Takács Nándor: A fehér út

Részletek

Írta: Takács Nándor

Olykor hollók rövid párbeszéde hallatszott a magasból – kvarara, kvakk-kvakk – aztán ismét csend borult a vidékre. Egyszer egy szarvasbika ugrott át előttünk az úton, csaknem megbotlott a mély árokban. Az előttünk járó férfi is hátrafordult a neszre, majd a bika eltűnt a sűrűben, ő pedig letért az útról és belépett a fák közé.

(az alábbi kispróza a János könyve címen készülő novellasorozat része)

Párás, hideg reggel volt, amikor Jánossal elindultunk, hogy megkeressük a borzvárat az erdőben. Kerülnünk kellett, mert a kertek alatti utat fölszántotta valaki. 

–  Elmesélem, hogy mit álmodtam – szólalt meg János váratlanul. – Álmomban egy hatalmas bárka feküdt a falu túlsó végén, a völgy bejáratánál. Senki sem volt mellette, senki sem őrizte. Egyszer csak látom, hogy egy hosszú ruhába öltözött férfit vezetnek a bárka felé, kötélen, a faluból pedig egyre többen követik őket, hogy lássák, mi lesz vele. Voltak, akik imádkoztak is. Aztán beterelték a férfit az üres bárkába. Egy darabig még ácsorogtak, vártak ott az emberek, lesték, hogy történik-e valami. De nem történt semmi. Akkor a bárka egyik ablakán kinézett a férfi, szomorúan nézett le az emberekre. Azok föltekintettek rá, aztán szétszéledtek és hazamentek.

– Ennyi volt az álom?

– Igen… azazhogy nem. Egy darabig néztem még a bárkát valamiféle magaslatról. Aztán beborult az ég, a nap pedig leszállt a hegyek mögé. Besötétedett, de épp csak annyira, hogy a bárka körvonalai még látszottak a völgyben.

– Furcsa egy álom.

– Az volt. Olyan, mintha még most is látnám – tűnődött János, aztán intett, hogy jobbra kell fordulnunk.

*

Amikor kiértünk a faluból, János felmászott a legközelebbi vadlesre, hogy tájékozódjon. A nap már magasan járt, de a köd csak lassan oszladozott. 

– Azon az úton bemegyünk, és amikor elértük a patakot, jobbra fordulunk – magyarázta, és leheletének párája csaknem eltakarta a kilátást.

Hat- vagy nyolcszáz métert tettünk meg az erdő széléig. Átléptünk a letaposott villanypásztoron, és bevettük magunkat a fák közé. Ide nem hatolt be a köd. Jó félórája gyalogoltunk, amikor észrevettünk egy férfit, két-háromszáz méternyire előttünk. Hajadonfőtt volt, és hosszú, fekete kabátot viselt. Lassú, elnyújtott léptekkel haladt.

– Biztosan a szomszéd faluba megy – jegyezte meg János, és úgy tett, mintha nem venne róla tudomást, de láttam, hogy időnként felpillant és hunyorgó szemmel követi a férfi mozdulatait.

Olykor hollók rövid párbeszéde hallatszott a magasból – kvarara, kvakk-kvakk – aztán ismét csend borult a vidékre. Egyszer egy szarvasbika ugrott át előttünk az úton, csaknem megbotlott a mély árokban. Az előttünk járó férfi is hátrafordult a neszre, majd a bika eltűnt a sűrűben, ő pedig letért az útról és belépett a fák közé.

János összeráncolta a homlokát, és felgyorsította lépteit.

Néhány perc múlva elértünk oda, ahol a férfi jobbra fordult. János megállt és megtörölte a homlokát.

– Errefelé lesz – mondta rekedten. – Legalábbis úgy emlékszem.

Elképzeltem, ahogy utolérjük a fekete kabátos férfit, és végre megtudjuk, hová tart – hiszen a fák között, a mély avarban nem haladhatott olyan gyorsan –, de amint beléptünk a sűrűbe, nyomát vesztettük.

A tölgyek és gyertyánok alatt még nagyobb volt a csend, mint odakint, az úton. Szóltam Jánosnak, hogy átázott a bakancsom.

– Jó volna, ha bírnád még kicsit – felelte –, nemsokára odaérünk a várhoz.

Megálltunk, hallgatóztunk. Víz csöpögött a fákról, ahogy a délelőtti nap rájuk sütött. Valahonnét panaszos madárhang érkezett, de nem tudtuk eldönteni, miféle madártól származhat.

János forgatta a fejét és fülelt.

– Jól van, mehetünk tovább.

Kerülgettük a kidőlt fatörzseket, mígnem egy lejtőhöz értünk. Aljában folyt a patak, a túlparton pedig széles tisztás terült el. Üggyel-bajjal átkeltünk a patakon. Kibújtam a cipőmből, és tenyeremmel dörzsölgettem a lábamat. János elment a tisztás széléig, ismét hallgatózott, majd visszatért.

– Errefelé gyakran láttam őket azelőtt – mondta. – Abban az irányban kell haladnunk.

Hamarosan elértük a vízmosásokat. Csak egy kevéske víz volt a meder alján, épphogy fekete lett tőle az avar. A partoldalon gödrök tűntek fel. Leereszkedtünk, majd felkaptattunk a túloldalon. 

Mintha attól tartanánk, hogy valaki meglep minket, néma csendben közelítettük meg a gödröket. Fenekükből bejáratok nyíltak a föld alá, mélyen a domb belsejébe, amelyen álltunk.

– Ez volt a vár – mondta János, és körbemutatott a magaslat tetejéről.

– Azt olvastam, hogy a borzok tisztán tartják a vár bejáratait.

János legyintett.

– Ezek a járatok már biztosan lakatlanok.

Csalódottan néztem a legközelebbi gödör fenekére.

– Hátha mégis…

– Az a borz lehetett az utolsó, amit a kutyáid a múltkor elintéztek.

János körbejárta a dombot. Néhol dobbantott a lábával, aztán néhány másodpercig hallgatóztunk, történik-e valami. Fölegyenesedtem, és megpróbáltam felidézni az odavezető utat.

Ismét megszólaltak fölöttünk a hollók. János intett, hogy indulnunk kell. A madarak egészen alacsonyan, a lombok felett húztak el, tisztán lehetett hallani a szárnyak suhogását.

*

– Az maradt meg bennem a leginkább – folytatta János –, amilyen szomorúan nézett az a férfi. Látta, ahogy a falubeliek otthagyják, és többé nem törődnek vele. Aztán elfordult az ablaktól és eltűnt a bárka belsejében. Arra gondoltam, hogy mihez kezdhet ott egyedül, a sötétben.

– Nem akartál odamenni?

– Nem tudom – vonta meg a vállát. – Szép volt, ahogyan lassan sötétség telepedett a völgyre. A napsugarak még elérték a bárka oldalát, aztán az a kevéske fény is elfogyott. A lombok lassan hullámzani kezdtek a homályban, aztán fölébredtem.

Takács Nándor 1983-ban született Móron. 2021 óta a Műhely folyóirat szépirodalmi szerkesztőjeként dolgozik. Verseskötetei: Kolónia (Napkút Kiadó, 2014), Rádiócsend (Napkút Kiadó, 2024).