Hírlevél feliratkozás

Keresés

Fotó: Fejes Márton

Palotai Péter: Műtéti sziluett

 

Mintha csak egy kannibál hentespultja fölé kitűzött ábrát nézegetnénk, amire az van írva, hogy az emberi test részei. Amikor kimozdulok otthonról, ezek a sziluettek segítenek a túlélésben. Jobban vagyok. Visszaülök, még senki se foglalta el a helyemet. A kismutató megint fordult egyet. A könyökömmel a térdemre támaszkodom, az arcomat a tenyerembe engedem. A szemhéjam mögött foltok úszkálnak. Anyuka azt mondta, amikor kisfiú voltam, hogy csak bánat jár a nyomomban, majd megsimogatta a fejemet.

Ezek a székek mindig ilyenek voltak? Kiordítanak a fehér falból. Narancssárgák, műanyagok. Legszívesebben becsuknám a szemem. Nem lehet, egy pillanat alatt elaludnék. Anyukát műtik, ébernek kell lennem. Csípi az orrom a klórszag. Talán ez segít. Az orvos szerint már régóta esedékes volt ez a beavatkozás, a húgyhólyag-süllyedés nem vicc. Anyukával nem igazán beszéltünk erről a dologról. Mifelénk az ilyesmiről nem szokás beszélni. Tegnap, amikor eljött az ideje, kocsiba raktuk az előre összeállított kórházi csomagot és nekiindultunk. 

A kezemet bámulom. Pár napja vettem észre azt a májfoltot, mintha azóta is nőtt volna. Váratlanul ért, pont annyira, mint a vakondtúrások szoktak. Gyerekkorom óta dolgozok a földünkön, de nem tudok hozzászokni a hirtelen jött kupacokhoz. Apám sírja is csak úgy, a semmiből emelkedett. Rettegek attól a naptól, amikor anyukától is el kell búcsúznom. Egymásra vagyunk utalva. Nem így terveztem, de még vele élek. Pedig akadtak lányok, de egyik se lett az igazi. Most már nehezen fogadom a közeledésüket. A velem egyidős, környékbeli nők alaktalanok, mackóalsóra húzott ruhákban járnak-kelnek és a piacon sorban állás közben érezni a dezodorral leplezett hónaljszagukat. Amióta itt vagyok, a kismutató már kétszer körbefordult. A tupírozott hajú takarítónő másodszor fordul a folyosón. Magas szárú vászonszandálja sarka megkopott, úgy tűnik, mintha sántítana. A ragyogó kövezet erős vádlijára vetíti a mennyezeti neonfényt. A köpenye alatt mintha nem viselne semmit, egész mélyre hajol – hülye vagyok, nem szabad – de szemeim benyúlnak a köpenye alá. 

Már a szájpadlásom is viszket a klórszagtól. Ez a nő túl sok tisztítószert kevert a vödörbe, biztosan úgy szereti, ha látványosan habzik. A mellettem ülők is krahácsolnak. A köhögéstől izzadok, elindulok megkeresni a férfi wc-t. A mosdóban végre megnyugszom. A fali csempék erezetében ismerős alakzatokat keresek, ettől a játéktól minden idegen hely megszelídül. A kocsmában oroszlános burkolat van, a lottózóban indián fejdíszes, a teszkóban férfiarcot ábrázoló, itt a kórházban pedig egy félbevágott emberi testet rajzol ki a fali csempe. Mintha csak egy kannibál hentespultja fölé kitűzött ábrát nézegetnénk, amire az van írva, hogy az emberi test részei. Amikor kimozdulok otthonról, ezek a sziluettek segítenek a túlélésben. 

Jobban vagyok. Visszaülök, még senki se foglalta el a helyemet. A kismutató megint fordult egyet. A könyökömmel a térdemre támaszkodom, az arcomat a tenyerembe engedem. A szemhéjam mögött foltok úszkálnak. Anyuka azt mondta, amikor kisfiú voltam, hogy csak bánat jár a nyomomban, majd megsimogatta a fejemet. Néhány percet ülhetek így mozdulatlanul, míg végre megjelenik egy doktornő.

– Maga a néni hozzátartozója? – és a keze máris a kezemben, nem tudom, hogyan került oda. Meleg, mint egy kisállat. Egy macskakölyök. Vigyázva tartom, meg ne fojtsam.

– A fia – válaszolom, miközben arra gondolok, mit is szokás ilyenkor kérdezni, de a dokinő megelőz.

– A műtét sikeres volt, az édesanyja hamarosan jobban lesz. A beavatkozást a hüvelyen keresztül végeztük, a cél, az volt, hogy biztosítsuk a hólyag megfelelő helyzetét. A megsüllyedt területet elzártuk, a hüvelyfal is újra fog erősödni. A néni körülbelül 6 hét múlva vissza is térhet a normál életritmusba. A felírt gyógyszereket mindenképpen szedje végig.

Hüvely, hüvely, hüvely, forog a fejemben a szó, nem tudom leállítani. Hüvely, hüvely, hüvely. Szédülök. Elönt a hőhullám, kipréselek magamból egy köszönöm doktornőt. Legbelül mégiscsak fortyogok, minek mond ilyeneket, mintha nekem az öreganyám öreg hüvelyének sorsáról bármit is tudnom kellene. Mégis, mintha a hüvely szó visszhangjában most préselődnék igazán erre a világra

Időközben felébredt anyuka, bemehetek hozzá. Hirtelen nem tudom eldönteni, hogy a párás tekintete valódi-e, vagy csak az ablak tört csillogását tükrözi vissza. Amikor megpillant, próbál valamit mondani, alig érteni, legörbült ajka nehezen formálja a szavakat.

– Fi-am. Si-ke-rült?

– Sikerült. Hamarosan hazaengednek. Minden olyan lesz, mint régen volt.

Az ablak felé fordulok, a lassan kúszó felhők játékát figyelem. Mintha egy idő után a doktornő alakmásává gyúródnának össze. Erősen megszorítom anyuka kezét.

– Mi van? – kérdezi, olyan… más vagy ma.

– Semmi, csak úgy.

Két nap múlva engedték ki anyukát. Zárójelentéssel az ölében, tolókocsiban gurítom ki az utcára. A fejét kissé elfordítja, védi a szemét az erős fénytől, majd miután megszokta azt, két kezével hátrasimítja ősz haját és esendő, gyermeki tekintettel néz fel rám. Még soha nem láttam ennyire törékenynek őt.

– Hát kint vagyunk – szólalok meg, újjászületünk.

A téglakerítés falfirkái idegenül néznek ránk. A világ átrendeződött, a döcögős járda erőszakosan szokatlan, csak jussunk már el a kocsiig, aztán hazáig. Besegítem anyukát az ülésre, – vigyázzon a kezére! Amikor becsapom az ajtót, a kocsi ablakában meglátom a magasban táncoló felhők tükröződését. Egy pillanatra megállok, elmosolyodom, behuppanok a kormány mögé és elfordítom a slusszkulcsot.

 

 

Palotai Péter 1969-ben született Debrecenben. A Debreceni Egyetem Bölcsészettudományi Karán szerzett etnográfus, kultúrantropológus és politológus végzettséget. Harmadik éve tanul Lackfi János kreatív írás kurzusán. 2023 óta publikál irodalmi portálokon.