Dubán Kitti: Én és a kutya és a fecskék

Részletek

Írta: Dubán Kitti

Kilépek az ajtón, hallom, hogy a külföldi odalent beszélget, futni kezdek le a lépcsőn, fut utánam a kutya, három emelet le, a hátamon rázkódik a táska, zörög a telefonom hátlapján a kulcs, ideje sincs felfogni, mit lát, ahogy elfutunk mellette, felüvölt, megpördülök, hogy visszaüvöltsek, már ránt tovább a póráz, az üvöltésből nevetés lesz, jól képen röhögöm a szerencsétlent, az meg csak áll leforrázva, látom az ajtó üvegén át az eltorzult képét. Kint vagyunk. Mit hagytam otthon? Mindent.

Akkor lett végleg elegem, amikor beköltöztek a külföldiek. Nem azért, mert külföldiek, hanem mert félnek a kutyától. Nem bírok már elnézni több összerándulást, ahogy egy pillanat alatt elveszik a méltóság, amiért szabadságharcokat vívtunk. Az ösztön, amit évezredek alatt formáltunk tudattá, átveszi a hatalmat, gyámoltalan állattá, prédává simítja az emberi vonásokat. Alig maradt bennünk ösztön. És akkor az pont a félelem.

A liftben a külföldi a kutyát bámulja, az rá se hederít, pedig biztos érzi az izzadságszagot. Mozdulatlan pánik. De nem mondja, hogy ne szálljak be a liftbe. Come in, come in, no problem. Annyira bízunk a szavakban, hogy azt hisszük, hazudnak helyettünk.

A tükörben bámulom az arcát. Elnyílt száj, kitágult szemek, mögöttük semmi törekvés. Tetszhalott, és nem is tud róla, ugyanazok a nedves, béna ajkak, ugyanaz a meredt tekintet, csak éppen az a végtelen, puha nyugalom hiányzik belőle, ami a mamát hús-vér emberből porcelánbabává gyúrta annak idején.

Megtölti a gyomrom a forróság, ahogy mindig, amikor eszembe jut a mama, és sokszor eszembe jut. A tavasz meghozza a hiányt, és én madarakat akarok látni, szabadon repülő madarakat, nem pedig koszos földi galambokat. Ezzel a hiánnyal jut eszembe a mama, a tanya, a csend, és zavarni kezd a városi élet zúgása.

Amikor kilépek a liftből a harmadikon, akkor száll le a körgang korlátjára. Mögöttem rácsukódik az ajtó a ziháló félelemre, előttem egy apró fecske játssza a szabadság szimbólumának triviális szerepét. Épp csak érinti a lábával a fémet, körülnéz és már megy is tovább. Nem tetszenek neki a szűk árnyékok, a hideget árasztó kőfalak. Hát, nekem sem tetszenek.

Valahol megvan még a tanya kulcsa. Szisztemikusan kezdem feltúrni a lakást. Háló, nappali, konyha, előszoba. Újra. Kinyitok minden fiókot és szekrényt. Végül egy kopott farmerdzseki zsebében találom meg, átlátszó zacskóba csomagolva, a zacskón egy pecsét kékes nyoma. A kabát nem ismerős. Lehet, a kulcs sem az enyém. Lóg rajta egy porszín plüsskacsa, az ilyesmik megmaradnak egy gyerek fejében, de hiába markolom, nem hoz be semmit az érintése, a nagy szőr alatt kiérezhető vékony tolltest, a kiálló műanyagdarabok. Végighúzom az ujjam a vaskos kapukulcson. A mintázat mintha a helyére csúszna a bőrömön, nem először siklik rajta végig, kiráz a hideg. Bedobom a táskámba, mellé marokszám bugyi, néhány összegyűrt póló, pénztárca, töltő, fogkefe, kocsikulcs. A kutyának nagyobb csomagot pakolok, ő nem látja szépnek a törött megszokásokat, kell a lazacos táp, a vizes tálka, a kispárna, kislabda, kistakaró.

Kilépek az ajtón, hallom, hogy a külföldi odalent beszélget, futni kezdek le a lépcsőn, fut utánam a kutya, három emelet le, a hátamon rázkódik a táska, zörög a telefonom hátlapján a kulcs, ideje sincs felfogni, mit lát, ahogy elfutunk mellette, felüvölt, megpördülök, hogy visszaüvöltsek, már ránt tovább a póráz, az üvöltésből nevetés lesz, jól képen röhögöm a szerencsétlent, az meg csak áll leforrázva, látom az ajtó üvegén át az eltorzult képét. Kint vagyunk. Mit hagytam otthon? Mindent.

A kocsiban jövök rá, hogy nem tudom az utat. Türelmesen villog a Waze keresőjében a kurzor, összeszorítom a szemem, próbálok emlékezni a címre, a bukkanóra, amin utolsót zöttyentünk, amikor befordultunk az utcán, a kerítésre, a színekre, barna volt vagy fekete, mind a kettő klasszikus kerítésszín, bármelyik házat elképzelhetem, a tető alatt sárból tapasztott fészkek, néztem, hogyan építik a fecskék, valaki fogta a kezem, hát persze, vigyorognom kell, valami fecske, talán fecske utca? Csak azt nem tudom, melyik városban, vagy faluban, vagy hogy hogyan kell beírni a waze keresőjébe egy tanyát. Fecske utca mindenhol van, basszameg, de ezek nem sima fecskék, hallom a fejemben, a kezemet szorító kéz beszél hozzám, ezek nem sima fecskék, ezek a szabadság madarai. Ha befogod őket, nem szaporodnak tovább, szabad fecskék, Szabad tanya. Megvan. Kétszázharminchat kilométer. Majdnem három óra. A visszapillantóban hátranézek a kutyára. Boldogan liheg. Felnézek az égre, hátha látja még a lépcsőházi fecske ahogy köszönetképp bólintok felé. Akkor indulás.

Ahogy kiérünk a városból, rátapad a lábam a gázra. Elfogynak az autók, senki nem jön a városból kifelé, olyan mintha az űrben repülnék egy új bolygót sejtve valahol messze, miközben a hátam mögött emberek milliárdjai próbálják összetartani a darabokra hulló Földet. Szabad vagyok, mint egy partifecske, fülledt kutyanyálszag a fészkem, délibábos aszfalt az ég. Pisilni sem állok meg, vizet sem hoztam, két óra negyvenöt perc múlva úgy fékezek le a földúton, mint aki egész idáig futott. Az út végén téglaszín derengés, formátlan, de megcsap az olajszag, égett palacsinta, aztán valami más is, a bomló hús és a genny szaga, öklendeznem kell tőle, kivágom a kocsiajtót, kihajolok, de nem jön semmi, a szag is elmúlik. Egy darabig így maradok, a saját ölembe dőlve, bámulom a kavicsokat, szívom a kavicsport. A távolban egy tehén bőg, vagy egy birka béget, úgy teszek, magamnak, mintha nem tudnám. Visszanyelem a szívdobogást, vizet azért jó lett volna hozni, itt csak kút van, ki tudja, működik-e még, már akkor is úgy nyikorgott, mintha fájna neki, mintha magából sajtolna ki minden csepp vizet.

Nincs internet. Nincs térerő. Kinyomom a Waze-t. Itt vagyok.

Négy éves voltam, amikor utoljára jártam ezen az úton. Akkor is inkább hoztak. És kifelé. A város felé. Arra, amikor belefé mentem, nem emlékszem. Nem is emlékezhetek, túl pici voltam még, csak foszlányok, szagok, hangok ugranak be. Túl sokszor hallottam a történetet, olvastam a cikkeket, kellett elmondanom, úgy, ahogy egy négyéves elmondhatja. Hányszor kérdezték meg az otthonban a gyerekek! Nem féltél? Nem féltem. Nem tudtam, hogyan kell félni.

A kutya türelmetlen, nem érti, miért állunk, vagy ha állunk, miért nem szállhat ki. Sokkal sűrűbb itt a levegő, mint a városban, tele van életszaggal, zsenge, erős és meleg, mező, trágya, az ég illata, a felhőké, a kútvízé, a birkáké, a mamaé. A mama illata azelőtt, és a mama illata azután, de az nem a mama, az halálszag.

Hagyom, hogy a kocsi guruljon a durva kavicsos úton, épp csak egy kicsit lejt. Egyáltalán nem emlékszem a házra, a falakra, a tetőre, és ez szíven üt, pedig nem számítottam másra. Kiszállok a kocsiból és rájövök, hogy rossz dolgokra próbálok emlékezni. Leguggolok, a magas fűben hangyák, egy hosszabb szálon mászik a katicabogár, bent lakik a kertben, csak kijött most harmatot gyűjteni. Négykézlábra állok, a föld nedves, felszáll az illata, a kapuhoz vezető köveket benőtte a fű, de tudom, hogy a harmadiknak omlós kalács alakja van. Fentről simogat a fecskeének. A kapu zárva, felnyúlok, épp átérek a túloldalra, izommemória nyitja a zárat.

Eszembe jut egy pszichológus, akivel beszélgetnem kellett, mert cikket írt arról, hogy mi lesz egy gyerekből, ha korán találkozik a halállal. Olvastam később, bugyuta, túlféltő, élettelen, az például biztos nem volt benne, hogy négykézláb mászik vissza a koporsójába annak, aki anyja helyett próbált az anyja lenni, és hogy majdnem megölte ez a féltő szeretet, hát ez is egy megküzdési stratégia, mászás közben lihegve nevetek. A kutya jön utánam, csahol, tetszik neki, hogy az ő szintjén vagyok, lehet, innentől így fogunk itt élni, mi ketten, kutyában, meg a nagymama, aki fogja a kezem és a fecskékről magyarázza, amit már ezerszer hallottam, és este nézzük a csillagokat, keressük apát meg anyát odafönt, és túrós palacsinta a válasz arra, hogy miért mentek fel nélkülem. A mama vigyáz rád, ne félj.

Nem félek. A hálószobáig nem félek. Felkészül a gyomrom, de nincs büdös. Kezemben szorongatom a kulcscsomót, a hideg fém az ujjamba nyomódik. Nem kellene emlékeznem rá. Akkor féltem utoljára így, ennyire ösztönszerűen, ledermedve, elgyengülve, sem futni, sem küzdeni, sem kiabálni, sem sírni, sem remegni, sem vacogni, sem izzadni, sem zihálni. Amikor rájöttem, hogy a mama is csillag, és én itt maradtam egyedül, hogy a jövő télire eltett lekváron és befőttön élve várjam, hogy megmentsenek.

Na, ebből volt elég. Kitárom az ablakokat, lerántom az ágyról a takarót, a párnát, a lepedőt, a mama testének utolsó pihéit. Én itt élni fogok.

Dubán Kitti 1996-ban született Székesfehérváron, 10 éve él Budapesten. Marketinget, majd kommunikációt hallgatott a Corvinuson illetve a Károli Gáspár Egyetemen. Jelenleg szövegíróként, illetve marketingesként dolgozik. 2022-ben kezdett el publikálni, elsősorban prózát ír, de a dalszövegek sem állnak messze tőle. Van egy kutyája, Ringo, és 74 szobanövénye.