Várkonyi Sára: A tónál

Részletek

Írta: Várkonyi Sára

És miről írtál? Hogy a tesóm… a féltesómat elrabolja egy emberkereskedő, de a delfinekkel együtt megmentjük. Az apának eszébe jut, hogy Hararében iskolába menet a sofőr egyszer ledudált egy kislányt az útról, aki a hátára kötve cipelte az iker öccseit.  

Az apa a leghátsó asztalnál ül, a kislány vécére ment. Int a pincérnek, párizsi kávézókhoz szokott mozdulattal, a pincér félig lesütött szeme hízelkedő. A szokásosat? - kérdezi és az apa bólint. Még azelőtt kihozzák, hogy a kislány visszaér, gyorsan lehúzza mindkettőt és harmadikat rendel, a kislánynak még egy baracklevet. Az asztalon megevett rántott hús panírmaradékai, egy mélyebb tányérban félig meghagyott pörkölt, az apa nem akarja elcsomagoltatni. Az órájára pillant, még mindig nagyon korán van.

A tavat nézi, már ősziesek a fények, de még nincs éle a szélnek, csendesen borzolja a vízfelszínt. Nincsenek sokan, néhány vízibicikli, pár úszó. Kihozzák a harmadikat, közben megjelenik a kislány nyurga alakja a bárpult felől. Osonva közlekedik és mindenhova néz, csak a másik asztalnál ülő négy lányra nem. 

Az apának eszébe jut az a megtépett kölyökgazella negyven évvel ezelőttről, ahogy az út szélén, félig rejtve bicegett a tambookie fűben. 

– Itt aztán már mindenkit kiszolgálnak – motyogja és mindentudón a viháncoló lányok felé biccent. A kislány visszakérdez, megint nem értette, amit az apja mondott. Az apa nem akar, nem tud máshogy, mint motyogva, nem akar hangosabban, az olyan lenne, mintha egy őrülthöz, vagy egy kisbabához beszélne. Legyint.

Megint az órájára néz, meg kellett volna várni Mónikát.  

– Kérsz még valamit? – kérdezi hangosabban. A lány a feles poharat nézi. 

– Őőő, nem, köszönöm, meg ezt is, köszönöm, megiszom ezt – mondja és demonstratívan kortyol a barackléből. Vállát behúzva gömbölyödik az asztal sarkához. Mindent megköszön és mindig bocsánatot kér.

– Cidert ittál már? – próbálkozik az apa, a kislány ingatja a fejét. – Pedig nyáron az kötelező – mondja és rendel. Fészkelődik a saját hangjától. 

– Anyunak a koktélját egyszer kóstoltam már, neki túl édes volt, úgyhogy megittam a végét. Mo-hí-tót. Meg mikor görcsölt a hasam, anya belém diktált egy kis pálinkát. 

Az apa arra gondol, mit jelent, ha valaki ennyi idősen menstruál. 

– Anyád mindig arra esküdött. De van ám fájdalomcsillapító is a világon. Használt a pálinka?

– Nem nagyon. Utána már hányingerem is volt. Anya nem akarja, hogy gyógyszert vegyek be, mert még kicsi vagyok hozzá, szerinte. 

Az apa rágyújt, dacosan néz ő is a feles pohárra. Mónika szerint a kislány még nem értheti ezeket a dolgokat, mint például alkoholizmus. A kislány most félrenéz. Mónika nem tud semmit.

– Anyám mondta, hogy jó vagy angolból – mondja az apa. A kislány nem néz rá. 

– Igen… Meg a fogalmazás még, ami jól megy. 

– Mit fogalmaztok? – kérdezi az apa a füst mögül. Persze, hogy nem matematikából jó a gyerek.  

– Hát, múltkor mesét kellett írni. 

– És miről írtál? 

– Hogy a tesóm… a féltesómat elrabolja egy emberkereskedő, de a delfinekkel együtt megmentjük.

Az apának eszébe jut, hogy Hararében iskolába menet a sofőr egyszer ledudált egy kislányt az útról, aki a hátára kötve cipelte az iker öccseit.  

– Nahát. Mágikus realizmus? – kérdezi. 

– Hogy mi? 

– Hagyjuk. 

Honnan tudná a gyerek, hogy mi az a mágikus realizmus. Szinte eltűnik a nyaka, olyan picire összehúzta most magát. 

– Nem lett olyan rossz, de a múltkori fogalmazás, az jobb lett – folytatja a kislány a tavat nézve. 

– We are all apprentices in a craft where no one ever becomes a master. 

Az apa lehúzza a harmadikat. 

– Ezt nem értem – mondja a kislány, karjait keresztbe fonja, a hónalját takarja. 

– Mit jelent, hogy apprentice? – az apa hangja színtelen.  

– Nem tanultuk még – válaszol a lány, csücsörít. 

– És ki mondta? 

– Fogalmam sincs. 

– Hemingway. 

– Aha. Mondta a mama, hogy olvassam el az Öreg halász és a tengert. 

– Az iskolában nem vettétek még? 

– Áh, szerintem gimis tananyag. 

– Olvass előre. Mondjuk ne Hemingwayt. Szenvelgés. 

A kislány a padot tartó oszlophoz simul, szórakozottan megérinti az arcát. Félig-meddig leizzadta már a korrektort, ami addig se takart sokat a pattanásaiból. Elkapja az apa tekintetét, aztán a cipőjére néz. 

– Elvileg ez szárítja őket, de szerintem nem sokat használ – magyarázza. 

Tényleg csúnya a bőre, mintha vörös ketrecbe zárták volna az arcát, de még így is átvilágít mögüle. Az apa szeme, az anya arca, szép kombináció lesz egyszer. 

– Az a pasi nem olyan, mintha felfújtak volna a hasában egy labdát? Mint azok az ugráló labdák tesiórán – szólal meg hirtelen a kislány és a part felé mutat. 

– Ha megfogod a két fülét, rajta is lehet ugrálni. 

– És tuti a hangja is olyan, nyikk-nyekk. 

– Arcra viszont olyan, mint a püspök a Fanny és Alexanderből. 

A kislány visszanéz. 

– Ingmar Bergman. Nem láttad? – kérdezi az apa. 

– Őőő, szerintem nem. De rajta van a listámon. 

Az apa elnyomja a cigarettát, kihozzák a cidert. 

– Ó, pedig itt régen rendes csapoltat adtak – motyogja a pincérnek, de nem néz fel rá. 

– Igen, uram, amióta új vezetőség van, már csak ez a kiskereskedelmi kapható. 

– Mi az, hogy kiskereskedelmi? – kérdezi a kislány, miután a pincér elmegy. 

– Jelen esetben annyit jelent: szar. 

A kislány felnevet. 

– Az osztálytársaim nagyon szeretik az ilyet. Úgyhogy igazad lehet. 

Most az apa nevet fel. Megfelezi a cidert, a kislány két perc alatt megissza a sajátját. Hallgatnak. 

– Bemegyünk majd a vízbe? Vagy megvárjuk Mónikát? – kérdezi a lány óvatosan. 

– Még nem indult el… Úgyhogy szerintem mehetünk. Bár, azt mondják, tele hassal nem szabad úszni. 

– Ki mondja? 

– Az amerikaiak. 

– Azt mondtad, azok hülyék. 

– Ez igaz. 

Az apa a számlát kéri, new yorki bárokba illő mozdulattal. A kislány lopva a tinédzserlányokra néz, ahogy szedelőzködnek. Az apa fizet, a kislány tekintete az asztalra tett visszajáróra téved, végigköveti a hanyag mozdulatot a bankótól a tárcáig, onnan a belső zsebig. Mi a fenét néz ennyire. 

– Akarsz vízibiciklizni? – kérdezi az apa. 

– Őőő, nekem mindegy, persze, de nem muszáj. 

– Semmit se muszáj. – Az apa hangja türelmetlen. – A kérdés, hogy akarsz-e? – kérdezi megint, a lány tétován bólint. Az árjelző tábla fedezékéből nézi a tavat. Sután öltözködnek.

Az apa súlya alatt megbillen a vízibicikli. 

– Ilyennel még sose borultam be – mondja a kislány és elnagyoltan huncut grimaszt vág, nehogy az apa komolyan vegye. 

– Akkor itt a remek alkalom – mondja az apa és kiemeli az egyik lábát a vízbe, a vízibicikli megbillen, a kislány felkiált. 

Játszó brit gyerekek a Viktória-tónál, tetőtől talpig fehérbe bugyolálva, nem lehet odamenni hozzájuk. 

– Beleugorhatok? – kérdezi a kislány. Takargatja magát, széles, majdnem kisnadrág szabású fürdőbugyi van rajta, combhajlatánál kilátszik alóla egy-két sötét szőrszál.

– Persze – válaszol az apa. 

– Nem vagyok felhevülve? 

– Pardon? 

– Anya azt mondja, várni kell, mert, ha felhevült testtel ugrok be, meghalhatok. 

– Fel vagy hevülve? 

– Nem tudom. Le vagyok izzadva, az tuti. 

– Alexandriában egyszer a barátom, Youssif dzsipje lerobbant, úgyhogy három kilométert kellett gyalogolnunk a tűző napon, amíg elértük a strandot. Ruhástól ugrottunk le a szikláról a vízbe, kábé tizenöt métert. 

Kemény ütközés, az átizzadt ing valahol mögötte lebeg, Youssif teli szájjal röhög. 

A kislány beugrik, nem fogja be az orrát, egyből mélyre megy és sokáig nem jön fel. Széttárt végtagokkal, lefele fordított békaként lebeg, mint aki meghalt. 

– Mit mondok anyádnak, ha megáll a szíved? 

– Azt, hogy tőle örököltem – bugyborékolja a kislány. Elnagyoltan lubickol, kétszer is átúszik a vízibicikli alatt. 

– Szép – motyogja az apa. 

– Nem jösz be? Kurvahideg – kérdezi a kislány nevetve. 

– Nem lehet az olyan hideg – mondja az apa és óvatosan feljebb húzza magát a pedál mellől. – Hogyhogy nem a csúszdán mentél? 

– Széthúzza a bőrömet a műanyag. 

– Szerinted én a csúszdán menjek?

– Persze. 

– Lehet, hogy valami eléggé micimackós dolog fog velem történni, ha megpróbálom. 

Az apa lassan becsúszik a vízbe, a vízibicikli egész hosszában megemelkedik, a kislány nevet. Az apa nem szisszen fel a hidegtől, de lilás-kék libabőr lesz az egész testén, pont, mint a kislánynak. Mélyre merül, sokáig lent van, a kislány néz utána, de nem lát semmit. Aztán felsikít, ahogy alulról kéz kulcsolódik a bokájára, egy pillanatra összeérnek, nevetnek. Mónika biztos azt mondaná, hogy na, igen, a vízjegyek már csak összetartanak, egyből az úszással kellett volna kezdenetek. 

– Most ez lehet, hogy hülye kérdés lesz, de hogy lehet az, hogy ilyen tiszta a víz és mégse láttam le, hogy meddig mentél? 

– Tiszta, de tele van csomó mikroszkopikus méretű dologgal, amiket külön nem látsz, viszont miattuk nem látni tisztán az aljáig. 

Úsznak, messze elhagyják a vízibiciklit. Kecsesen szelik a vizet, a kislány nézi az apa hosszú, egyenletes, hatalmas kartempóit. 

– Tényleg jól úszol – mondja az apa a hónalja alól. 

– Papa megtanított – mondja a kislány és próbál minél ívesebben húzni. 

– Nem rossz ez a tó, de azért a tengernél nincs jobb. 

– Egyetértek! 

– Egyébként tényleg hideg – mondja az apa. 

Visszaúsznak, kimásznak. Az apa kínlódik, két karja egész hosszában a műanyag tatra simul, lábával ügyetlenül kalimpál, harmadikra sikerül felhúznia magát, liheg. A kislány nézi, tétova, segítő félmozdulatot tesz, de aztán leengedi a karját. Összenéznek, az apa sután mosolyog, aztán meglepő sebességgel feláll, a vízibicikli imbolyog. Haját előre simította a víz, vállán átdobva vízinövény tekeredik a mellkasán. Jobb kezét szónoki pózba emeli és a kislány elkerekedett szemmel nézi, ahogy egészen lassan, háttal visszadől a vízbe. 

– Nahát, Posszeidón – nevet a kislány. 

– Rómaiul?

– Neptunusz – feleli habozás nélkül. – Amúgy nem szeretem a rómaiakat annyira. 

– Koppintják a görögöket? 

– Igen. A mamáékkal voltunk amúgy idén Görögországban.  

– És, hogy tetszett? 

– Hát, amúgy annyira nem. Mármint jó volt, szép a tenger, de az Olümposz, az egy szemétdomb. Kiszálltunk a buszból és egy nagy trafóház van ott, meg egy japán néni pont a turistaház oldalába kakált. Egy kicsit azt hittem, majd valami szent hegy lesz tényleg. De csak… nyugdíjasok voltak. 

Az apa prüszköl. Egymás mellé fekszenek a vízibicikli hátulján, az apa elterülve, a kislány törülközővel takarja a lábait és a bikinivonalát. 

– Azt hiszem, ha szent hegyet akarsz látni, Ázsiáig kell utaznod. 

– Oda is elvisznek busszal? 

– Hogyne. Csak az Urál környékére nagyjából már az összes nyugdíjas elhullik. 

– Az jó, akkor legalább nem kell nyanyás filmet nézni útközben. 

– És több hely marad a lábadnak is. Na majd akkor egyszer elmegyünk az Agung hegyhez. Balin van, Indonéziában. 

– Te már ott is jártál? 

– Tizenöt éves koromban titokban megmásztam a szomszéd francia gyerekekkel.  

Egymás mellett fekszenek, megszárítja őket a nap és a könnyű szél. 

– Az ott nem Mónika? – kérdezi a lány nagy sokára. 

A partról fiatal, piros ruhás nő pásztázza a fürdőzőket. Észreveszi apát és lányát, pattog, mint egy gumilabda, integet. 

– Mindig is a távolra látás volt az erősségem – válaszol az apa. – De akkor menjünk oda hozzá – mondja és kedvetlenül felül.

Várkonyi Sára 1993-ban született Budapesten. Az ELTE BTK-n végzett néderlandisztika és kreatív írás szakon, jelenleg marketingesként dolgozik. Prózát ír, 2022 óta jelennek meg publikációi.