Salánki Zsófia: Dinnyelé

Részletek

Írta: Salánki Zsófia

Eszter feltápászkodott, megfogta a srác karját és elkezdtek csoszogni a mosdó felé. Ahogy elhaladtak a katéteres pasas előtt, az felhördült, az évtizedes dohányos slejm csak úgy bugyborékolt a torkában. Ne aggódjál, engem néz, lefogadom, azt hiszi, hogy én vertelek szét, mégiscsak én vagyok az egyetlen cigány a folyosón. Eszter felpillantott a srácra, látta a fanyar mosolyt, de megszólalni megint nem volt ereje. 

Nem tudta, hogy kinek a csontja tört. Lehetett a pasas orra vagy a saját koponyája, csak az volt biztos, hogy hallotta a reccsenést, és elképesztően fájt a feje hátsó része, pedig nem mert teljes erőből fejelni. Épp csak annyira, hogy a másik megtántorodjon, ő meg elfuthasson. Vagy legalább meglendítse a táskáját. Reggel hozta el a könyveket a könyvtárból, ha esetleg meglendíti, mint egy parittyát, egy percre kiterítheti a másikat, persze csak, ha fejbe is találja. Erre nem volt ideje, csak a fejelésre, amikor a pasas hátulról megragadta. Egy skandináv krimiben olvasta, hogy amikor egy koponya eltörik, az olyan, mint amikor szétloccsan egy kókuszdió. Szerencsére nem ezt a hangot hallotta, inkább olyan volt, mint amikor csirkebontáskor kicsavarja a combokat a helyéről. Egész csirkét venni sokkal gazdaságosabb.

A Honvéd Kórház várójában ült, de a feje még mindig zsongott. Látta, ahogy járkál körülötte a sürgősségi közönsége, orvosok, nővérek, mentősök, sérültek és beazonosíthatatlan problémával érkezettek, de valahogy úgy érezte, hogy távolról nézi őket. Abban sem volt biztos, hogy érezné, ha valaki nekiütközne. A teste zseléből volt. Nem tudta felidézni, hogy melyik sérülését pontosan hogyan szerezte. Mielőtt elkapta, látta, hogy mögötte halad a férfi, de mint mindig, most is azt mondta magának, hogy úgysem őt követi. Pedig az önvédelmi oktatáson is elmondták, hogy ez csak az emberi lények hülyesége. Ha egy gazella meglátja az oroszlánt, akkor elfut. Nem nyugtatja meg saját magát azt ismételgetve, hogy jaj úgysem engem akar megenni. Meglátja és elfut. De az ember nem akarja megsérteni a támadóját, nem gázol a lelkébe azzal, hogy feltételezi a nyilvánvalót. 

Szóval, amikor a pasas hátulról elkapta, a másodperc tört részére elfogyott a levegő. Hopp, már tudja, a feje azért fáj, mert hátrafejelt, az orrát akarta eltörni. Nem tudja, hogy sikerült-e. Hogy a bordája hogyan repedt el, azt végképp nem. Az egész arca fáj, az állkapcsa is. Lehet, hogy összeszorította a fogát, amikor fejelt? A karját is gipszelni kell.

A váróban a legtöbb szék foglalt. A nővér odahajol és mond valamit, de az ő hangja is olyan tompa, mintha víz alatt lenne a feje. Akkor érzett utoljára ilyet, amikor covidos volt, az agyköd eltompította a hangokat. A nővér vizet emleget, persze iszik. Nem sokkal később pisilnie kell, nem is tudja, hogy eddig, hogy bírta ki. Már akkor kellett, amikor elindult haza az irodából, de úgy döntött, már hazaviszi. Aztán több liftet is kipróbált, csak ment le és fel, hogy megnézze, az új liftdekorban jók lettek-e a szövegei, szóval utána már tényleg sietős volt. Nem is érti, miért akart gyalogolni a metróig, mikor már induláskor pisilnie kellett, de persze csak egy megálló, miért is szállt volna villamosra. A májusi esték olyan szépek. Még nincs túl meleg, de már hideg sincs. Akár szoknyában is jöhetett volna, de vakítóan fehér lábát nem akarta ok nélkül mutogatni. Hat körül már a farmerben sem volt melege. Csak aztán jött a férfi, aki holtbiztos, hogy nem a táskáját akarta. 

Szemével kereste a vécét, de nem látta, a nyakát nem merte megmozdítani, fájt. Egyre idegesebb lett, muszáj volt eljutnia a mosdóba, de nem tudott elindulni. Kétségei voltak, hogy merre menjen, nem mert kérdezni, így is megbámulta az előbb a pasas a tolószékben, akinek katéter volt a lábánál tele valami fura opálos folyadékkal. Nem csak odapillantott, hanem egészen feltűnően és kitartóan bámulta. 

Egyre gyorsabban vette a levegőt. Mit szeretnél, baj van, kérdezte mellette a srác. Megkönnyebbült, hogy még ott van. Amikor lerángatta róla a pasast, még mindig bénultnak érezte magát. Hívjak egy nővért, fáj valamid? Még mindig nem tudott megszólalni, úgyhogy a srác, hirtelen felállt, hogy segítséget kérjen. Eszter megfogta a karját és visszahúzta. Próbálta kinyögni, hogy wc-re kell mennie, de elkezdett dadogni. Vévévévvvv, a büdös francba, gondolta. Fújt egyet és újra nekifutott. Vvvvvvvécérekellmennem, hadarta el amilyen gyorsan csak tudta.

Akkor látta csak meg, hogy a srác kézfeje egyre duzzadtabb, a szája sarkába pedig odaalvadt a vér. Eszter feltápászkodott, megfogta a srác karját és elkezdtek csoszogni a mosdó felé. Ahogy elhaladtak a katéteres pasas előtt, az felhördült, az évtizedes dohányos slejm csak úgy bugyborékolt a torkában. 

Ne aggódjál, engem néz, lefogadom, azt hiszi, hogy én vertelek szét, mégiscsak én vagyok az egyetlen cigány a folyosón. Eszter felpillantott a srácra, látta a fanyar mosolyt, de megszólalni megint nem volt ereje. A dadogás új a nap alatt, úgyhogy inkább a csendes csoszogás mellett döntött. A katéteres meg beleköpött a textilzsebkendőjébe. 

Amikor lehúzta a bugyiját, meglátta a karmolásokat. Fuhh, hogy fog ez fájni fürdéskor, gondolta. Így már biztos, hogy a pasas nem a táskáját akarta ellopni. Számtalanszor használt már nyilvános wc-ket élete során, listázta is őket fejben a legrosszabbtól a legjobbig, de még egyik fölé sem kellett repedt bordákkal guggolnia. Eleve a bal kezét, ami állítólag szintén elrepedt, szorosan a teste mellé szorította, szóval a jobban próbálta lehámozni a mommy fazonú farmert, meg a magasderekú bugyit, majd felhúzni a felsőjét, és úgy megacélozni a combjait, hogy még véletlenül se érjen a csészéhez. Az ülőke tetejét valaki már letépte, és most a falnak támasztva várakozott arra, hogy kivigyék a szelektívbe. Szóval próbált odakucorodni, és imádkozott, nehogy végigcsorogjon a lábán. Megtette, amit meglehetett, aztán beleszuszakolta magát a farmerbe, kezet mosott, és némiképp örült, hogy a tükröt már vagy lelopták, vagy soha nem is akasztották a mosdó fölé. Kevésbé rezignált arccal lépett ki, mint ahogy pár perccel korábban be. 

A srác a falnak támaszkodott, de ahogy meglátta, odaugrott, hogy a karját nyújtsa. Visszaültek a helyükre, a katéterest időközben valaki befordította a fal felé, így már nem látott rájuk, sőt igazából senki másra sem. 

Ahogy a hideg gipsz lassan körbevette a karját és kötni kezdett, eszébe jutott egy jelenet a Kisvárosi gyilkosságokból. Egy pasast jól bealtatóztak, beültették a kocsija hátsó ülésére, egy betonkeverő autó csövét bevezették az ablakon és teleengedték a hideg betonnal, ami úgy ölte meg szegény tagot, hogy összepréselte a testét. Furcsa, hogy ezt a sorozatot már gyerekként is nézte. Elképzelte, hogy a gipsz összeszorítja az alkarját, a bőr összeszűkül, és a húsa szép lassan összepréseli az ereit. Ám a szíve továbbra is kötelességtudósan pumpálja a vért a teste minden szegletébe, így az ujjbegyei utolsó kis négyzetmilliméterébe is, de a gipsz egyre csak szorít, a vér felgyülemlik a gipsz és a gipsz nélküli karrész találkozásánál. Egyre nagyobb lesz és persze kék, miért nem veszi ezt észre az ápoló, vagy éppen ez volt a célja? Ez, hogy szétdurranjon a karja, és összefröcsköljön mindent? Úgy tudta, hogy ez az utolsó mozzanat, ezután már hazamehet, nincs több vizsgálat, nincs több várakozás, nincs több katétertartálylöttybámulás. Csak valaki adja már oda azt a rohadt zárójelentést. 

Kilépett a vizsgálóból, és a taxihívás lépéseit pörgette a fejében, remélte, hogy legalább a telefonja kijelzője megúszta a támadást. A srác már várta. Hazaviszlek, jó? Eszter a kórház előtti kis párkányon várta, hogy odaérjen a kocsival. Még jó, hogy itt támadták meg a felüljáró túloldalán, öröm az ürömben, vagy, hogy szokták mondani. A kis régi típusú háromajtós Fiestába sokkolóan nehezen tudott beülni, aztán pedig úgy kellett kioperálni belőle. 

Normális körülmények között megijesztette volna, hogy egy idegent enged be a lakásába, vagy egyáltalán az, hogy elmondja neki, hol lakik. Némi időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy bárkit beengedjen az otthonába. De most szó nélkül hagyta, hogy a srác felkísérje a lépcsőn, majd leültesse a kanapéra. Még a cipőjét is lehúzta. Felhívjak valakit, idehozzak valamit, van itt egy papír valahol, nem baj, az újság is jó lesz. Felírom a számom, hívj fel nyugodtan, ha valamire szükséged lenne, nem jófejségből mondom, hívjál tényleg, jó? Bólogatás.

Mindhárom zárat bezárta a srác után. A konyhából kihúzott egy széket és odatette az ajtóhoz. Teljes önbecsapás, senkit nem akadályoz meg egy szék, és valószínűnek gondolta, hogy nem pont aznap este fognak hozzá betörni, de így már mindent sokkal biztonságosabbnak érzett. 

Visszaült a kanapéra, Joci jutott az eszébe. Amikor Eszter suli mellett a fóliában dolgozott, ő volt az értelmileg kissé sérült pakolóember. Ha jó kedve volt, folyton moziba járt, másnap pedig a film minden egyes részletét elmesélte meglehetősen erős beszédhibával és még nagyobb átéléssel. Eszter szerette hallgatni. De ha valami bántotta, igazságtalanság érte, éhségsztrájkba kezdett. Pedig az étkezéseknek a fóliában legalább annyira megvolt a rendje, mint a börtönben vagy a kórházban. Fél nyolckor reggeli, délben ebéd, egy perccel sem előbb vagy később. Mindenki a saját helyén ült a düledezőnek tűnő, de azért stabil tanyaépületben. Joci trónolt közvetlenül az ajtó mellett, ami nem is ártott, mert a szivarkájának elviselhetetlenül büdös füstje volt, a forró levegőben pedig mintha rájuk telepedett volna a szag. 

Amikor éhségsztrájkolt, valami büszkeség ült ki az arcára. Lajos bácsi, a gazda mindig megkérdezte, miért nem eszel, Joci? Egyen, aki éhes, mondta fennhangon. Soha nem mondta el, hogy mi baja, Juliska néni fasírtját pedig egyenesen visszautasította, majd ki is ment a fóliasátrak elé. Pedig ritka gusztusos volt és egyáltalán nem túl fokhagymás. Még a pincehideg dinnyére is nemet mondott, amit Eszter az egyik fóliasátor elé tolt ládán ülve evett meg, mert kése nem volt, a dinnyelé meg csorgott mindenfelé. Jobbnak látta, ha erre nincsenek tanúk. A magokat sem köpte ki.

Ahogy erre gondolt, felfordult a gyomra. Talán neki is ezt kellene tenni, nem enni egy darabig. Mondjuk azt még ebben a siralmas állapotban is meg tudta ítélni, hogy az ilyen kérdéseket nem hajnali fél kettőkor kell eldönteni. Bekapcsolta a tévét. Persze, hogy nem akarta nézni, de kellett valami megnyugtató, ismerős háttérzaj, ami ellazítja. Megkereste, hogy aznap, hol adták valamelyik Poirot-történetet, elindította a visszajátszást, és hallgatta, ahogy az ismerős főcímdal betölti a nappalit. Várt pár percet, amíg megtudta, hogy melyik részt adják, és ahogy ez kiderült, már végig is játszotta fejben az epizódot. Végre megnyugodott, érezte, hogy ma már nem történhet semmi meglepetés, az ajtó zárva, a villanyok felkapcsolva, a szereplők pedig mindjárt felszállnak az Orient Expresszre, és Mr. Foscarelli hamarosan meghal. 

Feljebb csavarta a hangerőt, és döntött: kihámozza magát a ruhákból, a gipszet átsajtolja a felsője ujján és megfürdik. Belelépett a kádba, de állva maradt, hogy hozzászokjon a melegvízhez. Meg se köszönte neki, villant az érzés az agyába. Sms-t fog írni, döntötte el, ott nem tud dadogni. Ahogy szép lassan szokta a víz hőmérsékletét, sikerült térdre ereszkednie, majd nagy nehezen leült. A víz tényleg rohadtul csípte a karmolásokat. Ahogy lassan mosta ki a sebet, rózsaszínné vált a víz körülötte. Pont olyan színű volt, mint a dinnyelé.