Szilveszter Andrea: Beavatás

Részletek

Írta: Szilveszter Andrea

Nagyon tetszett egy fiú. Egy teadélutánon végre a közelébe férkőztem, azzal a tipikus odaadó és kedves vagyok módszerrel, amit aztán a későbbiekben is gyakran alkalmaztam. A tombolán nyert süteményem adtam neki, mert ő nagyon csalódott volt, hogy a tíz tombolájából egyet sem húztak ki. Átadtam a csokis sütit, ő megköszönte és még futtában megkérdezte, hogy miért ilyen kövér a lábad? 

Érzem, ahogy az arcom megtelik vérrel és zsibog a fél fejem. Ököllel sújt a fülemre. A könnyeim a torkom marják. 

- Állj félre, dagi! Nem fér tőled senki. – ordítja az arcomba a nálunk egy évvel idősebb Sanyi, hogy közben lefröcsköl a nyálával.

- Az anyád dagi. Nem is csoda, hogy elhagyta apád - kel védelmemre Olgi. Sanyi kissé megszeppen, nem szól többet, szaporázza a lépteit és elhalad mellettünk. Olginak soha senki nem szól vissza. Népszerű lány. Anyukája tanár, apukája orvos. Ő maga hatalmas kék szemeivel és kreolbőrével gyönyörű, és a kézilabda csapat állandó gólkirálya és még csapatkapitány is. Szerencsés vagyok, hogy barátomnak tudhatom. 

Ez volt az első alkalom, amikor emiatt bántottak. Ötödik osztály eleje volt, ekkor kerültünk fel elemiből az úgynevezett nagyiskolába. Azelőtt a tanító néni nem engedte, hogy egymást bántsuk. Ha valakit elcsípett, körmössel bűntette. A mi osztályunkban mindenki egyenlő volt. 

Évente egyszer általános orvosi vizsgálatra ment az osztály, a szem és torok vizsgálat után méretkezni is kellett. A sor végére álltam és a végsőkig húztam az időt, de aztán az osztályból az utolsóként, még a tanító néni előtt, nem volt többé egérút, rá kellett állnom a mérlegre. A doktornő hangosan diktálta be az értéket az asszisztensnőnek. Csupán néhány kilóval voltam kevesebb, mint a tanító néni. Ha egy pillanatig is, de hallottam a kuncogást. A tanító néni szúrós tekintettel véget vetett a viháncolásnak.

- Mindenki egyenlő! Megértettétek?

Hazafelé mégis úgy éreztem, tisztára kell mosnom magam. Kitaláltam egy légből kapott mesét valami nem létező egészségügyi problémáról, még a születés körül. A lábaim, meg hogy csípő ficam. Ami tény, hogy volt, de tény az is, hogy a súlyomnak ehhez semmi köze, de valahogy csak összefüggésbe hoztam. Ideig-óráig ezzel elkerülve a kellemetlen hozzám intézett megjegyzéseket. 

Aztán jött az általános. Nagyon tetszett egy fiú. Egy teadélutánon végre a közelébe férkőztem, azzal a tipikus odaadó és kedves vagyok módszerrel, amit aztán a későbbiekben is gyakran alkalmaztam. A tombolán nyert süteményem adtam neki, mert ő nagyon csalódott volt, hogy a tíz tombolájából egyet sem húztak ki. Átadtam a csokis sütit, ő megköszönte és még futtában megkérdezte, hogy 

- Miért ilyen kövér a lábad? 

Azóta állandó kényszert érzek, hogy elrejtsem őket. Persze vannak esetek, amikor ennek semmi esélye. Például, ha mezben kell pályára lépni vagy népviseletben a színpadra. Az elején még kértem megerősítést arra, hogy mégsem olyan vészes a dolog. Falunapra készültünk fellépni a néptánccsoporttal. Ősz felé járt és kis bokacsizmát húztam a népviselethez. Ez hatalmas baki, hisz a bokámnak azt a leheletnyi kis csinosságát is elvágja ez a fajta lábbeli. Anyu kikísért a kapun és én megkérdeztem, hogy ugye nem is olyan vastag a lábam? 

Kinek milyen kalapja van, olyannal köszön.

Melegítünk. Mindig azt kívánom, bárcsak ne lenne nézőközönség, ha idegen pályán játszunk. De hát ez most mégiscsak a megyei bajnokság. Felállok a kezdőhetesbe. Elememben vagyok, győznünk kell, a továbbjutás a cél. A lelátó tele őrjöngő szurkolókkal. Az első tízpercben megszerzem az első gólom. A csapatom ujjong, az edző is elismerően néz rám. 

- Fuss haza, te dagadt! – kiáltja valaki az ellenszurkolók táborából. Pfujgatás. 

Több gólt nem szerzek. 

Volt egy másik duci lány is az iskolában. Nem csupán testalkata, de kancsalsága miatt sem volt szép. Mégsem piszkálta őt soha senki, sőt, ha olyan kedve volt, még ő heccelt másokat. Mindig kihúzott, egyenes háttal járt. A közelébe akartam férkőzni, tudni akartam, mi a kulcsa annak, hogy békén hagyják. Először csak szünetben beszélgettünk, aztán egy délután elmentem hozzájuk. Az emlékes füzeteinket csinosítgattuk, amíg a szülei haza nem értek. Amikor beléptek a szobába, felugrott és az édesapjához rohant.

- Apuci! – kiáltotta a nyakába ugorva. 

- Hogy van a világ leggyönyörűbb hercegnője? – csókolta homlokon apukája, s ölébe vette kislányát.

Persze, én is mindent meg akartam tenni, hogy apu kegyeibe férkőzzem. Talán kézilabdázni is azért iratkoztam be.  Kettőig voltam iskolában, háromra kellett edzésre mennem. Tudtam, hogy azelőtti este anyu húst sütött, de nem ettünk belőle, mert amire elkészült, apu bevágta a kaput. 

- Megöllek. Az egészet megölöm.

Görcsbe rándult a gyomrunk és inkább beszaladtunk a szobába lefeküdni. Hazamentem ebédelni. Húsmaradék volt a serpenyőben, de semmi kenyér. Így felmarkoltam a konyhaasztalra dobott aprót, öt karamellát és egy eugeniát vettem belőle. Be is gyúrtam, mire a sportcsarnokhoz értem. Hányingerrel és iszonyú lelkiismeret furdalással álltam pályára. 

Konstans a táplálkozással kapcsolatos lelkiismeret furdalásom. Tudom, hogy meg kell húznom magam, hogy nem szabad feltűnést keltenem. És azóta tudom, hogy csakis nehéz lehet az, aki valaki számára teher.

Autóstoppal megyünk kézilabda meccset nézni a városba egy volt csapattársammal. Bár már nem játszom, az utóbbi időben, már szinte egyáltalán nem is dobtam gólt, továbbra is rajongója vagyok a sportágnak. Néhány perc várakozás után meg is áll egy autó. Én ülök elől. A sofőr középkorú, első ránézésre is morcos ember. Nem beszélgetünk. Egyszer csak a semmiből teszi fel a kérdést:

- Hogy vagy ilyen kövér? Nem tudsz vigyázni, ilyen fiatalon? 

Nem szólok semmit. Ő tovább forszírozza. Már nem is hallom, hogy mit mond, csak érzem magamon megvető pillantásait. Szeretném megmondani, hogy álljon meg, ki akarok szállni, de nem jön ki hang a torkomon. Összehúzom magam, amilyen kicsire csak tudom. Kipirul az arcom. Szégyellem magam, szégyellem a csapattársam előtt. 

- Miért vagy ekkora tehén? – kérdezi felemelt hangon. 

- Azért, mert… - próbálom megvédeni magam.

- Azért. Azért, mert zabálsz. Agyon zabálod magad.

Egy végtelenségnek tűnnek az utolsó kilométerek. Remegve szállok ki az autóból és akkor nézek először a szemébe. Sajnálom magam, de leginkább őt. A jótevőt. 

Arra gondolok, vajon mi fáj neki ennyire?

Szilveszter Andrea 1993-ban született, egy különös fordulattal Jászberényben, de Székelyföldön nevelkedett, jelenleg is Székelykeresztúron él. Eddig két kötete jelent meg: Leckék a fekete kontinenstől (Útinapló, 2017), Smink (Rövidprózák, 2021). Rövidprózáit 2021-től közlik. Hivatása szociális munka. Két csodálatos kisgyermek édesanyja. A Varázspor az első meséje.
Örömét és bánatát is irodalomba fojtja. Szereti, ha van vágott virág az asztalán.