Nagy Levente Tamás: Három etűd (I.)

Részletek

Írta: Nagy Levente Tamás

És, ahogy az az elbeszélésekben szokott lenni, hogyha látunk egy kis esélyt valaminek a bekövetkezésére, akkor annak okvetlen be is kell következnie: hát Ánya csakhamar kinyitotta kalitkáját, és úgy kisuhant az ablakon, hogy Varvaráéknak felocsúdni sem volt idejük.

Oda a boldogság!

   A Jaltához közeli kis üdülővárosban lomhán érkezett a napkelte, tojássárga fénye vissza-visszacsillogott a nyaralók ezernyi ablakáról. Sugarainak fülledtsége elől csak a sűrű jegenyesorok nyújtottak menedéket. Varvara Jegorovna, egy banki igazgatóhelyettes üde felesége, barátnőjét teával fogadva ébredezett nyaralójuk tornácán. Férje, a köztiszteletnek örvendő Anton, aki az igazgatóhelyettesi pozíciónak csak várományosa, és aki egyre azon dolgozott, hogy Varvarát látványosan tenyerén hordozza, még az utazás fáradalmait aludta ki, jóleső, de annál hangosabb és kellemetlenebb hortyogással.

   Varvaráék könnyed ügyekről társalogtak: férje közelgő kinevezésével dicsekedett úgy, mintha csak a maga érdeméről volna szó. Cserébe barátnője az üdülő kufárainak választékáról áradozott – kinél érdemes vásárolni s ki az, aki csak orvul nyerészkedik. De a pletykálkodás sem hiányzott, Varvara érkezésének napján botlott bele Leonyid Grigorjevicsbe, aki rosszabbul néz ki, mint valaha, már tavaly is csak itt tengődött, és igazán adhatna magára...

   Kettejük mellett pihent díszes kalitkában Varvara papagája: Antontól kapta házasságuk tizedik évfordulóján, s anyja tiszteletére Ányának keresztelte. E tüneményes madárral sem győzött büszkélkedni, hetente három új szóra tanította, amit e csodás állat aztán folyvást ismételt, a tanulás örömétől csengő hangon. Most azonban csak lomhán matatott, kapirgált. És, ahogy az az elbeszélésekben szokott lenni, hogyha látunk egy kis esélyt valaminek a bekövetkezésére, akkor annak okvetlen be is kell következnie: hát Ánya csakhamar kinyitotta kalitkáját, és úgy kisuhant az ablakon, hogy Varvaráéknak felocsúdni sem volt idejük.

– Teremtőm! Merre repült? - kérdte barátnőjétől Varvara jajveszékelve

   Hamar észrevették, hogy egy part menti vaskos, sűrű lombú fára telepedett. Varvara felkapta a kalitkát, azzal lesietett a partra.

   Ánya szórakozottan tekintgetett körbe, igazgatta tollait. Varvara pedig egyre édesgette magához, kérlelte-kérlelte – de sehogy se hatott rá. Szokatlanul csodálta, hogy ilyen felfrissültnek, pompásnak tűnt féltve őrzött papagája ott, fenn. Bárcsak ő maga is odarepülhetne mellé! Varvara szíve majd meghasadt, barátnője támogatása nélkül bizony, elájult volna.

   Közben kíváncsi tömeg gyűlt a pad köré. Egy rátarti vendéglős ezt látván iparkodott padokat hozatni, hogy kényelemben várakozzanak a jelenet végkifejletére.

– Iparkodjanak, létrát hozzanak, uraim, ne csak a szájukat tátsák! – utasította magából kikelve a tömeget Varvara barátnője, de csak elmarasztalón felcsendülő nevetés várt rá.

   De a percek csak számlálatlanul teltek, s úgy tűnt, mintha Ánya soha nem is akarna lejönni, úgy kapaszkodott azon a vékonyka ágon. Aztán a semmiből – huss – megtelepedett mellette egy kopott tollazatú varjú. Kellemetlenül közel totyogott Ányához, mintha bizalmas ügyben keresné, s ócska, csikorgó hangon károgott neki valamit. Ánya erre megrázta szárnyait, mint akit már a bárdolatlan hangnem is sértett; azzal a lendülettel el is röppent az ágról!  Oly sebesen menekült, hogy csakhamar elveszett a vakítóan fénylő égbolton.

   A tömeg aztán ciccegve, fejrázva széledt szét. Varvara szórakozottan meredt a kopár égre. Arca eltorzult és vörös lett, mint a paradicsom. A megüresedett ketrec már csak mint céljavesztett váz hevert ölében – ez a legtöbb, mi maradt. Mélyeket sóhajtott, súlyos percek teltével kelt csak fel a padról, s lehorgasztott fejjel hagyta ott a fa árnyékát.

   A múlandó boldogság helyett arra emlékeztette magát, ami állandó életében, így pedig nem volt más hátra, mint visszatérni a szállásra, a mindig búsan hortyogó Antonhoz. Ahogy Varvaráék alakja eltűnt az utcai forgatagban, játékos szellő érkezett, s el-eloszlatta a reggel fülledtségét.

Nagy Levente Tamás 2002-ben született, Budapesten. Jelenleg az MKE Képzőművészet-elmélet szakos hallgatója. Részt vett a III. és IV. Kóspallagi Írótanyában, illetve az V. Írótanya napokon. Novellákat ír, illusztrációkat, grafikákat készít.