Petrik Iván: A harmadik cím (II. rész)

Részletek

Írta: Petrik Iván

Az ajtó előtt elegáns hölgy állt. Kozák pézsmakucsmát viselt, és vállára csúsztatott afgán bundát, nyakában földöntúli lángok, éles csillanások, a szemérmetlen gazdagság gyémántkövei. A menekülő kis híján meghajolt előtte, de tudta, mert megérezte, hogy ez itt és most valami miatt, amit nem ért, de tud, nem lenne helyénvaló. A hajnalnak sem volt könnyű súlya, friss lehelete, szőke illata. Itt csak megtörtént, megtörtént vele, mint egy háború. 

Történt addig még egy s más, leginkább a Mocsárláz nevű különös helyen (itt próbáltuk meg a kiábrándultságot vissza-, el- vagy megfordítani). Ahogy a szórakozóhely neve is mutatja a Duna-holtágak közé keveredtünk. Tehát sok minden történt, például ez:

– Áztassa be a szenet.

– Mi?

– Áztassa be. Nem lesz ilyen büdös.

A férfi egészen a frakkom felé fordult. Jól láthatóan nem kért a tanácsaiból.

– Olcsóbb lett a kőszén, mint a fa. Csak egyhúsz mázsája. – Mintha ez szorult volna magyarázatra. Vérzett a szám széle, akkor vettem észre, miközben beszéltem. Mert én beszéltem, és azért, hogy ne törje össze a monstrum azt a férfit, akin a frakkomat azonosítottam.

Mert akkor már jóideje a Mocsárláz első termében, egy süppedős kanapéjáról néztem a frakkomat a kétségbeesettségét palástolni képtelen, halottsápadt férfin. Szenvtelenül konstatáltam, hogy mégsem a betegek lopták el: ez a férfi nem egyszerű alkoholbeteg volt, több annál. (Később kiderült, hogy de, betegek lopták el, de azonnal tovább is adták, persze: fillérekért.) J.S. már felfedezte a sajátját egy másik idegenen, és most mindketten édesdeden aludtak egy emelettel feljebb. Már el kellett volna indulnunk haza. Ez volt a hajnali fejfájásom témája: túl messzire mentünk, és nem indultunk el idejében. Nagyon fájt. Attól féltem, fog még jobban is. Mert maradtunk. És akkor pár pillanatra úgy tűnt, nem hiába. Odamentem a frakkomhoz, ismertettem még egyszer a kőszén árát a legfrisseb lapok információi szerint. (Ami akkor éppen azt jelentette, hogy három nappal korábbiakat, de a kőszénpiac nem változott túl gyorsan, így, ha lett is volna relevanciája az általam elmondottaknak, senki sem érezhette becsapottnak magát.) Belenyúltam a zsebébe, a férfi, mint egy kiterített nyúlgerezna – meg sem mozdult, és kivettem a zsebéből a partecédulát, amit még én tettem bele. Nem érdekelt, mert nem érdekelhetett. Mert, miután felhagytam azzal, hogy eldöntsem, el lehet-e aludni Haydn óra szimfóniájára, egy monológot akartam folytatni, mégpedig másról, azaz a háborúról. És úgy tűnt végre adódott egy ember, aki kénytelen meghallgatni. Mert, ebben egyetértettünk J.S.-el: nincs jelentéktelenebb dolog a világon a háborúnál. Gonoszabb és fájdalmasabb sem, de akkor is jelentéktelen. Mert a gonoszság mindig jelentéktelen. A mindennapi körömvágásnak nagyobb a jelentősége. A halott lábáról levágott megsárgult köröm esetében is. Mert csak halálokokat hordoz, életokokat nem. Éspedig csak életokokra van szükségünk. Csak azok fontosak. Nézzünk szét. Például a frakkomat viselő ember. Pontosabban maga a frakkom viselése egy idegen férfi által. Erről kellene írni. Erről a résről a jelenségek határán. A jelenségek: egyrészt az idegen férfi, másrészt a frakkom. Ezekbe bele lehet gyömöszölni mindent a világon. (A férfiba, ahogy így elnézem, Darwin új elméletét a törzsfejlődésről például.) A határterület: a viselés. Onnan jól látszik az egész. Ez pedig egy jó életok.

És életok ugyanennek a férfinek az irányíthatatlansága, aktuálisan: a kijárati ajtók (mert több volt belőlük) viszonyrendszerében nagyon profán módon értelmezve. Megállított azonban egy újabb tény, alias életok, amely már másra irányult. A frakkomból egy Tompa Mihály kötet fordult ki. Friss kiadás, és nem az enyém. Ezek üdítően hatottak rám. Lám, milyen jó érzés. Tehát az a tény, hogy friss kiadás, és maga a kötet létezése, ráadásul úgy, hogy nem az enyém.

Közben persze továbbra is a frakkos csimpánzt figyeltem. A csimpánzt itt és most a darwini, tehát értéksemleges, beláthatatlan fejlődési lehetőségekkel rendelkező jelenség értelmében értem. Emberszabású frakktolvajom megelevenedett, szögletes mozdulatokkal, amelyek minden másodperce magában hordozta a lehetőséget, hogy felborul, nekirohant az első ajtónak, amit meglátott.

Kijutott az épületből, ki a külvilágba, nem ott, ahol bejöttek, hanem ott, ahol senki nem jön be.

Az ajtó előtt elegáns hölgy állt. Kozák pézsmakucsmát viselt, és vállára csúsztatott afgán bundát, nyakában földöntúli lángok, éles csillanások, a szemérmetlen gazdagság gyémántkövei. A menekülő kis híján meghajolt előtte, de tudta, mert megérezte, hogy ez itt és most valami miatt, amit nem ért, de tud, nem lenne helyénvaló. A hajnalnak sem volt könnyű súlya, friss lehelete, szőke illata. Itt csak megtörtént, megtörtént vele, mint egy háború. Mint egy elvesztett háború. Úgy érezte, hars kedvetlenség könyökölt belé, a mellkasába, belülről. Azt akarta mondani, hogy „a legmélyebb hódolattal fordulok Önhöz”, aztán meg azt, hogy „hölgyem, értse meg, ez nem én vagyok”, és ezt magyarázatnak szánta volna teljesen feleslegesen magyarázatra nem szoruló jelenlétére vonatkozóan, de ránézett a biciklitárolóban egymás mellett bólogató biciklikre, amelyek már fel sem tűntek, mert mindent elárasztottak, és ezzel részévé váltak a világtörténelemnek, és inkább azt mondta, hogy:

-Jó napot!

Erről pedig eszembe jutott, és befejezésül el kell mondanom még egy (valamivel később, in concreto: másnap megtörtént) esetet Evangelosszal, a bűbájos görög poétával. Akiről az is kiderült, hogy balett-táncos, és aztán még az is, hogy paranoiás. Mikor mire volt éppen szüksége ahhoz, hogy ne kelljen visszatérnie hazájába. A hajfestő-fésűről van szó. Evangelosz ennek, mint mindennek, ami a külsejét érintette (púdertől női körmökig), nagy jelentőséget tulajdonított. Mert úgy gondolta, ettől lesz jobb a világ. Én jobb szeretem egyszerűen tudni, milyen a világ, és csak ezután, jóval ezután, ha egyáltalán, tenni valamit a jobbítása érdekében. A hajfestő-fésű eleve óvatosságra intett. A bőrápoláson akkor már túlvoltunk. Örömmel nyugtáztam, hogy Baumgartner vagy Burg géptanáról, majd Thüringer Ambró Elemi géptanáról beszélt. Hogyan keveredtünk a hajfestő-fésűhöz, nem tudom. Ellankadt a figyelmem pár percre. Arra gondoltam, ez J.S.-nek való bolond. Össze kellene hozni őket, mi több, mindenképpen be kell mutatnom őket egymásnak. Ekkor már az asztalunkon hevert a Hölgyfutár azon száma, amelyből majd értesülök J.S. váratlan elutazásáról. Amiben tehát már szerepelt azon életok egyik fele (mert minden életok két részből tevődik össze), amely szerint J.S. eltűnt a városból, és nem találkozik soha a göröggel. (Az életok tehát a nemtalálkozás, és persze nem J.S. eltűnése.)  De az csak később jött, igaz: nem sokkal. Mert akkor még nem olvastam, fel sem ütöttem a lapot. Megvettem, miközben sétáltunk Evangelosszal a város legújabb közparkjában, és nagyon lekötött a felismerés, hogy a görögnek mindent el kell magyarázni. Ez jól esett. Ez ehhez a városhoz illik, és pontosan ehhez a közparkjához. És lassú, mint egy elképzelt mennydörgés visszhangja a fejekben. Ezért nem olvastam még, hogy egy ismeretlen, de J.S. frakkját viselő férfit holtan találtak a városon kívül egy kétes hírű mulatóban. A sajtó persze mindenféle vad elméleteket gyártott. A frakk tulajdonosát, J.S.-t is elővette a rendőrség. Azt is írták bizonyos újságok, hogy baleset történt. Egy tekintélyes pengehosszúságú konyhakésbe esett bele az ismeretlen férfi kétszer is, egymásután. Ezt valós lehetőségként tálalták, talán kegyeleti okokból. Talán J.S. keze vagy pénze volt a dologban.

Ezt én akkor még nem tudtam, mert velem is szinte észrevétlenül történt meg az a bizonyos hajnal. Velem is úgy, mint egy vesztes háború. De én szökevényként éltem meg ennek a háborúnak a végét, tehát magányosan.

S hogy életerőm visszatért belém, Evangelosznak köszönhetem, az érdeklődő, és szintén menekült, görög poétának. Mert Evangelosznak tényleg mindent el kellett magyarázni. Attól a pillanattól kezdve, hogy megérkezett nem értett semmit, ami itt történik. Én azt nem értettem, hogy miért észak felől érkezett. Lengyelországból. Nyáron, júniusban. A Helpa feletti hegyláncon kelt át. Azt mesélte, hogy Zólyomban befűtöttek a kocsmákban.

Milyen idő volt, kérdeztem. Néha havazott - mondta. Na látod. És bólintottam. Fent a havasokban megfagyott hét ló – és elkerekedtek a szemei miközben ezt mondta. Júniusban – tette hozzá, és a szemei már nem tudtak tovább kerekedni. Itt kezdődött az, hogy semmit nem ért. És én ezt örömmel vettem. Szívesen elmagyaráztam neki mindent, ahogy tudtam. Azt, hogy dr. Wildner Ignác a lóhús fogyasztását ajánlja. Azt, hogy mi lehet a szóbeszéd mögött, miszerint a budai fürdők 52 fokos vizében egy szörnyállat él. Azt, hogy legújabban divatba jött a buldog a kutyatartók között. Ezt elferdült ízlés eredményének tartotta. Ronda, buta állat – mondotta. Egy hosszú disznósajthoz hasonlít. Ennek ellentmondtam, de talán csak azért, mert náluk eredendően máshogy készítik a disznósajtot. Aztán nem láttam értelmét ezen vitatkozni.

Evangelosz azt is mesélte, hogy Oroszországban ismert egy embert, aki hízás ellen ecetet ivott. Nem lett kövér, de belehalt. Akkor arra gondoltam, Evangelosz nem véletlenül nem ért semmit. Az összefüggés nem volt világos, de mély és egyértelmű: és abban a pillanatban, ma már nem tudnám megmagyarázni, miért, ebben az egyetlen szóban testesült meg: igen.

Amit akkor nem mondtam ki. Csak őrizgettem tovább, a megfelelő alkalomra várva. Kezembe vettem a Hölgyfutárt, hogy gyorsan átlapozzam, de nem nézhettem bele, mert elszaladt mellettünk Galina, a legszőkébb leány abból a bizonyos mulatóból. Frissen és üdén, testében elégedettség, és csak némi szégyen, amit a hajnal, számára mégiscsak üde és könnyű zápora gyorsan és még korán kimosott belőle. A bolgárkertészetbe sietett, illatos palántái közé. Arra gondolt, hogy nem aludt egy percet sem. És hogy ez mennyire jó. Milyen jó nem aludni, hanem ébren lenni folyvást. Nem veszni el az álmok öntudatlan kiszolgáltatottságában. Hogy hetek óta csak mosolyog és mosolyog. Mert hetek óta nem alszik, mert nem kell aludnia. Megemeltem a kalapom, amin elcsodálkozott, mert ő nem ismert fel engem, de nem szegte kedvét az ismeretlen férfi oktalan udvariassága. Nem akart éppenséggel visszaköszönni, mert többet akart ennél. Közölni szerette volna, és nem velem, hanem mindenkivel, éppenséggel Evangelosszal az értetlen görög poétával is, hogy nagyon, nagyon szép nap virradt ránk ma, amely majd újabb reményeket és ígéreteket hoz, és számtalan csodát, aminek, ha csak a töredékét észrevesszük, ha csak tízet össze tudunk számlálni belőlük este, mielőtt nem térünk nyugovóra, már nagyszerű az élet. Végül mégis csak annyit mondott egy idegen és számára érthetetlen nyelven, amelyet éppen csak elkezdett megérteni jól-rosszul, de mindenképpen nagy szerelemmel és a lehető legőszintébben, hogy:

-Jonapot.

Petrik Iván 1971-ben született Balassagyarmaton. Verset, prózát, és elvétve történelmi tanulmányokat ír. Gannán él.