Vecsei Márton: Akkor a tél

Részletek

Írta: Vecsei Márton

Szóval mi itt vagyunk, de nincs kire főzni, nincs ki után takarítani. Nincs munka! Nem maradhattunk tétlenül! Ha nincs tétje annak, hogy itt vagyunk, az nem jó senkinek sem, már morálisan. A munkáért kapunk fizetést, a fizetésért szabadságot. Munka nélkül honnan tudnánk, hogy mikor van szünetünk? Kellett valami munka, ami azáltal válik munkává, hogy addig, amíg nincs munka, ezt csináljuk. Napi nyolc órában. Nem valódi, persze. Műmunka. Mű téttel.

„Az idei tél nagyon kemény volt. Hóviharok söpörtek végig az egész keleti parton, hosszú hetekig” – vázolta nekünk a kilenc hónappal azelőtti időjárási viszonyokat leendő főnökünk, a nulladik napon. Persze nem sejtettük még, hogy ebből több is lesz. Mármint nulladik napból.  „Szerintetek meddig tartott a havazás idén? Na?” – kérdezte. „Az a megérzésem, hogy biztosan nagyon sokáig! Márciusig talán” – mondta egyikünk. Kivételesen igaza volt, bár a megérzésekről tudvalevő, hogy semmi értelmük, ha nem jövő irányú dolgokkal kapcsolatosak. Minden múltbéli, már megtörtént dolog esetében az ismeret az egyetlen, ami segíthet. Ha ez nem így lenne, néhány szemfüles jós már rég a múlt megjóslásával keresné a kenyerét. „Bizony! Akkora tél volt! Márciusig tartott!” – folytatta ezt a váratlan, visszatekintő időjárásjelentést a főnök. Visszatekintett. Ahogy a képzőművészetben egy retrospektív kiállítás, ami egy nevezetes időszakról, iskoláról szól. A főnök egy olyan nevezetes időszakról beszélt, amit úgy neveztek: minden idők legnagyobb tele, amikor minden iskola bezárt. Minden idők, mondta, de ez csak annyit jelenthetett, hogy az ő ötvenéves tudati szintű létezése óta, amióta a tükörben egyszerre ismerte fel saját tükörképét, és a tényt, hogy az egy tükörkép, tehát öntudatának megszületése óta ilyen kurva nagy télre nem emlékezett. Ez persze nem azt jelenti, hogy a családjában, baráti körében ne lenne egy New England-i nagypapa, aki ezer évig élt, és akinek a korában bezzeg akkora telek voltak, hogy Minnesotából Bostonba jártak lékhorgászni az emberek! Általában ezek a nagypapák voltak azok is, akik nem csak az ekkora teleket, hanem az egészségtelen életvitelt is túlélték, akik kilencven évesen még szivaroztak, és mégsem a tüdejük vitte el őket. 

Nem tudom, hogy Scott nagyapja szivarozott-e valaha. Azt tudtuk csak róla, hogy német származású volt. Scott apja már Boston mellett született, de róla sem tudtuk, hogy szivarozott-e valaha. Scott viszont szivarozott. Ez volt az első dolog, amiről mesélt nekünk, és ami nem a visszatekintésről szólt. Volt egy kutyája is. Egy fekete labrador. Az élővilág Newton-ingája. Örökké mozgott, csak meg kellett adni neki a lendületet az első eldobott csonttal. Sadie-nek hívták. Háromhónapos korában ivartalanították, mert annyira szertelen volt. Már teljesen felvérteztük magunkat, készen álltunk a többhónapos munkára, a tízórás munkanapokra, amikor Scott bejött a kabinunkba, és folytatta meséjét az időjárásról. A lényege az volt, hogy a márciusig tartó havazás miatt a gyerekek, akik a tábor lakói lesznek, két héttel hosszabb téli szünetet kaptak. Az egyiket már tavasszal pótolták, de a másikat csak most fogják. Szóval mi itt vagyunk, de nincs kire főzni, nincs ki után takarítani. Nincs munka! Nem maradhattunk tétlenül! Ha nincs tétje annak, hogy itt vagyunk, az nem jó senkinek sem, már morálisan. A munkáért kapunk fizetést, a fizetésért szabadságot. Munka nélkül honnan tudnánk, hogy mikor van szünetünk? Kellett valami munka, ami azáltal válik munkává, hogy addig, amíg nincs munka, ezt csináljuk. Napi nyolc órában. Nem valódi, persze. Műmunka. Mű téttel. Először szivartalanítottuk Scott kabinját. A kabin ugyan több évtizedes volt, de a szivarok frissek, és hamar el kellett szívni őket, mert Scottnak nem volt humidorja. Ez volt a megelőlegezett jutalom, aminek a közép-európaiak örültek, de a távol-keletiek nem. Később majd kiderül, hogy ezt az analógiát követve a pekingi kacsa éppen a szivar ellentéte. A szivarokat elszívtuk, és nekiláttunk a létező legsziszifuszibb munkának. Kitakarítottunk a főnök kabinja alatt. Minden lomot, amit ott találtunk, egy nagy konténerbe szórtunk. Majd kitakarítottuk a főnök kabinját, és minden lomot, amit ott találtunk, a kabin alá szórtunk.

Így telt az első hetünk nyolc napja. Senki sem kapott szabadnapot, de ha kaptunk volna sem vettük volna észre. Ha lett volna, sem tudtuk volna, hogy éppen cselekedjük, vagy elszenvedjük a semmit. Néhány nap múlva páran már türelmetlenül várták, hogy megérkezzenek a táborozók, és minden visszakerüljön a régi medrébe. Abba a mederbe, ami tökéletesen új volt nekünk. A késéshez való hozzáállás, mint egy képzeletbeli földrajzi és társadalmi törésvonal, nagyon valóságos térfelekre osztotta szét a tábor közép-európai és távol-keleti dolgozóit. Míg az utóbbiak egyre jobban várták a napi tízórás robotot, a futószalagot, ami mellé szorgos kezekkel odaállunk nemsokára, hogy ötszáz embert lássunk el, naponta három műszakban, addig mi, a közép-európaiak teljesen elfogadtuk a fennálló helyzetet, és az országaink tömegközlekedési kultúrájához való hozzáállásból merítkezve, egyfajta zen buddhista állapotot értünk el. Elvárások nélkül érkeztünk, és elvárások nélkül távoztunk a konyhából mindennap. A munkánk értelme iránt táplált világi vágyat elengedve nem kerestük a megvilágosodást. Mert David, Lukas, Gábor és én regionális testvériségünk közös tudatalattijában mélyen elraktároztuk a tényt, hogy mindig az idő a hibás. Az idő az, ami elrohan, sohasem mi késünk, sohasem a vonat, sohasem a munka. Sohasem azok, amit idővel mérünk. A menetrend változik, de attól még menetrend marad. És mi, négyen, a menetrendszerinti késés világából jöttünk. A mexikóiak egyik oldalát sem képviselték ennek az éremnek. Élesebb eszűek voltak annál. Ők voltak az él, amiből minden éremnek csak egy van. Az ő nyugalmuk görgette előre a napokat, amíg eljött az a holnap, amiről mindig beszélnek. A „magaña”, amikor az igazi munka kezdődött.

A kilencedik napon elkezdődött tehát. Hét munkakörbe osztva láttunk neki a munkának. Volt egy kézi mosogató, egy gépi mosogató, egy salátás, egy italpultos, egy ételpultos, egy ebédlős és egy kitchen bitch. Az, aki a szakács kérésére aprít, darabol, összesöpör, pakol, a fagyasztót rendezi, és megtesz mindent, amire kérik. És persze mindenki főzött, szeletelt, darabolt, aprított, kockázott, őrölt, reszelt, pirított, sütött, kent, felmosott, felsöpört, összepakolt. Mindegyik műszakban. Szépen, rendszeresen, nyolc hét alatt pótoltuk azt a munkát, amit az első nyolc nap alatt nem végeztünk el. Az így is, úgy is elrohant, létezésünktől nem befolyásolt időt, a menetrendszerűen, de nem rendeltetésszerűen eltöltött nyolcvan órát nyolcvan túlórával törlesztettük. Ennek két módja volt. A várható és a váratlan. Az előbbi a szennyeszsákok rendezése volt. Adott időnként megjelent egy furgon, és láncba állva, kézből kézbe dobáltuk a zsákokat, megtöltve velük a mosodás kocsit. A váratlan a Sisco teherautó lepakolása volt. Ötszáz emberre való fagyasztott és friss ételek, tisztító- és takarítószerek, desszertek és főfogások, konzervek, alapanyagok és készételek érkeztek hetente többször, a legváratlanabb időpontban. Na, jó, nem volt teljesen váratlan. Azt tudtuk, hogy mindig a szabadidőnkben, abban a napi kétszer két órában érkezik. Már a kapuláncok csörgése baljós érzéssel töltött el minket, de az még lehetett volna akár egy medve is, aki csak be akar mászni a konténerekhez. Viszont a dudálás, miközben a Sisco tolatott, ez az egyedülálló hangmagasság és hangerősség, ez az összetéveszthetetlen frekvencia és decibel szinte azonnal tudatta velünk: mehetünk pakolni! Kilenc fülsiketítő sípolás jelezte, hogy a Sisco teherautó éppen visszafelé, tolatva érkezik az udvarra, mintha ezzel is azt jelezné, hogy ezt a munkát visszamenőlegesen végezzük. És ahogy a délelőtti napsütésben, vagy a tóparti naplemente hátterével Közép-Európa, a Távol-Kelet és Mexikó túlórázó kezeivel bepakoltuk Amerika túlárazott termékeit a raktárakba és a fagyasztókamrákba, rájöttünk, hogy nem is a nyár első hete miatt történik mindez. Egy túlórázott télnek fizetjük vissza a jussát. Akkor a tél volt a hibás. És ez már korántsem annyira retrospektív.

 Vecsei Márton tanulmányait az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán végezte Filmelmélet, filmtörténet szakirányon (BA 2013), majd Filmtudomány mesterképzésen (MA 2016). Alap- és mesterszakos szakdolgozatainak témája a hollywoodi road movie műfaj filmes és irodalmi előzményei, keletkezése és műfaji keveredése. Egyetemi tanulmányai során elvégezte a Kreatív írás diszciplináris minort. Társalapítója és korábbi szervezője a 2011-ben létrejött Szerdai Szalonnak, az ELTE Bölcsészettudományi Karán működő irodalmi műhelynek. Az Ask the Dust blues-rock zenekar dalszerzője, énekes-gitárosa. 2016 és 2019 között Hankiss Elemér hagyatékának feltárásán, kéziratainak rendszerezésén dolgozott. Jelenleg egy európai uniós ügynökség alkalmazottja.