Hírlevél feliratkozás

Keresés

Fotó: Ördög Ivett

Tálos Atanáz: Már nem

Meló közben nem sokat gondolkozik az ember, szakad róla a víz, megszokja a sófoltokat, hogy a testnek szaga van, gürcöl, mint az állat, lépcsőkön figyel, le ne guruljon, belenyúl a kiálló szögbe, húsba fut a csempevágóval, a vér is csak olyan, mint az izzadság. Van. Estére olyan éhes vagyok, állva kanalazok a fazékba, mossálkezet, szól rám Kriszta, mintha erre energiám volna, üljélmárle, szedek neked, mit tud ő arról, amikor előbb fogy el az étel, mint hogy felfognád, eszel [...]

Az a kiscsaj a kasszában annyi idős lehet, mint a lányom. Hárman állunk a sorban, a Feri, a Jocó meg én. Minden reggel itt kezdünk, a kiscsaj megismer minket, úgy vigyorog, ahogy csak kamaszlányok tudnak. Megfogadtam pedig, hogy lányomkorú csajra szemet sem vetek! Ha csak pár évvel idősebb lenne, kifordulnék a lakásból, míg a többiek melóznak, elvinném ebédelni. Semmi extra, beülnénk egy vendéglőbe, beszélgetnénk. Leszedném a bugyiját az asztal alatt.

De akárhányszor rám vigyorog, eszembe jut a lányom. Beüti a péksütiket, beszkenneli Feri energiaitalát, a kólám, Jocó sörét. A körmén átlátszó lakk, és én a lányom hegedűnyakra szoruló, vézna ujjait látom. Milyen nebáncsvirág lett belőle, ha kilép a napra, hunyorog, lehúzzák a könyvek a vállát, megkérdezem, mi újság a suliban, motyogva, akadozva válaszol. Hogy lett ilyen lányom. Az ilyeneket a suliban pajorral kergettük, leöntöttük kólával, fejük fölött dobáltuk egymásnak a sapkájukat. Vérszegények, csak cukkolni volt érdekes őket. Igaz, cukkolni jó volt, nem úgy, mint Aczélkát, Timit vagy a Sárit, akik matek helyett a tornacsarnok mögött bagóztak, magazinokat cseréltek, és az orruk tövében növő pattanásnak több figyelmet szenteltek, mint nekünk. 

Ez a kiscsaj más. Kilépek a sorból, veszek két kávét az automatából, az egyiket elé teszem. Belekortyol, orrán előrecsúszik a szemüveg, bevonja a pára. Feldobja a reggelt, nélküle csak az unott ébredések vannak, Kriszta átfordul a másik oldalára, vagy kopott harisnyák közt turkál, lusta mozdulatokkal öltözik, vakarja a fejét. Milyen különleges nő volt, szakmunkásba jártam, mikor összeakadtunk egy házibulin, négy évvel idősebb nálam, egyetemre járt, megtekerte nekem a cigit, később tőle tanultam vezetni. Akármelyik haveromnak rákontrázott a poénjára, szex közben a fenekembe markolt. Isten tudja, mikor savanyodott be így. 

A reggeli bevásárlás után lakások, házak. Költöztetünk, festünk, parkettát csiszolunk, burkolunk. Ennyi évtized után alig látok többet az épületekből, mint falakat, csöveket, vezetékeket, a szerkezet mélyerezetét. Furgonnal utazunk, ha Feri nem vett be laktázt, mind szagoljuk, szünet nélkül picsognak, hogy az asszony megcsalta őket, nem főz, fejükön törte szét a tányért, ide böfögik a szakállas vicceket.

Meló közben nem sokat gondolkozik az ember, szakad róla a víz, megszokja a sófoltokat, hogy a testnek szaga van, gürcöl, mint az állat, lépcsőkön figyel, le ne guruljon, belenyúl a kiálló szögbe, húsba fut a csempevágóval, a vér is csak olyan, mint az izzadság. Van.

Estére olyan éhes vagyok, állva kanalazok a fazékba, mossálkezet, szól rám Kriszta, mintha erre energiám volna, üljélmárle, szedek neked, mit tud ő arról, amikor előbb fogy el az étel, mint hogy felfognád, eszel; hogy ha leülsz, félig elalszol, az étkezőasztalra nem tudok úgy ránézni, hogy ne a karcokat, a lakk kopását lássam, inkább belebámulok a sörömbe.

A lányom az asztal túloldalán, celluxszal összeragasztott kottalapokra ír. A haja az arcában, azt hiszi, nem látom, hogy a szeme sarkából néz. Követi a mozdulataim, a lábát maga alá húzza, hogy akármikor kilökhesse maga alól a széket, akármikor elfuthasson előlem. Elveszek egy almát a gyümölcsöstálról, mélyen a húsába vágok.

A kasszás csajra gondolok. Ha pár évvel idősebb lenne, bevárnám munka után este, mint Timit tíz éve a futópályán. Hát, te mit csinálsz itt, kérdeztük egymástól, A közelben lakom, válaszolta. Egy stúdiólakása volt a körúton, az ablakot mindig nyitva hagyta. Már nem jó, mondta három évvel később, ezzel vége volt, nem bonyolítottunk túl semmit. A bőre ízét akarom érezni a számban, combjánál fogva magam alá rántani, nézni, ahogy az önkívület hátrafeszíti, könyörögjön, üvöltsön úgy, ahogy még sosem mert.

A lányom fellöki a poharát. Megint bénázik. Kriszta segít neki feltakarítani, majd ő is leül, panaszkodik a munkájára, kollégáira. Hogy nem kapott választ egy e-mailre, Andrea nem szólt, hogy ecetet tett a vízforralóba, nincs többé karácsonyi bónusz. Dossziékat nyit a tányérja mellett, firkál, a tollát kattogtatja. A lányom összehajtja a kottát, poharát a mosogatóba teszi. A szobája előtt megáll, félig visszafordul. Az almába harapok.



Tálos Atanáz 1990-ben született, Budapesten, az ELTE BTK magyar szakán végzett. Novellát és verset ír; többek között az ÉS-ben, az Irodalmi Szemle online felületén és a prae.hu-n publikált. Programozóként dolgozik, 2020 óta Németországban él. A FISZ Akadálymentesített Jelenlét online műhelyének tagja.