Vecsei Márton: Hátra Texast, Arizonát

Részletek

Írta: Vecsei Márton

Elhiszem róla, hogy valamikor, nagyon régen elhivatottan bízott a küldetésében. Neki nem biztos, hogy elhinném. De róla igen. Elnézem, hogy másodszor már nem köszön vissza, és tudom, hogy hosszú évek óta itt, ezen a padon ül. Már nem hobó. Mert nem megy sehova. És az öntudat lázadását látom bele, csupán kora és helyzete miatt, a ténybe, hogy egy helyben ül. Látom, ahogy évtizedekkel ezelőtt megunja, hogy a kalandvágyat hajtani klisé lett. A hobóság intézményesülni kezdett, és már csak abban volt egyedülálló, hogy egyedülállóan sokan kalandoztak országszerte.

„Hopp, kutya!” – kiáltotta az öreg a padon, mikor elsétáltunk mellette Sadie-vel, a főnök kutyájával. A 91-es úton. Dohányért mentünk. Így kiáltott a padon ülő ismeretlen, amikor a deszkalépcső első fokára léptünk. A férfi, akinek a látványa mindig a legszokatlanabb dejà vu-t hozta elő belőlem. Tudtam, hogy hasonlít valakire, akit nem ismerek. Nem lett volna ez az érzésem, ha csak ez az ismeretlen lett volna ismerős! A paramnézia mindig egy eseményre vonatkozik. Arra, ami történik, és amiről úgy érezzük, egyszer már átéltük. Az öreg mindig ugyanott ült, és mindig ugyanúgy köszönt. Az egész jelenet volt már elsőre ismerős. Az öreg, aki mindig ugyanazt történte.

Egy vödör mellett ült, és dohányt rágott. Köpött, rágott, és így tovább. Nagyon slejmes hangja volt. Nem tudtam eldönteni, hogy azért olyan szűkszavú, mert nincs már mit mondania, vagy csak azért, mert folyamatosan készen áll a köpésre. A vödörbe, amiről meg azt nem tudtam eldönteni, hogy az került-e az öreg mellé, vagy már ott volt az öreg előtti időkben is.

Az öreg, a vödör mellett „hopp, kutyát” játszott. Egyedül. Ha akart, mindig nyert.  Ez olyan játék, ami állandóan zajlik, akkor is, ha a résztvevők nem tudnak róla. Tehát már tarthatott akkor is, amikor még nem kezdte el játszani. Így már eleve vesztésre állt. Mert nem lehet tudni, még csak sejteni sem, hogy hány kutyát nem vett észre addig a játék egyik játékosa sem, ami tehát minden esetben ő volt. A játékszabályok nagyon egyszerűek. Ha kutyát látsz, neked kell hamarabb azt mondanod: hopp, kutya. Egy kutya csak egyszer számít, és egy pontot ér. Egyedül játszott, de nem számolta a pontokat. A hangulatától függően állt nyerésre vagy vesztésre. Második alkalommal láttam, hogy a dohányt igazából nem is rágta meg. Valójában nem rágják a bagót, a fogak és az íny közé teszik, és az alsó ajakhoz nyomják. Harmadik alkalommal láttam, hogy ő mégsem így teszi. Az alsó ajakhoz nem tudta hozzányomni a bagót, csupán azért, mert nem volt alul foga. A felsőhöz szorította, az íny és az ajak közé, így a felesleges nyálat egy sajátosan ívelő sugárban köpte a vödörbe. Hatalmasakat köpött, de mindig pontosan célzott. A vödör mellé sem, a padra sem, és amikor elhaladtunk mellette, ránk sem bagózott. Őt az élet, ő a dohányát sodorta erre. Akit egyszer már látott, azt később kutyába sem vette. Egyszer már köszönt nekünk, visszaköszönt júniusban, az első alkalommal. Többé nem. Tehát a szociális életére is alkalmazta a „hopp, kutya” szabályait.

Egy hosszú sebhely volt a bal halántékán, egy régi vágás. Igen. Régi vágású hobónak tűnt. De másodgenerációsnak. A nagy válság utáni nemzedék tagjának, akit már csak kezdetben vagy kezdetben sem hajtott a megélhetés vágya. Később már biztosan csak a szabadságvágy. Életmódjából életfilozófia lett, és mivel nem csak a sajátja volt ez, a módszer rendszerré silányult.  Elhiszem róla, hogy valamikor, nagyon régen elhivatottan bízott a küldetésében. Neki nem biztos, hogy elhinném. De róla igen. Elnézem, hogy másodszor már nem köszön vissza, és tudom, hogy hosszú évek óta itt, ezen a padon ül. Már nem hobó. Mert nem megy sehova. És az öntudat lázadását látom bele, csupán kora és helyzete miatt, a ténybe, hogy egy helyben ül. Látom, ahogy évtizedekkel ezelőtt megunja, hogy a kalandvágyat hajtani klisé lett. A hobóság intézményesülni kezdett, és már csak abban volt egyedülálló, hogy egyedülállóan sokan kalandoztak országszerte. Látom, ahogy évtizedekkel ezelőtt leugrik az utolsó tehervonatról, ami éppen Bostonba tart, és eldönti, hogy mostantól kalandvágyból marad egy helyben. Elhiszem, hogy elhivatottan bízott a küldetésében, de végül eljött a pillanat, amikor ez a két irány már nem egyezett. Nem tudta összekötni a két pontot, ahonnan hívatott, és amerre küldetett. Épített Middleboro egyik erdős részén egy kalyibát, egy kis verandás deszkaházikót, közel a kisbolthoz. Elhiszem, hogy mégis csavargónak érzi magát, hiába van lakcíme. És hazugnak tartja az összes többit, akik évente egyszer összegyűlnek Iowában, a National Hobo Convention-ön. Konzumlázadók hazugságának tartja az Országos Hobó Találkozót, amire minden évben kap meghívót, és az újságban is olvas róla. A kaliforniai takaróban, ahogy a hobó nyelv hívta az újságpapírt. Ami régen nem hirdetésre, hanem melegedésre szolgált. Még úgy jött Atlantából, Wisconsinon át Bostonig, hogy ezt a nyelvet beszélte. Ahol semmi sem azt jelentette, amit. De ha összefutott más hobókkal, bármerre az országban, azonnal értették. Ő még úgy jött, hogy Georgiától Atlantáig csak a talpát tömte ki, Atlantában mézet mártogatott egy hónapig, és így fért fel egy ágyúgolyóra Bostonig.

Igazából csak annyit tudok róla, hogy bagózik, ugyanott ül, és van egy vödre, ami vagy az övé, vagy sem. „Hopp kutyát” játszik egy kies úton, amit a kutya sem ismer. És sejtelmes hangja van. Az utolsó alkalommal kérdeztem tőle valamit. Meglepően részletesen válaszolt. Két nap múlva otthagytam New Englandet, Middleborót, a tábort, a munkát, és mindenkit, akit addig ismertem. És az öreget is, aki egyszer Georgiától Atlantáig gyalogolt, aki Atlantában csatornát ásott napszámosként egy hónapon át, az öreget, aki így fért fel egy gyorsvonatra Bostonig.

Amikor elutazunk, akkor azt is hátra hagyjuk, ahol lehettünk volna, helyeket, ahol nem jártunk, és azokat is, akiket nem ismertünk meg. Hátrahagyjuk azokat, akik ők lehettek. És azokat, akik lehettek volna. Két hét múlva, a Kennedy reptér felé tartok, mikor a metrón mellém ül valaki, egy németjuhász kölyökkel a kezében. „Hopp, kutya!” – kiáltok, mikor hátrahagyom New Yorkot. De San Franciscót és Los Angelest is. Hátra Texast, Arizonát.

Vecsei Márton tanulmányait az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán végezte Filmelmélet, filmtörténet szakirányon (BA 2013), majd Filmtudomány mesterképzésen (MA 2016). Alap- és mesterszakos szakdolgozatainak témája a hollywoodi road movie műfaj filmes és irodalmi előzményei, keletkezése és műfaji keveredése. Egyetemi tanulmányai során elvégezte a Kreatív írás diszciplináris minort. Társalapítója és korábbi szervezője a 2011-ben létrejött Szerdai Szalonnak, az ELTE Bölcsészettudományi Karán működő irodalmi műhelynek. Az Ask the Dust blues-rock zenekar dalszerzője, énekes-gitárosa. 2016 és 2019 között Hankiss Elemér hagyatékának feltárásán, kéziratainak rendszerezésén dolgozott. Jelenleg egy európai uniós ügynökség alkalmazottja.