Takács Nándor: A kísértet

Részletek

Írta: Takács Nándor

Délután fölkeltettem a kutyákat, hogy menjenek ki a kertbe, és kergessék el a fák közül a nyesteket. Aztán rendet tettem a lakásban, kiszellőztettem, és elolvastam az újságot. Fárasztó, borús délután volt. Egy fehér autó kétszer is végigment az utcán oda és vissza, de mire kimentem, hogy megnézzem, kit vagy mit keres, eltűnt a kanyarban.

(az alábbi kispróza a János könyve címen készülő novellasorozat része)

Az első olyan tavaszi nap volt, amikor kedvet éreztem a kinti munkához. 

Későn ébredtem. A kutyák türelmetlenül toporogtak az előszobában. Megetettem őket, aztán felöltöztem. Úgy döntöttem, hogy megszabadítom végre a diófát a rózsabokor fojtogató indáitól. A diófa tavaly elszáradt, a rózsa úgy-ahogy eléldegélt a halott ágakon.

Körülbelül két órába telt, mire végeztem a munkával. Közben semmiféle zaj nem ütötte meg a fülemet, mintha rajtam kívül egy lélek sem tartózkodna a faluban. Pedig otthon voltak, csak nem mozdultak ki a házból. Minden bizonnyal diólikőr vagy házi fehérbor szopogatásával töltötték az időt. Szombati nap volt. De a faluban jelenlétemnek nem csak ilyenkor, máskor sem mutatkozott különösebb jelentősége. Aki valamelyest mégis törődött velem, az János volt, a szomszédom. Ő huszonöt évvel korábban költözött a faluba, és hamarosan magára is haragította lakóit. Akivel csak szóba elegyedtem a postán vagy a hivatalban, óva intett tőle. Későn. Mire a szóbeszéd eljutott hozzám, már összebarátkoztunk. Nem mintha kedvünk lett volna hozzá, csak éppen így alakult.

Már éppen elkezdtem halomba gyűjteni a levágott indákat, amikor eleredt az eső. A házba siettem. Nem látszott rá esély, hogy hamarosan kitisztul az ég. Leültem, és ettem valamit. Ha már odabent rekedtem, be is kellett gyújtanom, hogy ne fázzak. Aztán csak üldögéltem és néztem ki az ablakon. Hamar elnyomott az álom, ledőltem az előszobai heverőre, a kutyák közé.

Arra ébredtem, hogy valaki kopog. Az eső ugyanúgy esett. Amint kinyitottam az ajtót, a kutyák éktelen csaholással elrohantak a ház mögé. János állt odakint, fejére borított bőrkabátjában.

– Gyere be, megázol.

– Csak egy egészen rövid ideig zavarlak – hadarta János, miközben átlépett a küszöbön. A konyhában telepedtünk le. János didergett.

– Van egy kis pálinkád? – kérdezte.

– Az biztosan jót fog tenni mindkettőnknek – mondtam, és elindultam az üvegért. János két pohárral hajtott fel, én beértem eggyel.

– Mindjárt elmondom, hogy miről van szó – kezdte János, és levette a kabátot. – De előbb te mondj magadról valamit!

Megvontam a vállam, és éppen meg akartam szólalni, amikor János közbevágott.

– Szedd össze magad, öregem, mert most aztán igazán szükségem van a józan ítélőképességedre! Elmondom, mi a helyzet.

*

Meg kellett kérnem Jánost, hogy magyarázza el még egyszer, mi történt. 

– Hát ez az! Magam sem értem. Annyit tudok, hogy ott volt valaki az udvaron, fekete kabátban, és az egyik ablakpárkányba kapaszkodott, épp, amikor kiléptem a műhelyből. Megfordultam, hogy gyorsan bezárjam az ajtót, és a következő pillanatban már sehol se volt.

– És most mit akarsz, mit csináljunk?

– Ezért jöttem át hozzád, hogy mondj valamit.

A konyhaajtóból átlestem a nappaliba. Odakint már sötétedett.

– Ha gondolod, megleshetjük innen is, hátha visszajön – javasoltam.

– Na jó… de nem akarom, hogy… 

– Hozz csak ide egy széket!

Átmentünk a nappaliba, és letelepedtünk az ablaknál. Köd szitált az utcalámpa fényében, és a fűzfa ágai között egy szűk sávban János udvarára láttunk. Nem volt semmi mozgás. Csendben ültünk egy darabig, János szólalt meg először.

– Levágtad a rózsát?

– Le.

– Jól tetted. Megfojtotta azt a fát.

– Igen, de szerintem már régebben elpusztult.

– Tavalyelőtt még élt.

– Akkor én még nem voltam itt.

– Úgy van – bólogatott János, és közelebb húzta székét az ablakhoz. – Ott mintha…

– Hol?

– Az ajtónál.

– Az csak a függöny… Nem cseréled ki? Nagyon elrongyolódott.

– Dehogy… nem is érdekel. Még az Orsi rakta fel.

– Értem.

Egy darabig megint hallgattunk, le sem vettük szemünket az ablakról.

– Kölcsön tudnád adni a metszőollódat? Megigazítanám én is a rózsákat.

– Persze.

Az udvaron nyoma sem volt mozgásnak. Egy jó félóra múlva János ásítozni kezdett, majd félszegen felállt.

– Azt hiszem, ma már nemigen történik semmi.

– Én sem hiszem. Lehet, hogy csak az útról vetült oda valami árnyék – mondtam, és az ajtóig kísértem Jánost.

– Figyelj csak… átjöhetnék holnap is? Hátha megint mutatkozik… és akkor elcsípjük!

– Persze, gyere csak.

Kezet ráztunk a küszöbön, aztán János eltűnt a sötétben. Elindultam, hogy rendet tegyek a konyhában, közben pedig azon gondolkodtam, hová tehettem a metszőollót.

*

Másnap délelőtt a kilazult kerítésléceket javítgattam. Valamivel tizenegy óra előtt János átjött a metszőollóért. Mondtam neki, hogy fogalmam sincs, hol lehet. 

– A fészerben nézted?

– Mindenütt.

János leült egy tuskóra a tűzrakóhely mellett.

– Ha akarod, segítek rendbe hozni.

– Mit?

– Hát a tűzrakódat. A téglák fele kidőlt vagy elrepedt.

– Úgysem igen használom…

– Azért csak legyen rendben.

Néhány mozdulat volt már csak hátra a munkából. Mondtam Jánosnak, hogy utána megihatunk egy kávét. Amikor végeztem, és elindultunk befelé, János kiemelte a metszőollót a farakásból.

– Ezt is megélezem neked!

Miközben kávéztunk, János elmesélte, hogy Orsival két évig éltek együtt, aztán egyik reggel összecsomagolt és elment.

– Sajnálom.

– Hagyjad! Kavart már a fél faluval – fűzte hozzá János, és legyintett egyet. – A mocsári ciprust egyébként még együtt ültettük. – A nappalin át a kertje felé mutatott, és szeme megakadt az ablakon.

– Tudod mit? Ma te gyere át hozzám, és nézzük onnan! 

– Megpróbálhatjuk.

– Meg is fogjuk! Ott is alhatsz… ha akarod, a kutyákat is hozhatod magaddal.

– Jó azoknak itt – mutattam a kanapéra, ahol a kutyák öntudatlanul hevertek a szanaszét szórt párnák és pokrócok között.

Ebédre rántottát készítettem, aztán kimentünk a fészerbe, hogy fenőkövet keressünk, de nem volt.

– Van nekem odaát, majd megélezem azzal! Előtte meg utána is, mert ezzel nem lehet dolgozni – János végighúzta hüvelykujját a pengén. Azzal váltunk el, hogy este majd találkozunk.

Délután fölkeltettem a kutyákat, hogy menjenek ki a kertbe, és kergessék el a fák közül a nyesteket. Aztán rendet tettem a lakásban, kiszellőztettem, és elolvastam az újságot. Fárasztó, borús délután volt. Egy fehér autó kétszer is végigment az utcán oda és vissza, de mire kimentem, hogy megnézzem, kit vagy mit keres, eltűnt a kanyarban.

Még mielőtt összekészültem volna, János átjött, és nagyon izgatott volt.

– Zseblámpád van?

– Van.

– Akkor hozd magaddal! És késed?

– Arra nem hiszem, hogy…

– Sose lehet tudni! És ha maga az ördög az?

– Az már elvitt volna, nem csak ijesztgetne.

Bezártam az ajtót. A kutyák a kert végében ugattak, biztosan találtak egy nyestet vagy egy borzot. Alighogy átbújtunk a fűzfa ágai alatt, mozgást vettem észre János ajtaja előtt.

– Nézd – súgtam, és megfogtam János karját, nehogy kilépjen a takarásból. János eltátotta a száját, bennem pedig meghűlt a vér. Egy fekete kabátos alak álldogált a bejárati ajtó előtt, mintha hallgatózna. Aztán lelopakodott a lépcsőn, és a legközelebbi ablakhoz osont. Nem lehetett látni az arcát, mert kapucni takarta.

Jánosra néztem, falfehér volt és verejték gyöngyözött a homlokán. Kirontottam a faágak közül, és futottam, ahogy csak bírtam. Jó darabig nem vett észre az alak, de aztán minden bizonnyal meghallotta lépteim dobogását, és ő is futásnak eredt. Egyenesen az utca felé tartott. Esélyem sem volt, annyira fürgén szedte lábait. A fák mögött felvehette egy autó, hallottam az ajtó csapódását, és ahogyan felbőg a motor.

János zihálva ért utol. 

– Elment?

– El.

– Láttad, hogy ki volt?

– Nem én.

Álltunk lihegve az út szélén, mintha arra várnánk, hogy egyszer csak visszatér a rejtélyes alak.

*

A következő napokban a csuklyás kísértet, ahogy János elnevezte, nem mutatkozott.

Befejeztem a kerítés javítását, és eltüzeltem a levágott gallyakat. János megmetszette a rózsát, és visszaadta a metszőollót, megélezve. Amikor melegebbre fordult az idő, rendbe hoztuk a tűzrakóhelyet, és egyik este húst sütöttünk a tárcsán.

– Levelet kaptam Orsitól – mondta János, miközben tett még egy hasábot a tűzre. – Azt írja, hogy néhány héttel ezelőtt itt járt a faluban. Sajnálja, hogy nem találkoztunk.

– Keresett téged?

– Azt nem írta. 

Megfordítottam a húsokat, hogy jól átsüljenek.

– Nem gondolod, hogy ő volt a csuklyás alak? – néztem fel Jánosra a tárcsa fölött.

Nem nézett vissza rám, a parazsat piszkálgatta egy faággal.

– Ő nem ilyen magas.

Megettük a vacsorát, és többet nem beszéltünk erről. Amikor besötétedett és a tűz is majdnem kialudt, János felkelt a tuskóról.

– Azért köszönöm, hogy segítettél a nyomába eredni annak a kísértetnek.

Mosolyogni akartam, ne nem sikerült.

– Igazán nincs mit.

Fölkeltem én is, és egy darabig még néztük a lassan kialvó parazsat. Aztán kezet fogtunk, és visszatértünk a házainkba, hogy az este hátralevő részét mindketten egyedül töltsük.

Takács Nándor 1983-ban született Móron. 2021 óta a Műhely folyóirat szépirodalmi szerkesztőjeként dolgozik. Verseskötetei: Kolónia (Napkút Kiadó, 2014), Rádiócsend (Napkút Kiadó, 2024).