fogta a talicskát, beletettem a szerszámokat, és elindultunk a ház felé.

– Szép bundája volt.

– Csak kár, hogy rühes volt.

– Nem láttam rajta kirágva a szőrt.

– Én se. De a bőre tele volt csípésekkel. Biztos nem volt egészséges.

– Aztán? Mit számít egy kitömött dögnél, hogy ép volt-e a bőre?

– Szerintem nagyon is sokat. De most már mindegy, elástuk.

– El – hagyta helyben János.

Miután elraktuk a szerszámokat, behívtam Jánost egy kávéra. A kutyák közben megszárítkoztak a kanapén. Búcsúzóban János megállt a küszöbön.

– Holnap megkeressük a borzvárat?

– Megkereshetjük – feleltem, és megvontam a vállam.

– Jó lenne látni, megvan-e még.

– Rendben, akkor elmegyünk.

János zsebre vágta kezeit, és eltűnt újra a ködben. Én meg bementem, hogy utánanézzek a kutyáknak.

Takács Nándor 1983-ban született Móron. A Pannonhalmi Bencés Gimnáziumban érettségizett. Egyetemi tanulmányait az ELTE biológus szakán, a Pécsi Tudományegyetem biológiatanár szakán és a Pannon Egyetem magyartanár szakán végezte. Kolónia című verseskötete 2014-ben jelent meg a Napkút Kiadónál. 2021 óta a Műhely folyóirat szépirodalmi szerkesztőjeként dolgozik.