Petrik Iván: A harmadik cím (I. rész)

Részletek

Írta: Petrik Iván

– A gépezeteket ebben az őrült világban jobban elismerjük, mint az embereket. Ők az igazi hőseink.

– Hagyjál ezzel a tárgyfetisizmussal! Engem a szellem nagyszerűsége érdekel.

„Két dologra figyelj! Az egyik: ha túl messzire mentél, mindig idejében indulj haza! A másik: az oroszok.” Johann Siegenleben, egy félig osztrák, félig magyar impresszárió javasolta, hogy ezt az idézetet biggyesszem írásom elé. A mondatok az „Együttható különbségek, avagy mindennek pont itt vége van” című értekezéséből valók, és J.S. úgy ítélte meg, hogy elbeszélésem díszéül szolgálnának, mint egy kitüntetés. A szellemi háborúságok talmi rendjele, amelyet kivételes gyávaságért szokás adományozni. S hogy kiérdemeltem, nem vitás. Gyávaságomra ékes bizonyíték, hogy az elbeszélés címét is megváltoztattam, pont úgy, ahogy J.S. javasolta egy másik alkalommal. (Igaz, a közlés alkalmával egy harmadik, immár végleges cím jelent meg e sorok fölött.) Az idézetre vonatkozó tanácsot azonban nem fogadtam meg, sőt, amikor beszélgetésünk rövid időre félbeszakadt, két adag tormás virsli közbejöttével, már egészen másra gondoltam. Egy reménytelenül új hipotézis kínzott. A kín az egyetlen késztetés, amely rá tud venni arra, hogy alaposan végiggondoljak valamit. A probléma röviden: mi az oka annak, hogy minden bonyodalom mögött legalább egy bicikli hever (úgy értem száguld, mert azt hiszem, ezzel a találmánnyal az individuális közlekedés tekintetében túllőttünk a célon, ami így engem leginkább: riaszt).

A dolog akkor lett volna igazán izgalmas, ha továbbgondolom, mert úgy talán eljutottam volna egy másik és valódi problémához. A harmadik habzó aranysárga sör mellett azonban erről is megfeledkeztem, csupán arra emlékszem, hogy a bécsi utcákon elharapózó kerékpározás felháborított. (Még akkor is, ha akkor éppen Budán söröztünk.) Nem tartottam illedelmes viselkedésnek. Úgy éreztem, a kerékpár nem része a világtörténelemnek. (Később ezt helyesbítettem úgy, hogy rossz irányba befolyásolja a világtörténelmet). De erről talán elég ennyi. A délután kellemesnek ígérkezett, az impresszárió színházba invitált (még nem tudtuk, hogy a honoráriumok drasztikus csökkentése miatt a magyar szerzők visszavonták a darabjaikat), és bár szívesebben ittam volna még pár korsó sört, nem akartam a világért sem megsérteni támogatómat. Még akkor sem, ha hallgatnom kellett J.S. elfogyni nem akaró jótanácsait. Alaposan meg kell fontolni azt is, milyen esetben mondok nemet. Erre mindig kínosan ügyeltem. Olyannyira, hogy gondolkodásom lényegében a visszautasítások lehetőségeinek a tisztázására korlátozódott. Mígnem elérkezett a pillanat. A színházi páholyban az impresszárió hevesen gesztikulálva magyarázta, mennyire divatosak manapság a robotok, az eleven gépek. Sakkautomaták, próbababák, jégszekrény, kerékpár, ilyesmi. Rá akart venni, hogy írjak erről. Induljak ki egy ilyen gépezetből mint korunk legfontosabb csodájából, amelyre korábban nem volt, mert nem lehetett példa.

– A gépezeteket ebben az őrült világban jobban elismerjük, mint az embereket. Ők az igazi hőseink.

– Hagyjál ezzel a tárgyfetisizmussal! Engem a szellem nagyszerűsége érdekel. – Elpirultam, amikor ezt mondtam, mert attól féltem, esetleg úgy érzi, rá gondoltam. Azért találkoztunk akkoriban olyan sűrűn, mert azt terveztem, írok róla valamit. Szerette úgy feltűntetni magát, mint korának fontos személyiségét. Regényhős pózában tetszelgett.

A bérkocsiban még egyszer megpróbálkozott, újabb érveket húzott elő a cilinderéből.

– Nézd, ebben most nagy lehetőségek vannak. Veszik, mint a cukrot. Ez érdekli az embereket. A technika. A mechanika. A dinamika. A fizika. A statika. A kinetika. Sőt, a statisztika. Minden olyan nagyszerű és magasztos. Legyél te az első, aki ezt megírja.

– Nem.

– Az lenne a legjobb, ha nem mai történetet írnál. Helyezd a cselekményt a jövőbe. Játszódjon, mondjuk, száz év múlva. Esetleg kétszáz. Így kapcsolva össze lendületesen a bíztató jelent a nagyszerű jövővel.

– Nem.

Azaz.

Emil lassan hajtott autójával a házuk felé, az utolsó pár utcát, az utolsó kanyarokat szerette úgy megtenni, mintha lóháton döcögne, és csak leheletfinoman kellene irányítania az egyébként is hazataláló állatot. Fáradt volt az egész napi munkától, és a szokásos túlórától. A repülőtér informatikai rendszerét tartotta karban, itt a biztonság a legfontosabb, nem számít a munkaidő. Ehhez azonban már hozzászokott. Ahhoz azonban nem nagyon tudott, hogy a felesége kis, fehér Hondájával rendszerint elfoglalja a kocsifelhajtót, és így ő nem tud beállni a garázsba. Az útpadka mellé húzódott, kiszállt a koraesti hidegbe, lesétált a házig. Megszokásból csöngetett, és amint belépett, vetett egy pillantást a riasztóberendezésre, de tudta, ha másból nem, a fehér Hondából, hogy a felesége otthon van.

– Merre vagy? – szólt köszönés helyett, és belépett a nappaliba. Első mozdulattal bekapcsolta a tévét, csak utána ült le levenni a cipőjét. Közben meghallotta a felesége hangját a konyhából. Nem értette, mit mond (szólt a tévé, és a konyhában is zúgott a mikrohullámú sütő), csak annyit értett meg belőle, hogy a hangja nem közeledik, tehát a felesége nem hagyta el a konyhát. Talán segítséget vár, mert amit hallott, a köszönésnél hosszabbnak tűnt. Emil elindult a konyhába, de még rátette a kezét a fűtőtestre, mint aki ellenőrzi, hogy működik-e. A felesége a hűtőt pakolta, mögötte a főzőpulton zacskós Lau Thai melegedett.

– Folyik valahol – szólalt meg az asszony.

– Aha – ráncolta össze a homlokát a férfi, és a konyhában is megfogta a radiátort, mert úgy érezte, hűvös van a lakásban. Kint mindjárt súlyos mínuszok lesznek. Odalépett a szabályzóhoz, és feljebb tekerte a hőmérsékletet. A radiátor, aztán a benti kis kazán kattogni kezdett, mintha erőlködne, de pár perc múlva érezni lehetett, hogy melegedni kezd a lakás.

Elindult a hálószoba felé, hogy átöltözzön, de közben megszólalt a telefon. Pillanatra megállt, átgondolta, mit tegyen. A felesége ugyanis le szokott csapni a telefonokra, de éppen a hűtőben térdelt, tehát úgy döntött, jobb, ha mégis tesz egy kis kitérőt a telefon felé.

– Tessék! – szólt unottan a kagylóba.

– Szia, apa. Te vagy az? – A fia hangját hallotta. Kicsit csodálkozó tónusokban beszélt.

– Mi a baj? – kérdezte. Persze úgy, mint aki nagyon is jól tudja, nincs is semmi baj.

– Hát nem vészes, csak. Szóval nem jár a 28-as villamos, nem tudom, hogy jutok haza, sietnem kellene, mert…

Innét már nem figyelt. Hogy a fia miért és hova siet.

– Anyád mindjárt indul a heti nagybevásárlásra, majd fölvesz, és haza hoz.

A fiú még mondott valamit, de a férfi már a tévét figyelte. Egy bizottság tömegpusztító fegyvereket keres Irakban, alapos a gyanú ugyanis, hogy.

– Nem, nem, nem, nem, nem. Nem jó. – Hadarta J.S., és nevetett. – Nem érted még, miről van szó. Vagy bocsánat, nem akarom elvenni a kedved, sem nem akarlak megbántani. Az irány még jó is lenne. Persze. De ennél több kell. Több, hogy is mondjam, több lelkesültség.

A lelkesültség szó különösen hangzott cvikkere és apró bajuszkája alól a gőzfürdőben, miközben köpölyözték, miután letudta azokat a légzőgyakorlatokat, amelyeket emésztési panaszokra írt elő neki az orvosa, egy bécsi tanár, akinek felvilágosult módszerei között már lelki problémák esetében sem szerepelt testi fenyítés. J.S. közben elküldetett a két teltkarcsú táncosnőért. A táncosnők már régen nem táncoltak, vagyis csak és kizárólag páholyokban, sosem színpadon. A táncosnő a foglalkozási rovatot kitöltő szó (azaz valami más helyett szerepelt) képzeletbeli passzusukban. De ez nekem nagyon tetszett. Nem csak ők maguk (mert tetszettek), hanem ez a helyzet és a táncosnőségük. Lelkesedtem volna én, csak éppen nem a technika vívmányaiért. Amibe egyébként lépten-nyomon, ha akarta, ha nem, beleakadt az ember. Mindenhol. Eltisztult a jég a Dunáról, egyre-másra tűntek fel a gőzhajók. Jóval több, mint az előző szezonban. Rossz előjelnek vettem ezt is.

„A tolladdal keresed a kenyered. Innét a hírnév. És aztán minden. Ehhez tartsd magad!” Ez megint egy J.S.-féle jótanács volt, amit éppenséggel egzecíroztatásnak éreztem, és mint ilyet, nem állhattam. Viszont annyi azért igaz, hogy a tollammal. Meg hogy ő fizet.

J.S. izzadt, mint a ló. Izmai megfeszítésével és elpárologtatott folyadékok segítségével akarta megacélozni akaratát. Állítólag ez is tudományos alapokon nyugodott.

– Ennek a jövőnek arról kell szólnia, hogy mennyivel könnyebb lesz azáltal, hogy az ember felemelkedik, sőt maga fölé emelkedik a saját tudása által, és a tudás békét hoz, a technika egyetértést szül – miféle tömegpusztító fegyverek! – és a nagyszerűsége éppen abban rejlik, hogy képes rá… És a nők nem otthon ülnek, hanem nagyszerű dolgokat hajtanak végre. Dolgoznak, alkotnak. (Itt egy pillanatra megállt, mert eszébe jutott felesége Julie Henriette komoly alakja, amint könyvvel a kezében ül a kertben a japánakácok alatt, és éppen arra gondol, hogy ő éppen mire gondol. Aztán hozzátette.) Emberfeletti erőfeszítéssel. De nem csak ők, mindenki! Ebben a felmérhetetlen technikai fejlődésben megmutatkozik majd az emberiség azon szent képessége, hogy. – De itt már nem figyeltem rá. Amikor befejezi, majd azt mondom.

– Nem. Ez így, engem nem érdekel.

Azaz.

Emil lassan hajtott autójával a házuk felé, az utolsó pár utcát, az utolsó kanyarokat szerette úgy megtenni, mintha lóháton döcögne, és csak leheletfinom mozdulatokkal kellene irányítania az egyébként is hazataláló állatot. Amikor befordult az utcájukba, elővette a távnyitót, így mire a kapuhoz ért, az már nyitva állt. Kinyitotta a garázsajtót is, és szépen becsorgott a felesége és a fia autója mellé. Az árnyékos garázsban, a kinti trópusi meleg ellenére, sarki hűvösséget árasztott a klímaberendezés. Bezárta a garázsajtót, és felsietett a házba. A nappaliban bekapcsolat a tévét, aztán átszaladt a konyhába. A felesége éppen a hűtőt bűvölte.

– Van még sör? – kérdezte Emil. Azonnal észlelte a látvány szokatlanságát, de csak lassan esett le neki, hogy nem egy, hanem két hűtőt lát, és nincs semmi baja, legalábbis semmi olyan, ami kettőslátást okozna.

– Most megyek bevásárolni, –  válaszolt a felesége, de a válaszból sejthető valóság ellenére, elővett egy dobozos sört. És úgy tett, mint aki nem akar bővebb magyarázatot fűzni az új hűtőhöz. Egyébként is egyértelmű, mivel állna elő. Egyre forróbbak a nyarak, egyre több a… Mindegy mi.

Emil nem ivott bele azonnal a sörbe, visszament a nappaliba, és lehúzta a cipőjét. Aztán a hálószobába ment, hogy átöltözzön. Közben hallotta, hogy a tévében arról beszélnek, nem találtak tömegpusztító fegyvereket Irakban. A hálószobában lehúzta a rolót, mert észrevette, hogy a szomszéd gyerek egy drónt emelt fel éppen a háztetők fölé. Biztos van rajta kamera. Azon gondolkodott, szóljon-e a gyerek apjának ezért. Vagy egyszerűen szedje le légpuskával a drónt. Mennyibe kerülhet? Nem sokba. Tucatterméknek tűnt.

Ekkor megszólalt a telefon, de nem mozdult, a felesége úgyis minden esetben lecsap a telefonra.

Kisvártatva meghallotta a nő hangját.

– Emil! Gyere! Pali az, veled akar beszélni. – A nő hangja kicsit remegett, amin elcsodálkozott a férfi. Elindult a nappaliba, de még gyorsan igazított a légkondin, hogy valamivel hűvösebb legyen. Miközben a füléhez emelte a kagylót, egymás után két éles csöngetést hallott a konyhából, amitől korogni kezdett a gyomra, mert tudta, hogy elkészültek a Lau Thai isntant levesek. A mikrohullámú sütőből eleve hármat vettek, hogy egyszerre legyen kész mindannyiuk ebédje.

– Na mi az? – Szólt bele a telefonba, azért ilyen blazírt hangon, mert tudta, mi következik.

– Fater, lemerült az elektronikus rollerem. Ugorj el értem kocsival, lécci. Villamoson nem tudom végigcipelni a városon. És sietnem is kellene, hogy…

Emil megakasztotta a magyarázkodást.

– Anyád mindjárt indul bevásárolni, elugrik érted.

Aztán már nem figyelt arra, amit a fia mond. Kiszólt a feleségének a konyhába.

– Vedd fel Palit útközben, dzsúdóedzésre kell mennie.

A felesége kifordult a konyhából.

– Ezt mért nem tudta nekem elmondani?

– Nem tudom – válaszolta Emil, mert tényleg nem tudta, és visszafordult a hálószobába. Kinyitotta a gardróbot, félrehúzta az öltönyeit, és vizsgálgatni kezdte a többi feleségrobotot. Nagyjából ugyanúgy néztek ki, mint amelyik éppen működött, de voltak azért különbségek. Átfutott rajta a gondolat, hogy módosít a beállításokon. Valahogy közelíteni kellene egymáshoz a paramétereiket. Egyébként is szerette elnézegetni őket, ahogy be vannak állítva a ruhák mögé. Szinte vadonatúj volt mindegyik.

Aztán nem tett semmit. Fáradtnak érezte magát, visszafordult a fürdőszobába, leült a vécére, és összekötve a kellemest a hasznossal, kitapogatta tarkójánál a csatlakozót, és rákapcsolódott a központi energiavezetékre. Még hallotta, hogy az önjáró fűnyíró valószínűleg fennakadt az egyik virágágyáson, de nem tudta, hogy a szomszédé vagy az övé, úgyhogy nem foglalkozott vele. Megint csak arra gondolt, hogyan kellene változtatni a beállításaikon, hogy.

J.S.  most nem nevetett. Olyan képet vágott, mint amikor pénzt számol, de nem egyezik az eredmény.

– Nem igaz, hogy ilyen földhöz ragadt vagy. Szerinted ennyi az emberiség: leskelődik, öli egymást, nem akar dolgozni, azaz lusta. Értsd már meg, hogy ez a civilizáció az emberiség nemesedését jelenti a technika által. Visszaszorul a rossz, marad idő a jóra.

– Aha, értem.

– Akkor?

Hm.

Emil két autót vezetve lassan közeledett a házukhoz. Az utolsó pár utcát, az utolsó kanyarokat szerette úgy megtenni, mintha három vágtató paripa hátán állna, magabiztosan fogná a gyeplőt, de csak leheletfinom mozdulatokkal kellene irányítania az egyébként is hazataláló állatokat. Az irány-koordinátor tökéletesen működött. Tökéletesebben, mint a lovak. Akár meg is halhatott volna, akkor is hazaér. Amikor befordult az utcájukba, gondolatátvitellel kinyitotta a kaput és a garázsajtót, amelyben éppen maradt hely a munkába járó autóinak a többi, egyéb alkalmakra tartogatott autók között.

– Na jó, ez ugye vicc? Ezt csak azért… Szóval ez már nekem szólt.

– Nem. De értsd meg, utána kell néznem egy-két dolognak. Elolvasnom egy-két könyvet. A teozófia jó irány. Szóval egy kis elméleti hátteret adni a dolognak.

Ez aznap történt, amikor ellopták a frakkjainkat a megyei alkoholelvonó-állomás avatóünnepségén. Tudniillik díszmagyarra váltottunk, s a frakkokat az egyik földszinti helyiségben hagytuk. Színházba készültünk megint, rögtön az avatás után. J.S. nem akart már hazamenni. Az olyan kiábrándító, barátom. Hogy színház előtt még lótni-futni, sietni kell. De ellopták a frakkjainkat, így aztán mégis haza kellett mennünk, és ez így tényleg elég kiábrándítónak bizonyult. S aztán az egész este ilyen kiábrándító maradt, sőt az éjszaka is. A hajnalról azonban egyelőre nem nyilatkoznék.

Petrik Iván 1971-ben született Balassagyarmaton. Verset, prózát, és elvétve történelmi tanulmányokat ír. Gannán él.