Nagy Levente Tamás: Három etűd (II.)

Részletek

Írta: Nagy Levente Tamás

(Legnagyobb tisztelői is csak találgattak. Egyesek azt mondták, feltétlen Borisznak kell lennie, erre mások úgy érveltek, hogy semmiképp nem lehet Borisz, mert az iszákos név, és hősünk kitűnő formában van, épp, ahogy az Andrejek szoktak kinézni. Jómagam egy bizalmasamtól tudtam meg a valós nevét – tehát azt, hogy Arkagyij Pridurovicsnak hívják, s ez vitán felül áll, kérem.) 

Arkagyij

   A mi kis eldugott Sz. kormányzóságunkban élt egy bizonyos Arkagyij Pridurovics, aki ismeretes volt minden elvárást felülmúló udvariasságáról. Megjelenése, nyurga alkata, gondosan megválogatott öltözete (mindig a legjobb divat szerinti köpönyeget s keménykalapot viselt) önmagában is sokakban bizalmat ébresztett. Hosszúkás, karakteres arcán nyugalom ült – de az igazán nagy sikereket mély, duruzsoló hangjával aratta. Mindegy, jóbarátjával, vagy holt idegennel futott össze, rögtön – mintha parancsra tette volna – mélyre hajolt, megemelte kalapját s olyképp köszönt, hogy „Üdvözletem, e szépességes napon, előkelő hölgyem!” vagy „Igazán csodálatos formában tetszik lenni, ne is tagadja drágalátos uram; de azért engedtessék meg a legjóságosabb egészséget kívánni magának!” Az efféle szócsokraiért a férfiaktól tiszteletet és megbecsülést, a hölgyekből pironkodást, kacagást, forró tekinteteket zsebelt be.

   Nagyon hamar szárnyra kaptak rejtélyes személyét öveztő pletykák, legendák, s ezeknek köszönhetőn csakhamar össze is szerveződött egy amolyan rajongói kör. E társaság pedig titokban kifürkészte Arkagyij legapróbb szokásait is. Közülük a legelszántabbak – nem kevesen – direkt kerülőt is iktattak be mindennapi sétáikba, hogy összefussanak Arkagyijjal, és hallják, miféle köszönést farigcsált ki számukra. Arkagyij pedig senkinek sem okozott csalódást, mindig volt egy „Oly csodálatos esténk van, mint épp magácska!” vagy egy „Emelem kalapom elbővülő szépessége előtt, mélyen tisztelendő hölgyem” a tarsolyában.

   Hírneve pedig nőttön nőtt: ha elejtett egy kendőt, azt a fiatal hölgyek rögtön felkapták és ereklyeként tartották maguknál, egyesek jó szerencsét és gyógyerőt is tulajdonítottak az ilyen holmiknak. Vándorfestők érkeztek városunkba, hogy a híres Arkagyijnak megfessék alakját, amit aztán borsos áron eladtak az arisztokratáknak, akik örvendezve akasztották ki szalonjuk falára, bár még nevét se ismerték pontosan a különös járókelőnek. (Legnagyobb tisztelői is csak találgattak. Egyesek azt mondták, feltétlen Borisznak kell lennie, erre mások úgy érveltek, hogy semmiképp nem lehet Borisz, mert az iszákos név, és hősünk kitűnő formában van, épp, ahogy az Andrejek szoktak kinézni. Jómagam egy bizalmasamtól tudtam meg a valós nevét – tehát azt, hogy Arkagyij Pridurovicsnak hívják, s ez vitán felül áll, kérem.) Amikor pedig már végképp mindenki ismerte, a kezdetektől fogva őt tisztelők elkezdtek belépőjegyet szedni az Arkagyij által bejárt útvonalakra, nehogy valaki potyán élvezze társaságát.

   Véletlenül azonban meghökkentő fordulat állt be hősünk töretlen jószokásában.

   Egy fülledt este alkalmával szembejött vele az utcán egy komótosan cammogó idős hölgy, a mi Arkagyijunk pedig – vagy a homályban nem vette észre, vagy elkalandozott gondolataiban – csak az utolsó pillanatban fordult a hölgy felé, s elharapva, egy egyszerű „’estét kívánok”-kal üdvözölte. Azonban az öreg oly mélyen meghajolt, és olyan öröm csillogott vén orcáin, mintha a megszokott pompával köszönt volna neki. (Még alázatosan pénzt is nyomott a markába a hölgy mondván, hogy „költse a szerencsés udvarlóira a drága férfiú.”) Arkagyij nagy rémületében még biccentett egyet, és leplezetlen zavarral búcsúzott. Még percekkel később is a hideg futkosott a tarkóján, és alig hitte, hogy az öregnek semmi sem tűnt fel.

   Aztán riadalmából a későbbiekben egyenesen kíváncsiság lett. Nehezen vette rá magát a kísérletezésre, minél inkább ki akart törni szerepéből, annál kézenfekvőbben csúsztak ki szájából a „bejáratott”, cikornyás köszönések. Izgalmát lehetetlen volt lepleznie, de kedvelőinek ez csak még inkább tetszésükre szolgált.

   Kísérleteinek óvatosan kezdett neki. Például, mikor betoppant a szabó üzletébe – ahol a kirakatban is, raktáron is csak az ő méretében álltak a portékák – úgy köszönt, hogy „Kezet csókoltassék e napsütéses gyönyörűséges napon, mélyen tisztelt Praszkovja” de olyan epés hangnemben, mintha ugyan megszólalnia is fájna. A cipészné hanyatt borult Arkagyij előtt, cipőjét csókolgatta, s magukhoz hívatta lányát, hátha össze tudja a fiatalokat boronálni mondván „egy magafajta kifinomult úriember mellé elkéne egy jóravaló feleség, és Dunyása épp eladósorba került…” Megjelenése így is oly sikert aratott, hogy öröm volt néznie. Az ilyen jelenetek után arcára ülő, önelégültséget árasztó vigyora még azt is elbűvölte, aki korábban még kételkedett Arkagyij karizmájában.

   Egy hónap után már köszönéseinek híre-hamva nem volt már. Egy este középkorú, pocakos kereskedő botorkált hazafelé egy szűk utcán. Szembe találta magát Arkagyijjal, s már emelte is kopaszodó fejéről kalapját, hogy köszöntse a város hírességét, mikor az nekiveselkedve gyomron rúgta. Fel sem ocsúdott, s nagy puffanással elterült a koszos utca kövén, mindenét fájlalva. Arkagyij egy pillanatra megmerevedve, csípőre tett kézzel, kéjjel figyelte a vén kereskedő szánalomraméltó alakját – mintha csak mesterművében gyönyörködne –, majd nagyot köpve ment is tovább, mint, aki csupán egy kavicsot rúgott odébb. A kereskedő pedig epekedve nézett Arkagyij után, szemében látszott, a porban fetrengve arról ábrándozott, hogy mellényéből kivágatja a csizmanyomot, s bekeretezve hálószobája falára akasztja, hogy mindörökké emlékezhessen e pillanatra. A tagjait átjáró fájdalom pedig annál édesebben sajgott, amivel ezért a megismételhetetlen találkozásért fizetett.

Nagy Levente Tamás 2002-ben született, Budapesten. Jelenleg az MKE Képzőművészet-elmélet szakos hallgatója. Részt vett a III. és IV. Kóspallagi Írótanyában, illetve az V. Írótanya napokon. Novellákat ír, illusztrációkat, grafikákat készít.