Ocsenás Péter Bence: Egér

Részletek

Írta: Ocsenás Péter Bence

Megjöttem mondja az alak. Valóban megjött, mondja a férfi. Az alak belép az ajtón. Hol van, kérdezi az alak. Mindenhol, válaszolja a férfi. Az alak elindul a konyha felé, halad előre, de a felső teste nem mozdul, mintha csak lebegne. A táskáját a padlóra dobja, a nő feláll a kanapéról, kezét a csípője mögé teszi. Megrágja a tévévezetéket, mondja a nő.

         De jó lenne elkapni azt az egeret, gondolja a férfi. Megrágta a tévévezetéket, nem látták a tegnapi vetélkedőt. A nő idegesen nyomkodta a távirányítót, aztán az asztalhoz vágta, aztán ültek csendben. Minden este a tévét nézik, elszoktak a beszélgetéstől. 

A férfi felment az emeletre, megborotválkozott, a nő újra elmosta a tányérokat, a lámpa alá tartotta őket, talált is pár foltot, dörzsölte a szivaccsal, ráköpött, elkente azt is, azzal jobban lejön. A férfi megvágta magát, lemosta forró vízzel, de megint vérezni kezdett, ezért megint lemosta, de a vér csak jött, aztán a törölközőt az állához nyomta, elszámolt hatvanig, idegesen a kukába vágta, kinyitotta a szekrényt, vatta, olló, fésű, megint vatta, aztán megtalálta a dinós ragtapaszt. Ezt még a gyereknek vették, az övé, majd ha visszajön, kelleni fog. Keresett másikat, a pólójára csöpögött a vér. 

Visszaültek a tévé elé. A nő rágyújtott, egy ideje már nem megy ki a teraszra, hideg van, nem az utcát fűtjük, meg a szagelszívó úgyis elszívja, meg tulajdonképpen nem is olyan rossz a cigiszag, így nem érzik a többi kellemetlen szagot. 

A férfi a tévéújságot nézegette, a hétfőt, a keddet, a szerdát, a csütörtököt, aztán megint a hétfőt, szereti a hétfőt, mindenki utálja, de ő szereti, a műsorok is jobbak a tévében, délután ismétlik a vasárnapi klasszikusokat, nem kell értük éjfélig fennmaradni. 

Találtál valami jót, kérdezte a nő. 

Igen, válaszolta a férfi. 

Az jó, mondta a nő. 

A nő elnyomta a cigit, a férfi letette az újságot. Elnyomta őket az álom.

A férfi kinyitja a szekrényt, a kenyeret nézi, tegnap apró ürülékeket talált mellette, oda is bemászott az egér, néha hallják, ahogy a fal mögött mászkál. A nő belép a konyhába.

Miért állsz itt a sötétben, kérdezi a nő. A férfi megvonja a vállát. 

Nem késel el a munkából, kérdezi a nő. 

De, elkések, mondja a férfi. Megnézi még egyszer a kenyereskosarat, a mosogatót, a csap alá is benéz. 

Megyek munkába, mondja a férfi. 

Tesz egy kört a ház körül, a pajtába megy, leül a székre. Nézi a szerszámokat a falon, a fűrészt, a kalapácsot, a szögeket, a vasvillát, aztán megint a fűrészt. Azt még a fia hozta, az övé, azóta nem nyúlt hozzá, ha visszajön, kelleni fog. Ő nem használja, nem is kell, nem fűrészelt soha életében, csak kisebb férfimunkákat csinált. Ólat a kutyának, amikor még volt kutya, és kerítést a birkának, amikor még volt birka. Néha barkácsol, legtöbbször csak apró figurákat farigcsál, némelyiket ki is festi, de csak szürke és narancssárga festék van, ezért mindig elefántot és tigrist csinál. A nő szülinapjára szokta odaadni őket, a nő mindig meglepődik, a figurákat a szekrényébe rakja, tavaly már nem maradt hely, ezért a ruhás fiókból kidobált pár fehérneműt, oda kezdte őket gyűjteni.

 A nő a szekrény előtt ül. A férfi után pár perccel ő is ment egy kört a ház körül, aztán fel az emeletre. Nézi a távoli erdőt, a dombokat. Aztán átül a mosdóba, ott pedig a távoli folyót nézi. Megunja, kinyitja a mosógépet, az arcához dörzsöli a frissen mosott lepedőt, befekszik a ruhaszárító alá. Egészen négyig ott is marad, amikor a férje hazajön, lemegy ő is. 

Ülnek a konyhában.

A férfi a konyhában seper, a nő a nappaliban porszívózik. Mindig felosztják a házimunkát, a férfié a konyha és a terasz, a nőé a nappali és a felső emelet. Először seprés, aztán vizes rongy, megcsinálják a felét, kiizzadnak, a nappaliban leülnek a tévé elé, beszámolnak egymásnak az összeszedett kosz mennyiségéről, hamarabb porosodik, vénül már a ház. A férfi vissza a konyhába, a nő vissza az emeletre, hatra végeznének is, de a lapát mindig hagy egy kis koszcsíkot maga után, és hiába seprik fel, megint marad, és lépésről lépésre haladnak előre, csak a sarokban érik utol a csíkot. És akkor leülnek a kanapéra, kezdődik a vetélkedő.

Kopognak. A férfi kinyitja az ajtót, vele szemben nyúlánk alak, kabátja a sípcsontjáig ér, mintha csak egy fejből és cipőből állna. 

Megjöttem mondja az alak. 

Valóban megjött, mondja a férfi. Az alak belép az ajtón.

Hol van, kérdezi az alak. 

Mindenhol, válaszolja a férfi.

Az alak elindul a konyha felé, halad előre, de a felső teste nem mozdul, mintha csak lebegne. A táskáját a padlóra dobja, a nő feláll a kanapéról, kezét a csípője mögé teszi.

Megrágja a tévévezetéket, mondja a nő.

Az alak keze megnyúlik, eléri a táska cipzárját, egy hirtelen mozdulattal feltépi, a férfi és a nő együtt hajolnak előre, hunyorognak, nem látják mi van a táskában. Az alak kihúz egy vastag szöget, beleszúrja a falba, a férfi és a nő együtt rezzen össze, a szög csikorogva tűnik el, mintha sikítana a tapéta. Az alak kirántja a szöget, aztán hosszú csövet húz ki a táskából, beleakasztja a lyukba a végét, a táskára mutat.

Nyomja meg, mondja az alak.

A férfi és a nő összenéz, aztán vissza az alakra. Az alak hirtelen mozdulattal kiroppantja a nyakát.

Nyomja meg, mondja az alak.

A férfi óvatosan nyúl bele a táskába, a cső végén vasdarab, tapogatja, talál egy gombot. A vas zúgni kezd, a cső reszketni, szokatlan bűz, a fal résein füst szűrődik át. A férfi és a nő megint összenéz, az alak mosolyog, a füst erősödik.

Tűz van, kiáltja a férfi.

Kisietnek a nappaliba, szúr a mellkasuk, köhögnek, egymásba kapaszkodnak, lassan a kanapéra görnyednek, a férfi még visszanéz a konyhába.

Csak az alak bakancsát látja a füstben.

A férfi felmegy a lépcsőn. A korlátba kapaszkodik, érzi a huzatot a hátán, nem szokott feljárni az emeletre, a nő sem jár a pajtába, de most mégis felmegy. A nő nyitva hagyta fent az ablakot, de elaludt a tévé előtt, nem akarta felébreszteni, mostanában rosszul alszik, és inkább felmegy, becsukja az ablakot, talán a nőnek nem tűnik fel. Megáll a folyosón. Azt érzi, fel kell mennie a padlásra. Évek óta nem járt ott, nincs odafent semmi, pár kacat, régi bútorok, régi iskoláskönyvek. A lépcsőhöz megy, felmászik, a kezével kiüti az ajtót, az nagyot koppan. Tüsszent, a kezével hessegeti el a port. Sötét. Menne tovább, bele a sötétbe, de nem viszi a lába. Nem mozdul többet. 

A nő este felriad. A férfit szólítja, nincs válasz. Felpattan a kanapéról, a lépcsőhöz siet, szalad felfelé. Csak nem, gondolja a nő. Kirántja az ajtót, üres a szoba. Jólesően felsóhajt, indulna vissza, de meglátja a nyitott padlásajtót, a belőle áramló feketeséget. Felmászik a létrán, meglátja a férfit. Mit áll ott, gondolja a nő. Követi a férfi tekintetét, de nem lát semmit. 

Gyere le, mondja a nő.

A férfi nem megy le. A nő rángatni kezdi, húzza, tolja, a férfi nem mozdul. A nő lemászik a létrán, lesiet a lépcsőn, átugorja a szőnyeget, beront a konyhába. Kezébe veszi a telefont.

A nő sietősen tereli be az orvost, jajgat, az orvos int, lassabban, nem érti. A nő megismétli, az orvos most sem érti, de úgy csinál, mint aki érti. 

És hol van, kérdezi az orvos. A nő felfelé mutat. 

Ott, mondja a nő. Az orvos megtorpan. Meghalt volna, gondolja az orvos. Ezek tényleg hülyék. De talán megint kap sütit, legutóbb kínálták kávéval is. 

Van kávé, kérdezi az orvos. 

Mindig van kávé, mondja a nő. Eltűnik a konyhában. Az orvos sóhajtozva megy fel a lépcsőn, két fokot lép, a nő már mögötte áll.

Itt van, mondja a nő. Kezében kávéscsésze és süti.

Friss, kérdezi az orvos. 

A fiunk hozta, mondja a nő.

A fiuk, kérdezi az orvos.

Igen, mondja a nő.

Az orvos nem mond semmit, nem kell mindig mondani valamit, kiissza a kávét, megy tovább felfelé.

Maradjon itt, lehozom, mondja az orvos. 

Felmegy a létrán, meglátja a férfit, tényleg ott áll, mit áll ott, ezek hülyék.

Mit ijesztegeti itt az asszonyt, kérdezi az orvos.

Elfáradtam, suttogja a férfi.

Az orvos a fejét csóválja, megfogja a férfi vállát, próbálja elhúzni, de hiába erőlködik. Mint a beton, gondolja az orvos. A férfi tekintetét követi, mintha látna valamit, valami aprót, valami gyorsat.

Az istenit, mondja az orvos. 

Követi az apró lényt, görnyedve, botladozva, egy ajtóhoz ér, hallja a kaparást a túloldalon, benyit, hideg levegő, megy tovább, visszhangzanak a léptei, visszafordul, nem lát semmit, csak a hangot hallja, ahogy kapar, ahogy izeg-mozog, aztán valami elsuhan a lába előtt.

Ott vagy, kiált fel az orvos. 

Utána ugrik, felsérti a térdét, de kit érdekel egy térd, amikor ilyen közel van hozzá. Nem kapta el, hunyorog, szeme megszokja a sötétet. Mintha az a valami ott lihegne előtte.

De az is lehet, hogy nincs ott semmi. 

Ocsenás Péter Bence 2001-ben született, jelenleg az ELTE esztétika mesterszakos hallgatója. Prózaírással és kulturális újságírással foglalkozik, novelláit többek között a Kalligram, a Tiszatáj, a Forrás, a Látó és a Székelyföld fogadta el, tudósításai és kritikái a KULTer és a Prae oldalán jelentek meg.